0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Vargyas Brigitta
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 136 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2793-95-5
Témakör: Nyelvtudomány

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Az ógörög nyelv szelleme

Szellemes kép a görögről

www.nyest.hu
2015-1-05
zellemes kép a görögről

Szellemes könyvet vettünk a kezünkbe, és valóban szellemesnek találtuk, bár nem úgy, ahogy szerettük volna. Ha azonban megértjük, mit szeretne elmagyarázni, még azt is észrevesszük, hogy a magyar közelebb áll az ógöröghöz, mint a francia.

Az elmúlt év végén jelent meg magyarul Jacqueline de Romilly és Monique Trédé Az ógörög nyelv szelleme című könyve a Typotex kiadásában. Nyelvészszemmel a cím inkább riasztó, mint vonzó: „a nyelv szelleméről” a nyelvtudomány nem beszél, a laikusok jó esetben a nyelv nyelvtani jellemzőit szokták a szellemének nevezni, rosszabb esetben – teljesen alaptalanul – a nyelv beszélőinek olyan gondolkodásbeli jellemzőit, melyek szerintük a nyelv szerkezetéből következnek. Ha azonban megnézzük a kötet copyrightoldalát, gyorsan kiderül, hogy a kötet eredeti címe Petites leçons sur le grec ancien. Ez már megnyugtatóbban hangzik, de azt is megértjük, hogy a magyar kiadó új címet keresett: a Kis leckék az ógörögről valóban nem hangzana frappánsan magyarul. A szerkesztői előszóból az is kiderül, hogy a cím Borzsák István A latin nyelv szelleme című könyvére utal.

A kötet kétségtelenül neves szerzők műve. Jacqueline de Romillyklasszika-filológus volt az első nő, akit Collège de France-tagságra jelöltek, és a második nő, akit beválasztottak a Francia Akadémiába. Munkássága elismeréséül megkapta a Becsületrend nagykeresztjét, 1995-ben a görög állampolgárságot, 2000-ben pedig a görög kormány a görög kultúra nagykövetévé nevezte ki.

Monique Trédé a patinás párizsi oktatási intézmény, az École Normále Supéreure Ókortudományi Tanszékének vezetője, a Becsületrend lovagja. A Wikipédia ingerküszöbét viszont a francia változatban sem érte el.

„...ámulatba esünk...”

Ahogy az olvasó halad előre a könyv oldalain, el kell ismernie, hogy magyar szerkesztők nagyon találóan választották meg a címet. A könyv az ismeretterjesztő irodalomnak azon vonulatába tartozik, mely inkább lelkesedik a dolgokért vagy személyekért, mint hogy a hozzájuk kapcsolódó tényeket ismertesse. Képzeljünk el egy olyan könyvet, mely Petőfi költészetével foglalkozik, de nem azt vizsgálja, hogyan befolyásolták Petőfi olvasmányai vagy életének fordulatai költészetét, nem is azt, hogy miként változik verselési technikája, hanem arról áradozna, hogy mennyire csodálatosak is ezek a költemények.

A dolgok iránt lelkesedni bárki tud. Az ismeretterjesztés egyik célja éppen az lenne, hogy racionális magyarázatot adjon arra, miért is érzünk valamit csodálatosnak, lenyűgözőnek. Az ógörög nyelv szelleme éppen az ellenkezőjét teszi: alighogy oszlatja a homályt, a jelenségeket azonnal misztikus ködbe igyekszik vonni.

 

A kötetben görög nyelven az ógörögöt kell érteni. Ez különösen abszurd akkor, amikor Bizánc (Konstantinápoly) török kézre kerülése kapcsán azt olvashatjuk, hogy nem a vég, hanem új kezdet, hiszen a nyugat-európai humanistáknak ez adott lehetőséget arra, hogy a görög menekültek segítségével megismerjék a nyelvet. Az azonban sehol nem derül ki, hogy itt nem a korban beszélt görög nyelvről, hanem sokkal inkább az ógörögre vonatkozó filológiai ismeretekről van szó. A fejezet végén pedig a „helyénvaló-e örvendeznünk a görög nyelv páratlan sikeréről szóló áttekintésünk végén?” kérdés után közvetlenül így folytatódik a szöveg: „Közel fél évszázada immár, hogy a klasszika-filológia igen súlyos válságban van”...

Az első fejezet például az Egy holt nyelv különös életereje címet viseli. Ebben a részben arról esik szó, miként terjedt el és maradt fenn a mai napig a görög nyelv. Természetesen mindig más – a nyelvre nézve szerencsés – véletlenről van szó. A könyvben azonban nem ezeknek a politikai, gazdasági, hadászati vagy kulturális okoknak a módszeres áttekintését találjuk, hanem olyanokat olvashatunk, mint „ámulatba esünk, amikor a görög diadalútjának különböző korszakait számba vesszük”, vagy a klasszika-filológia hanyatlása kapcsán azt, hogy „mennyire felfoghatatlan jelenséggel van dolgunk”. Egészen abszurd módon kisebbíteni kívánja a görög elterjedésében Nagy Sándor hódításainak szerepét, mondván, hogy „Nagy Sándor valójában nem akarta saját kultúráját rákényszeríteni a meghódított népekre”. (Elég volt, hogy a görög nyelvű közigazgatást rájuk kényszerítette. Ettől kezdve a görög nyelv megkerülhetetlen lett az állam életében, így presztízsnyelv lett, nem csoda, ha mindenki beszélni szerette volna.)

Meglepő módon egy szó sem esik arról, hogy a görög kulturális örökség jelentős része az arabokon keresztül jutott el Nyugat-Európába. Különösen szembeötlő ez a hiányosság annak fényében, hogy a teljes kötet erősen francia szemszögből nézi a görög kultúrát, ezzel szinte teljesen lehetetlenné téve a más nyelvre történő átültetését. A magyar fordítás is erősen küzd a feladattal: számos részlet csak a franciául tudók számára érdekes vagy akár érthető – részletesebben l. lejjebb. Mivel azonban Franciaországban jelentős arab kisebbség él, illetve számos arab nyelvű országban játszik fontos szerepet a francia nyelv és kultúra, arra számítanánk, hogy egy francia szemszögű áttekintésben az arab szempontok is érvényesülnek.

Róka fogta csukára emlékeztet az, ahogyan a következő fejezetben a szerzők azt keresik, mi az összefüggés a görög nyelv és a görög irodalom között. Hol azt csodálják, hogy a görög nyelv „mennyi költői és filozófiai felfedezés kifejezésére képes”, hol azt, hogy „a Kr. e. V. század szellemi lendülete magától értetődően hozta magával a nyelv gazdagodását és megszilárdulását. [...] A szofisták [...] tudatosan munkálkodtak a nyelvet szervező szabályrendszer megszilárdításán”. A szerzők hol arra keresik a magyarázatot, mi van a nyelvben, ami lehetővé tette a kulturális vívmányok megszületését, hol azt, miként csiszolták a kulturális teljesítmények olyan tökéletesre a görög nyelvet. Természetesen egyik szempontnak sincs létjogosultsága. A torz szemléletet jól érzékelteti az alábbi idézet:

Prodikos megkülönbözteti a vitát a veszekedéstől, az elismerést adicsérettől, az akaratot a vágytól, a létezést a valamivé válástól.

Az, hogy ezeket magyarul (illetve az eredetiben franciául) is meg tudjuk különböztetni, jól mutatja, hogy nem a görög nyelv sajátosságáról van szó. Ráadásul az sem jelentené egy nyelv gyengeségét, ha mondjuk ugyanazt a szót használnák ’vita’ és ’veszekedés’ jelentésben, és a kettőt a ’szelíd’ és a ’vad’, vagy éppen az ’ésszerű’ és az ’indulatos’ jelzők alkalmazásával különböztetnék meg.

A görög nyelv, illetve a görög (nyelvű) kultúra összekeverését mutatja az a végső érvnek szánt megjegyzés is, hogy számos görög szót használunk: telefon, filatélia, pszichoanalízis stb. Egyrészt ezek akkor sem mondanának semmit a görög nyelvről, ha valódi görög szavak lennének. A valóságban azonban nem is görög szavak, csupán görög elemekből mesterségesen létrehozott szavak. A görög (nyelvű) kultúrának csak igen távoli hatását mutatja, és az ilyen szavak megalkotásához nincs is szükség görög nyelvismeretre. Az olvasók maguk is létrehozhatnak ilyeneket, itt helyben kitalálhatják például a teleanalízis ’távolból történő elemzés, vizsgálat’ vagy a pszichofon ’lelki állapotot hangadással jelző készülék’ szavakat.

Lost in Translation

A magyar fordításban egy igen nagy paradoxonnal kell szembesülnünk. Számos olyan vonás van, melyben az ógörög közelebb áll a magyarhoz, mint a franciához. Éppen ezért számtalan olyan magyarázat szerepel a szövegben, mely a magyar olvasó számára nemhogy felesleges, de egyenesen össze is zavarja. A görög nyelvtan sajátosságainak bemutatása azzal kezdődik, hogy a szerzők megpróbálják elmagyarázni a francia olvasó számára, milyen az, amikor nem a szórend, hanem a szavak alakja (ragozása) határozza meg a szó helyét a mondatszerkezetben, és hogy ez a szórend variálásának lehetőségével jár együtt. A magyar olvasó számára azonban ez olyan természetes, hogy mélyrehatóbb nyelvészeti műveltség nélkül talán rá sem jön, mit is akar elmagyarázni a szöveg. Számára viszont talán még zavaróbbak az olyan esetlen megfogalmazások, mint hogy a „görög szórend, mivel egy adott szó mondatban betöltött szerepét a szóvégződés határozza meg, sosem a nyelvtani szerep jelölésére szolgál”. Mi lenne az a „nyelvtani szerep”? A laikus aligha tudja, mire utal, a hozzáértőt zavarja, hogy miért nemmondatrészi szerepet olvas, miért neki kell kitalálnia, hogy erre kell gondolni.

A problémát fokozza, hogy a szerzők teljesen félremagyarázzák a görög nyelvtan jelenségeit. Ezt legszemléletesebben a szórend szerepének bemutatásán keresztül illusztrálhatjuk. Az egyszerűség kedvéért magyar és angol mondatokkal fogjuk illusztrálni – lényegi szempontból itt a magyar a görögnek, az angol a franciának felel meg.

Vegyünk egy egyszerű magyar mondatot, illetve annak angol fordítását:

Robi tegnap megette az almát.
Yesterday Bobby ate the apple.

Ha a magyar mondatban megcseréljük a szórendet (és változik az intonáció), akkor megváltozik a mondat jelentése. Például a Robi ette meg tegnap az almát szórend azt sugallja, hogy a tegnapi almaevés elkövetője Robi volt – ha valakit megkérünk, hogy fejezze be a megkezdett mondatot, valószínűleg valami olyasmit fog mondani, hogy nem pedig Géza. Az angolban ugyanezt nem fejezhetjük ki a szórend módosításával, legfeljebb az intonációval – írásban persze ez nem megoldás.

Robi ette meg tegnap az almát mondat jelentése magyarul úgy is kifejezhető, hogy összetett mondatot alkotunk, melyben az egyik tagmondat szerkezete lényegében azonos a semleges mondat szórendjével, míg egy mellékmondat tartalmazza a kiemelt szerepű – jelen esetben a szembeállított – mondatrészt. Ezt a szerkezetet már egészen pontosan le tudjuk fordítani angolra.

Robi volt az, aki tegnap megette az almát.
It was Bobby who ate the apple.

Hasonlóan kiemelhetünk más mondatrészeket is:

Tegnap ette meg Robi az almát 
~ Tegnap volt, hogy Robi megette az almát.
It was yesterday that Bobby ate the apple.

Az almát ette meg Robi tegnap.
~ Az alma volt az, amit Robi tegnap megevett.
It was the apple that Bobby ate yesterday.

Hasonlóan nem csak szembeállítást fejezhetjük ki (szakszóval a szembeállított elem helyét fókusznak nevezzük), hanem azt is, hogy kizárólag a kiemelt elemről állítunk valamit (ezt hívják kontrasztív topiknak – az intonációnak itt is van szerepe).

Robi tegnap megette az almát.
~ Ami Robit illeti, ő megette az almát.
As for Bobby, yesterday he ate the apple.

Az almát megette tegnap Robi.
~ Ami az almát illeti, azt megette tegnap Robi.
As for the apple, yesterday Bobby ate it.

Ezt a különbséget, amely a magyar és az angol eszköztára között fennáll, a szerzők a görög és a francia közötti különbségként úgy határozzák meg, hogy a görög nyelv tömörebb, mint a francia. Ezzel nem is az a baj, hogy bizonyos értelemben ne lenne igaz – végül is elmondhatjuk, hogy a görög és a magyar olyan többletjelentéseket képes sűríteni a mondatba, melyeket az angol vagy a francia nem. Az igazi probléma az, hogy ez a „tömörség” nem valamiféle elsődleges minősége a magyarnak és a görögnek, hanem bizonyos esetekben következménye lehet olyan tulajdonságoknak, melyek valóban lényegiek. Ezeket a lényegi tulajdonságokat azonban a kötet nem fedi fel: a „tömörséget” a görögnek olyan tulajdonságaként mutatja be, mely lényegében megmagyarázhatatlan – vagy legalábbis nem szorul magyarázatra. Ezzel azonban épp a lényeg veszik el.

Összegzés

Sajnos a fentihez hasonló szakmaiatlanság nem egyszeri botlás, hanem végigkíséri a művet. Olyan döbbenetes kijelentéseket olvashatunk, mint hogy az V. század első felében a görögnek még mágikus ereje volt, ám ez elveszett a szofisták tevékenységének következtében – ők ugyanis „rámutattak arra, hogy a nyelvnek megvan a maga élete, és semmiféle közvetlen kapcsolatban nem áll a valósággal [...]”. A nyelv „képességeinek” illusztrálására pedig a költői nyelv sajátos szóalkotásait mutatja be, holott nyilvánvaló, hogy éppen ezek azok, melyek a nyelv határait feszegetik, sőt át is lépik.

Mindezek ellenére el kell ismerni, hogy a kötet így is számos érdekességet tartalmaz. A könyvet tehát azon művek közé sorolhatjuk, melyeket inkább azoknak ajánlhatunk, akik a benne leírtak jó részével tisztában vannak, illetve felismerik a félreértelmezéseket. Ők kiszűrhetik maguk számára az új és érdekes információkat. Azok azonban, akik egy ilyen kötet elsődleges közönsége lehetnének, a valódi laikusok azonban jobban teszik, ha elkerülik: jobb esetben unni fogják (esetleg a tudálékoskodó stílus riasztja el őket), rosszabb esetben komolyan veszik azt, amit megértenek belőle. A magyar fordítás alapján azt kell mondanunk, hogy a kötetet kár volt lefordítani, a magyar közönséghez alaposabb átdolgozás után lehetett volna eljuttatni – de nem valószínű, hogy akár úgy is érdemes lett volna.

Fejes László

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK