0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Marsó Paula
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 362 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2793-94-8
Témakör: Filozófia, Nyelvtudomány, Irodalomtudomány

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 3600 Ft

KOSÁRBA
Grammatológia

ÍRÁS-JEL

http://www.es.hu/
2014-11-24

Most vált magyarul teljes terjedelmében hozzáférhetővé Jacques Derrida írásai közül az a mű, amely kétségtelen egyértelműséggel jelöli ki helyét az európai gondolkodásban, másrészt megmutatja azt a sajátos, senki máshoz nem hasonlítható írás- és gondolkodásmódot, amely talán a legtisztábban itt mutatkozik meg. Derrida 1967-ben megjelent könyve – ebben az évben egyszerre publikálta A hang és fenomént, valamint Az írás és differenciát – mára nem pusztán egy jelentős gondolkodó erős színre lépéséről tanúskodik, hanem olyan teljesítmény, amely megmutatja az írás felől elgondolt gondolkodástörténetet, egyben azt, hogy ebből következően Derrida miként ír és miként gondolkodik az írás jelentőségéről az ember történetében. J. Culler Derrida örökségére visszapillantva (MLA, 2005. március, 472.) állapította meg, hogy ez a műve átfogó képet adott a nyugati filozófiai tradícióról és általában arról, amit ma – éppen utána – mindenki logocentrizmusnak nevez. Megmutatta, hogy milyen jelentős és jelentés-képző szereppel bír az, amit Rousseaunak a nyelv eredetét vizsgáló szövege nyomán szupplementumnak nevezett. Ez a látszólag marginális elem meghatározta a későbbiekben a művészetről és a társadalomról stb. való beszéd további történetét. A marginálisnak ez a nem-kalkulálható és nem előre-tudható beírt szuplementáris logikája állandóan képzi, és együtt alkotja a mű vagy a társadalom intézményeinek szövedékét, mivel sem előtte, sem utána, hanem éppen benne és rajta válik jelentésessé.

Egyszerre írta meg a gyanúba kevert írás és az írásból fakadó, az írás iránt ébredő gyanú történetét. Derrida úgy írt filozófiát, hogy egyben a filozófia történetébe írta saját filozófiáját, egy sajátos vakságból fakadó történetként teszi olvashatóvá Rous­seau-nak a nyelvet elemző szövegét. A könyv egyszerre szegezi nekünk, mit jelent az írás kitüntetettsége, és másfelől egy olyan Rousseau-értelmezést nyújt, amelyre aligha mondhatja bárki, hogy elvéti tárgyát, hiszen képes megmutatni Rousseau-nak az íráshoz való viszonyán keresztül ezt az eldöntetlen és kerülőútra térő, maga által sem ismert dimenziót, amelyben a gondolkodó mindinkább az írás mentén, sőt az írás terében és idejében keresi azt az én‑t, aki látszólag magát írja ezekbe a szövegekbe, és legfőbb kérdésévé válik a későbbiekben éppen ennekaz önmagának a bemutathatósága. Emlékezzünk csak arra, hogy a magáról ítélő Rousseau végső érvként saját őszinteségére utalt beszélgetőtársának. A beszéd soha nem azért nem őszinte, mert a beszélő hazug – ez érdektelen szokványos hétköznapi esemény –, hanem mert a jel elrejti azt, amit a (beszélt vagy  írott) jelek működése közepette még kinyilvánít, s így önmagán kívül semmi nem ad neki bizonyosságot. Ebből következik az a látszólag magától értetődő felismerés, hogy „a dekonstrukció mozgásai nem kívülről érintik a struktúrákat.” (33.) A struktúrák belső rendje – ez jelentős, éppen a korabeli erős strukturalista gondolkodással szemben álló felismerés – senki által nem uralt, maga az írásfordulat szubverzív politikai üzenete az, hogy a magát fenntartó szövedék elemei között uralhatatlan energiák feszülnek.

Derrida Rousseau-értésében azt is látnunk kell, hogy olyan jelentős olvasatok nyomását is kiállja, mint Starobinskié, vagy éppen Paul de Mané. De Man persze nem rosszul olvasta Derridát A vakság retorikája című tanulmányában, hanem egy ponton úgy tekinti, mintha ez Rous­seau-t le akarta volna leplezni, pedig nem egyszerűen a vakság, az önmagunkkal szembeni vakság szokványos eleméről van szó, nem is arról, hogy Rousseau fél-tudatos viszonyban lenne a nyelvvel, hanem arról, hogy az általa kinyilvánított, az eredetet imitáló és beteljesedést szimuláló nyelvi szövedék magára utal vissza, s ennyiben nem viszi végbe, mert nem viheti végbe azt, hogy a nyelv útján elérje a vágyott eredetet, az én igaz módon kinyilvánított jelenlétét. Maga is idézte Derrida pontos megfogalmazását: „Az eredet utáni vágy nélkülözhetetlen és megingathatatlan funkció­hoz jut, csakhogy egy eredet nélküli szintaxisban kap helyet. Rous­seau szeretné elválasztani egymástól az eredendőséget és a szuplementaritást.” (278.) Sőt nem sokkal később az ember ember mivoltát a szuplementaritás térnyerésével nevezte meg Derrida. Az ember vágya az iránt, ami őt eredendően meghatározza, s mindannak a távolinak a közelsége iránti vágy, ami számára még adódhat, ebbe a szüntelen közel-távol játékba kivetett. Azaz nem pusztán egy kétségtelenül  történetet (undoubtedly a good story) írt, s nem is valami olyasmit kért számon Derrida Rousseau-n, amiről kiindulva aztán rábizonyítja, hogy Rousseau nem is képes ennek megfelelni, mármint a jelenlét metafizikájának, mint de Man állította. Ennél jóval többről van szó, hiszen azt mutatja meg, hogy nem is juthatunk túl ezen – „a szuplementaritás játéka megelőzi azt a valamit, amit embernek nevezünk” (280.).

Ezzel azt is kimondjuk, hogy az írás eltérő és magára állandóan visszautaló jellegén túl az írás-feledés és az írással szembeni gyanú szempontja alapján Derrida nagyon is képes filozófiatörténeti munkát végezni, vagyis nem arról van szó, hogy alkalmi és élősködő olvasatait nyújtja bizonyos megkerülhetetlen gondolati teljesítményeknek. Sőt igazi vállalkozása – mint minden jelentős filozófiatörténeti munkának – éppen az, hogy mi módon állítja elénk, amit ez az értelmezésre kerülő filozófia eddig magába rejtett.  S aligha tagadható – ez kétségkívül egyik jelentős felismerése a dekonstrukció eljárásának –, hogy az elvégzett munka folytán a szöveg olyan rétegeit engedi értelmesen olvasni, amelyeket eddig csak sikerületlennek, marginálisnak, lényegtelen járulékoknak vagy éppen puszta kísérő elemeknek tekintett az adott életműben a filozófiatörténet.

Így van ez a könyv nagyobb részét kitevő elemzéssel is, amely Rous­seau-nak az Esszé a nyelvek eredetéről című szövegéhez kapcsolódik. Amit Rousseau írásában meglelt, amit maga is tán túlzó figyelemnek nevez, az éppen az, hogy „a logocentrikus korszak döntő jelentőségű artikulációját” (185.) látja meg benne, vagyis olyan szövegnek tekinti, ami magán mutatja meg a logosz, az értelem-uralás, a jelenlétet imitáló hamis technika mint ön-kifejezés működését. De nem arról van szó, hogy kritikailag leleplezze, mint valami hamis ideo­lógiát, hanem olvashatóvá tegye azt mint szöveget, ami nem a szerző önkifejezésének és értelemadásának puszta manifesztuma, hanem olyan struktúra, amely magán és magában képes (el)változni. (Önmagában is figyelemre méltó lehet, hogy Derrida kritikai filozófiája mennyire nélkülözi – szinte mindvégig – azt a kritikai pátoszt, amelynek végső letéteményese éppen az őszinte kritikai szubjektum lenne.) Így és csak így érthető, amikor arra utalt, hogy Rousseaunál a szupplementum nem valami puszta járulék, nem valami dísz vagy kiegészítő, hanem az írás-elv állandó érvényesülése abban a szövedékben, ami maga az írás: „A szuplementaritás témája a szövegen belül mondja el azt, hogy mi a szöveg, az írásrendszeren belül, hogy mi az írás, Rousseau írásrendszerében pedig Jean-Jacques vágyáról számol be. Esszénk fő iránya tehát az a gondolat, hogy semmi sincs a szövegen kívül...” (186.)

Az íráselv lényege ez a nem szűnő magára visszautaló és visszamutató szuplementaritás, ami az írott szöveget működteti, állandóan megbontja, nem egyszerűen destruálja, hogy hozzáférhetővé tegye (végső) értelmét, hanem egy olyan szuplementáris logika mentén bontja meg, ami nem egyfajta nyilvánvaló és rögzített kezdet/kiindulóelv/arché felől bomlik ki, hanem megmutatja éppen ennek a kezdetinek a lehetetlen állítását. Ezen Derrida nemcsak valamiféle relativizmust ért, hanem éppen ennek a viszonylagosnak és viszonyítottnak a működését, amin keresztül a logosz értelemadó logikája a szupplementum felől áthúzottá válik, teret ad valaminek, ami már nem vagy még nincs jelen, azaz nem csak meghiúsul, hanem az írásra mint a jelenlét nem behatárolható terrénumára utal vissza. Az írásként értett struktúra – akár mint irodalmi mű – a hely- és idő-viszonylatoknak a végtelenségét foglalja magába, ami éppen az elkülönböződés tér-idő játékában minden időben önmaga határáig ér. Ezért írta – miként Nancy Derridára emlékező szövegében említi – A hang és fenomén végén, hogy „a végtelen elkülönböződés (différance) véges”. Vagy tehetjük hozzá Az írás és differencia Freud-tanulmányának felismerését: „Az eredetnélküliség az, ami eredendően van”, hozzátéve, hogy Derrida éppen ezt a halasztódó, időben vissza és nem egyetlen eljövendő felől elgondolható eltérés-logikát tartja a szuplementaritás, vagyis différance an-archikus logikájának.

Ha a Grammatológiával egy időben kiadott könyvekre tekintünk, akkor azt látjuk, hogy a kezdet, gondolkodásának kezdetei nem pusztán a nyelvi fordulat (Rorty) felől értelmezhetők, hanem ennek a nyelvi fordulatnak a kiterjesztéseként is felfoghatóak, hiszen ez érinti a szubjektum hang-nyelvi megnyilatkozását, a nyelvi/beszéd megnyilatkozás és igazat mondás őszinteségi elemét, de leginkább azt a nem szűnő megfelelési elvárást és vágyat, amivel az élet egészében az ember úgy véli, hogy az általa (ki)mondott fedi a tárgyat, sőt igaz módon állítja ki maga és mások elé azt (a dolgot), ami éppen kimondásra került.

Vagyis az írás olyan intő jel, ami kijózanít azt illetően, hogy magában az írásban jelzett a dolgot magát tenné jelenlevővé, s azt igaz módon nyilvánítaná ki, úgy ahogy azt az ember elgondolja. Az írás-szövedék erre inti az embert, akinek végső soron nincs olyan meghatározottsága, amit önmaga ne hágna át, hiszen az ember a maga „humánus” mivoltában olyan remény csak, amihez semmiféle biztos alap nincsen. De az írás embere gyakorolja, sőt állandóan tanulja annak módozatait, hogy azt, ami van,vagyis azt, ami az ember, és ami az ember egyáltalán lehet, mindannak a viszonylatában, ami őt ekként kitünteti, jelezze, azaz kinyilvánítsa ember mivoltát. De ki nem állítja magáról, hogy ő minden tekintetben megfelel annak, ami az embert emberré teszi?

Augustinus látszólag ártalmatlan kijelentést tesz a De magistro dialógusban (Ph. Reclam jun. kétnyelvű kiadás, 1998., 8,24, illetve 10,34): mi is az ember, ez a puszta megnevezés oly megütköztető, hiszen – mint írja – nem feledhetjük, hogy a jelet felfogva a dologra irányul figyelmünk (ut auditis signis ad res significatas feratur intentio). Már itt is kitűnik az a döntő kérdés, hogy a dolog (res) és  a jel (signum)viszonyát mi határozza meg, fel- és megismerjük-e a jelben és általa a dolgot, vagy másként a jel képes-e ezt a dolgot a maga ismert mivoltában elénk állítani (Ita magis signum re cognita quam signo dato ipsa res discitur). Augustinus maga is megmutatja, hogy a szavak – s nem csak a hazugok esetében – nem fedik a dolgokat, azaz a szavak más dolgot engednek látni (13,42). Derrida íráselve éppen arra int, hogy az ember ember mivolta nem a név, a rá alkalmazott jel folytán és azon túl megjelölt – az emberi egzisztencia szüntelen és bizonytalan létező, amely oly könnyen mondja magáról, hogy ember, s véli úgy, hogy az általa megjelölt, az általa használt jel a dolgot a maga igazságában állítja ki, s persze a másik elé. G. Figal szellemesen fogalmazta meg ennek az uralhatatlan, határait önmaga által áthágó jel-mozgásnak és jelentésképződésnek a működését, ami dolgot mint így és így megjelöltet állandóan késlelteti, röviden végső meghatározottságát nem engedi elérni: „Az írás lényege a jelzés (Anzeige). (...) Mivel a ’dolog’ nem egyszerűen létezik, a jelölések játéka végtelen az egyes nyelvek végességében. (...) A différance a distancia eseménye, ami által a nyelv elemei egymásra vonatkoznak.” (Figal – Tárgyiság. ford. Bartók I. Kijárat, 2009. 239.)

Vagy ahogy Derrida még egyértelműbben fogalmazta: az írás azért veszélyes, mert úgy adja ki magát, mint ami képes a jelenlét reprezentációját elérni, a jel pedig magát a dolgot mutatja fel. Ám éppen Rousseau, vagy későbbi elemzéseiben Freud, Kafka, Celan stb. írásművei mutatják meg, hogy a dologhelyén lép működésbe a szupplementum, annak helyét veszi át, s tölti ki időlegesen – ezért joggal írta Derrida: „A jel mindig magának a dolognak a szupplementuma.” (167.) Ez a gondolat megszüntethetetlenül jelzi a szerzőnek azt a felismerését, hogy ha egyáltalán, akkor csak a végső dolgok szüntelen közelítésében egzisztálunk.

A könyv, ami a Rousseau művéből doktoráló fordító, Marsó Paula és a lektor, Angyalosi Gergely hozzáértése folytán kiváló közvetítőkre lelt, méltón állít emléket a tíz éve halott gondolkodónak.

Bacsó Béla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK