0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 144 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2794-18-1
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
A tőzsdeügynök képei

Zsidótörvények, holokauszt, háború, zabrálás - Jöttek, láttak, raboltak

http://www.szabadfold.hu/
2015-2-13

A II. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN eltűnt magyar műkincsek javarészt nem nyugatra, hanem keletre kerültek. A németek és az oroszok egyaránt kész listákkal fosztogattak, ugyanis Hitler és Sztálin is múzeumot akart építeni. Vajon hány műtárgy esett áldozatul a XX. század történelmi viharainak? És vajon merre lehetnek az eltűnt kincsek? Még ha ismerjük is egyes műalkotások „lelőhelyét”, megkérdőjeleződhet a jogos tulajdonos kiléte. Martos Gábor művészeti íróval, a MúzeumCafé főszerkesztőjével beszélgettünk.

– A jóvátételi ügyek közül talán a legtöbbet a Herzog-gyűjteményről hallunk, merthogy báró Herzog Mór Lipót örökösei pert indítottak a magyar állam ellen. Hol tart most a pereskedés?

HOL ITT A SIKERTÖRTÉNET?!
A sárospataki kollégium könyvtárának 172 kötete tűnt el a II. világháború végén – ezeket 1938-ban két budapesti bankban helyezték el biztonsági okokból. Idővel kiderült: anno mint hadizsákmányt a Szovjetunióba szállították, és Nyizsnyij Novgorodban őrzik őket. A könyvek visszaszolgáltatásáról még 1992-ben kezdődtek tárgyalások Borisz Jelcin orosz elnök és Antall József miniszterelnök között (Jelcin engesztelésképpen hozott is pár műkincset magával, amikor Magyarországra utazott.) Végül 2006-ban összesen 146 kötet érkezett haza. De azok se ingyen: fizettünk érte, méghozzá sokat. A legendás Kornfeld-gyűjtemény egyes darabjai is Nyizsnyij Novgorod-i Könyvtárban lapulnak. Hogy honnan tudjuk? Egy ügyetlen orosz hivatalsegéd a magyar könyvtároscsapatnak anno nem a sárospataki gyűjtemény darabjait, hanem a Kornfeld-pecséttel ellátott iratokat mutatta meg…
Báró Kornfeld Móric családja 1944-ben hagyta el Magyarországot, értékeik eltűntek a háború viharában. Annyit lehet tudni, hogy a főként magyar nyelvű, 1711 előtti nyomtatványokat tartalmazó páratlan gyűjtemény 1945-ben 542 tételből állt – az orosz könyvtárban 68-ról van szó.
A családtagok pár évvel ezelőtt megállapodtak az Országos Széchényi Könyvtárral. Ennek értelmében a könyvek hazatérte esetén az örökösök eladják azokat a könyvtárnak, majd azonnal vissza is adják a vételárat azzal a szándékkal, hogy abból egy alapítvány jön létre báró Kornfeld Móric nevében, fiatal magyar kutatók támogatására... 
H. J.

DIPLOMÁCIAI GALIBÁT OKOZHATNAK
Vajon hol lehet oly sok műkincs, amelyek a II. világháború előtt még nagypolgári villák, grófi kastélyok szobáit, múzeumok kiállítótermeit ékesítették, ma pedig nyomuk sincsen? – tettük fel a kérdést Mravik László művészettörténésznek, az egykori restitúciós bizottság alapító tagjának.
A német sereg (leszámítva a zsidóktól elkobzott értékes műtárgyakat) sokkal jobban szerette az aranyat, az azonosíthatatlan – és így sokkal nehezebben visszaszerezhető – értékeket. A háború után, vesztesként nem is nagyon volt más választásuk: a nem kellőképpen elrejtett kincseket vagy vissza kellett adni, vagy még a náci Németországba kerülésük előtt lecsatolták a műkincsekkel megrakott vagonokat az amerikai seregek.
Nem voltak ilyen szerencsések azok, akik bankba, széfbe vagy múzeumokba helyezték megőrzésre értékeiket, mert a „felszabadítás” után a katonaruhába öltözött orosz művészettörténészek tudták, hol lehet nagyot szakítani. És mivel a rablásokkor szerzett műkincseket jogszerűen szerzett hadizsákmánynak tekintették, nem is nagyon szándékoztak visszaadni. A műkincsek egy része a Szovjetunióba vándorolt, más darabjai a környező országokban „hullottak le” a vagonról. Bár a békemegállapodások szerint hadizsákmányt nem szabad a háború után is birtokolni, sok magyar műkincs azóta is az egykori Szovjetunióban pihen.
A rendszerváltást követő években úgy tűnt, visszakerülhet hozzánk, ami a miénk, de a mindenkori kormányok csak húzták, halasztották a dolgot. A műkincsek jelentős része ugyanis magánemberekhez kerülne, az ország vezetői pedig nem szívesen kockáztatják a diplomáciai kapcsolatot azért, hogy a magángyűjtemények bővüljenek. Arról a kifogásról nem is beszélve, miszerint a műkincsek java zsidó tulajdonú, a kormányzatok pedig nem kívánják gerjeszteni az antiszemita érzelmeket… 
Hardi Judit

 

– Több mint egy évtizedes bírósági huzavonát követően az örökösök az Egyesült Államokban perelték be a magyar államot 44 festmény visszaszolgáltatása ügyében, ez még nem zárult le. A százmillió dollárra becsült festmények csak egy részét teszik ki annak a páratlan kollekciónak, amelyet Herzog Mór Lipót örököseitől raboltak el a holokauszt során. A báró 1934-ben hunyt el, felesége 1940-ben bekövetkezett halála után minden a három gyermekükre szállt. A II. világháború és a zsidóüldözések következtében a páratlan gyűjtemény (amelyhez El Grecótól Van Dyckon, Velázquezen, Renoiron át Monet-ig számos mester kvalitásos alkotása tartozott) szétszóródott, egyes darabjai magyar múzeumokba – így a Szépművészeti Múzeumba és a Magyar Nemzeti Galériába – kerültek. Egyébként az elmúlt években a Herzog-gyűjteményből származó néhány alkotást a német és lengyel állam már visszaszolgáltatott az örökösöknek.

– Lassítsunk! Hogyan kerülhettek magánképek magyar közgyűjteménybe?

– A német csapatok 1944. márciusi bevonulása után rendeletet adtak ki a zsidó vagyonok számbavételéről. A kormány a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatóját, Csánky Dénest nevezte ki a bizottság elnökének – nem véletlen, hogy a zárolt zsidó tulajdonú műtárgyak zöme a Szépművészetiben landolt. Csánky az összegyűjtött vagyonokat tulajdonosaik szerint tartotta nyilván, ami megkönnyítette a gyűjtemények egyben maradását és a későbbi visszaszolgáltatást. Ezenkívül több, a zsidótörvények által sújtott műgyűjtőnek segített azzal, hogy féltett javaikat letétként a múzeumban helyezte el; így került a Szépművészeti raktárába Dános Géza és Wolfner Gyula gyűjteménye. Vida Jenő 1944 februárjában, a Munkácsy Mihály századik születésnapjára rendezett kiállításra adta kölcsön a Szépművészetinek négy Munkácsyfestményét, majd a tárlat zárása után maga kérte, hadd maradhassanak ezek továbbra is a múzeumban, mert nagyobb biztonságot remélt ott nekik.

– Mi lett ezeknek a műtárgyaknak a sorsa?

– Nem Csánky, hanem a háború utáni kurzusok bűne, hogy a tulajdonosok többsége soha nem kaphatta vissza a műtárgyait. Vida említett Munkácsy-képei szerencsés kivételt képeznek. A II. világháború zűrzavara után a festmények a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítási anyagába kerültek. A nyolcvanas évek közepén a Dél-Amerikából hazalátogató Vida-örökösök véletlenül fedezték fel az egyiket múzeumlátogatás közben: jé, ez alatt a kép alatt játszottunk a nagypapa házában! Ügyvédet fogadtak, benyújtották igényüket az alkotásokra, végül 2002-ben a magyar állam képviseletében Görgey Gábor kulturális miniszter adta vissza a négy Munkácsy-festményt az auschwitzi koncentrációs táborban meggyilkolt Vida Jenő örököseinek. A képeket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védetté nyilvánította, így azokat nem lehet kivinni Magyarországról. A következő évben A baba látogatói című festmény 160 millió forintos akkori rekord leütési áron kelt el a Mű-Terem Galéria aukcióján, egy magánszemély vásárolta meg.

– Mi a magyar állam hivatalos álláspontja a jóvátételi ügyekben?

– Létezik egy miniszterelnöki hivatali utasítás, amely szerint az összes magyarországi múzeumnak át kell néznie a leltárát, és listáznia azokat a műtárgyakat, amelyeknek a bekerülése bizonytalan. Ez alapján lehetne keresni a jogos tulajdonosokat, vagyis ez lenne az első lépcsője egy normális restitúciónak (jóvátételnek – a szerk.). A gyakorlat mégis fordítva működik: egy másik szabályozás szerint, ha a tulajdonos egyértelműen bizonyítja, hogy az övé volt a műtárgy vagy ő örökölte, akkor a múzeumnak ki kell adnia azt.

– Nem mindig megy ez ilyen simán…

– Valóban, 2007-ben például végrehajtónak kellett elhoznia egy festményt a Nemzeti Múzeumból. Az intézmény a három évvel korábbi bírósági ítélet és a felszólítások ellenére sem adta ki a képet a tulajdonosoknak. Sigray Antalt, a felsőház elnökét a német megszállás után a mauthauseni haláltáborba hurcolták, de ő korábban, még 1943-ban gondoskodott a gyűjteményéről: 26 festményt helyezett letétbe múzeumban. Az ominózus kép a pereskedő örökös apai nagyanyját, Ocskay Johannát ábrázolja. A festmény „csupán” néhány százezer forintot ér, de a családtagok számára nyilván komoly érzelmi értékkel bír, ezért harcoltak érte.

– Aggasztó, hogy az évtizedek múlásával a kutatás, a bizonyítás egyre nehezebb!

– Mravik László művészettörténész évtizedekig az elhurcolt, eltűnt műkincsek felkutatásával, visszaszerzésével foglalkozott, a Sacco di Budapest című könyvében ezeket tételesen listázta – ez ma a legteljesebb forrás. A zabrálás, a pusztulás mértékéről még sincs pontos információnk. Mert miközben a legismertebb, leginkább dokumentált és történetükben legjobban feldolgozott magyar magángyűjteményekről – ilyen az Andrássy, a Dános, a Hatvany, a Herzog vagy a Vida családé – sok szó esik, addig arról jószerivel fogalmunk sincs, hogy a tehetősebb polgári középosztály tagjai milyen műtárgyakat birtokoltak, és azok milyen sorsra jutottak a világégés következtében. Legutóbbi, A tőzsdeügynök képei című könyvemben egy ismeretlen magyar műgyűjtő és kollekciójának történetét tártam a nyilvánosság elé: Mestitz Lajos példája is azt szemlélteti, mennyi kutatnivaló akad még ezen a területen.

– Mit érdemes tudni Mestitz Lajosról?

– A mi szempontunkból: a zsidó származású tőzsdeügynök feleségével, Borza (művésznevén Aranyossy) Irén színésznővel a fővárosban, a Kossuth Lajos tér 13–15. III. emelet 8. alatti háromszobás lakásban élt, amelynek falain kortárs magyar festők „igencsak jó” munkái lógtak: többek között Rippl-Rónai Józseftől, Ferenczy Károlytól, Derkovits Gyulától, Hatvany Ferenctől, Czóbel Bélától, Mattyasovszky- Zsolnay Lászlótól, Koszta Józseftől, Iványi-Grünwald Bélától. Az idézőjeles minősítésre, egyszersmind számos információra a feleség unokaöccsének sok száz oldalas visszaemlékezésében bukkantam – e nélkül aligha tudnánk ennyit a századforduló legjobb magyar festőinek legalább kéttucatnyi képét őrző gyűjteményről.

– Hogy alakult a gyűjtő sorsa?

– Mestitz Lajos semmilyen értékét nem helyezte „biztonságba”, egyszerűen nem akart tudomást venni a háborúról. Eleinte a légiriadókat is a lakásban, könyvei és festményei között üldögélve töltötte, hiába törte meg a gramofon hangját a repülőgépek zúgása. Később családja kérésére mégis levonult a pincébe. A háború végén, 48 évesen olyan öregnek látszott, hogy így megúszta a málenkij robotot. 1947-ben elhagyta az országot, hivatalos kivándorló- útlevéllel Svájcba emigrált, ahol pénzügyi-befektetési területen dolgozott tovább. 1949-ben elvált; nyilván azért, hogy az itthon maradt asszonyt az új rendszerben már disszidensnek számító férje miatt ne érje hátrány. 1956-ban viszont Irén egy barátjuk meghívólevelére kapott útlevéllel Svájcba utazott, és aztán sohasem tértek haza. Újra összeházasodtak, gyerekük nem született.

– És mi lett a gyűjteménnyel?

– Több festmény az ostrom alatt tűnt el vagy semmisült meg, amikor a ház bombatalálatot kapott. Egy nagy Iványi-Grünwaldot még Pesten adott el Irén a háború után, nyilván kellett a pénz. Mivel Mestitz Lajos legálisan vándorolt ki, a háborút túlélt képeinek némelyikét magával vitte. A rokonoknál maradt alkotások egy része 1956 után apránként követte a gazdáját Svájcba, természetesen illegális utakon. Ugyanilyen kalandos módon kerültek aztán vissza Magyarországra, Lajos 1969-ben, majd Irén 1988-ban bekövetkezett halála után az asszony testvéreinek leszármazottaihoz. A november végi könyvbemutató napján egy budapesti galériában csupán egyetlenegy napra látható volt az idők során „szétszéledt” kollekció ma meglévő része. Mementóként, hogy volt egyszer egy Mestitz-gyűjtemény…

Szijjártó Gabriella

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK