Nem szokásom különösebben komolyan venni a könyvek borítóján feltüntetett díjakat, de kivételesen pontosan értem, hogy Stephen Greenblatt könyve miért kapott Pulitzer-díjat ismeretterjesztő irodalmi kategóriában.

A könyv – ami főleg egy könyvről szól – azt a folyton háttérbe szoruló tudást erősíti, miszerint a történelem alakítói nem (nem mindig) azok, akiknek a nevét megtanultuk, megjegyeztük. Vannak olyan események – mint egy ezer éven át lappangó könyv megtalálása –, amelyek nagyobbat fordítanak a történelem kerekén, mint az a saját korában sejthető. Évszázadoknak kell eltelnie, mire a hatás beérik és láthatóvá válik. Persze, addigra meg el is felejtjük az olyan figurákat, mint Poggio Bracciolini.

Poggio Bracciolini saját jogon is megérdemelne egy könyvet, hiszen, mint Umberto Eco regényének (A rózsa neve) főhőse, ő is elveszettnek hitt ókori kéziratok után kutat. Ráadásul, ahogy a fikcióban Arisztotelész Poétikájának második része, úgy a valóságban Lucretius műve, a De rerum naturafontos mű, mely messze túlmutat önmagán.

Poggio, az antik irodalom lelkes kutatója, aki a konstanzi zsinat előtt laikus pápai titkárként dolgozott, a zsinat után állás nélkül maradt, s így lehetősége volt arra, hogy szenvedélyét követve német kolostorok könyvtáraiban kutasson. Az egyik kolostorban talál rá az évezrede eltűnt, csak utalásokból ismert kéziratra. A történet bájos részéhez tartozik, hogy miközben Poggio életéről – kiterjedt levelezésének köszönhetően – többet tudhatunk, mint a saját nagyszüleinkről, azonközben arról nem árul el semmit, hogy HOL TALÁLTA a könyvet, mely – és ezt úgyis nehezen hiszik el nekem – az egész világot átformálta.

Greenblatt könyve szükségszerűen nem csak Poggioval foglalkozik, s nem csak a reneszánsz pápai titkár kapcsán mozgat elképesztő ismeretanyagot. Elkerülhetetlen, hogy a könyv foglalkozzon Lucretius korával, s az általa versbe fogalmazott epikureizmussal. Ugyanígy szükségszerű, hogy – hallatlanul izgalmas – információkat közöljön az ókori kéziratok sorsáról, s ezzel együtt a könyvtárak (például Alexandria) történetéről és szerepéről a szellemi életben. S ha ez még nem lenne elég, akkor Greenblatt nem tehet mást, mint vázolja azt, hogy a miként hatott a De rerum natura a felfedezése utáni időben.

Szóval, gyakorlatilag az európai kultúra történetét mutatja be – az ókortól napjainkig, egyetlen könyv sorsán keresztül.

Talán ennyiből is kiderül, hogy elképesztő feladatra vállalkozott az Egy reneszánsz könyvvadász szerzője. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kitűzött feladatot 180-nál kevesebb oldalon teljesíti – persze, úgy, hogy van egy hetven oldalas jegyzetapparátus –, akkor nem tehetünk mást, mint levett kalappal tisztelgünk, s hódolatunkat fejezzük ki Greenblatt előtt. (Innen kívánunk neki hosszú és írásművekben gazdag életet.)

Greenblatt könyve – nem csak átvitt értelemben – kulcsfontosságú annak, aki meg akarja érteni az elmúlt kétezer év szellemi folyamatait! Nem kevesebbet állít (és bizonyít!), mint hogy Poggio nélkül nem – vagy nem akkor – került volna elő Lucretius műve, és a De rerum natura nélkül nem ebbe az irányba fejlődött volna a kultúra! Lucretius felforgatónak tartott gondolatai – vagy inkább a gondolkozás módja – beette magát az európai kultúrába, nem lehet felsorolni sem, hogy hány helyen kimutatható a hatása: Giordano Bruno, Botticelli, Leonardo da Vinci, Tasso, Shakespeare, Montaigne, Thomas Morus, Galilei… és tovább, Molière és Newton! Beláthatatlanok a máig – holnapig – ható következmények! De innen már a sci-fi szerzőké a pálya!

[Személyes megjegyzés: valószínűleg ez az első és utolsó alkalom, amikor a lelkesedés súlya alatt összeomlott a pontozási szándék bennem…