A fülszöveg intellektuális kaland­regényként definiálja Stephen Greenblatt írását. Ebből azonban csak az intellektuális jelző állja meg helyét. Nem kalandregényt olvashatunk, hanem igaz történetet egy kétezer évvel ezelőtt élt római költő, Lucretius – az emberiség kultúrájára rendkívüli hatású – ezer évig rejtőzködő verses értekezésének felfedezéséről, és mai szemmel nézve döbbenetesen modern téziseiről.

A tudós szerző – harvardi tanár és neves Shakespeare-kutató – sokrétűen dokumentálja művét, többek között szerencsésen fennmaradt korabeli idézetekkel, a szöveg jobb megértéséhez pedig gazdag jegyzetanyagot és hatalmas bibliográfiát mellékel. Azzal a megállapításával ugyan nem tudok egyetérteni a fülszövegnek, hogy az 1417-ben megtalált, akkoriban súlyosan eretneknek számító 7400 soros, gyönyörű, klasszikus latin nyelven, hexameterekben megírt költői értekezést „a reneszánsz kellős közepén” fedezték fel, hiszen az itáliai reneszánsz csak akkortájt kezdődött és keletkezésének egyik legjelentősebb gyúanyagát éppen a megtalált versben foglalt tézisek szolgáltatták.

A szerző két fő szálon vezeti végig az olvasót. Szemléletesen, szinte filmszerű élményt nyújtva mutatja be a verset felfedező főszereplő – Poggio Bracciolini – alakját és életútját, míg a másik szálon a reneszánsz kialakulására rendkívüli hatású költői mű – De rerum natura, azaz A dolgok természete – téziseit elemzi, amelynek elemei a modern tudományos gondolkodásban máig fellelhetők.

Ki is volt Poggio – a cím szellemes magyarítását idézve –, ez a reneszánsz könyvvadász? Petrarcától származik a „humanista” megnevezés, ami az önálló, tudatos gondolkodásra törekvő, művelt emberek csoportját jellemezte. Történetünk idején, a 15. század elején a humanisták szenvedélyesen vonzódtak az ókori latin írók, költők, filozófusok fennmaradt írásos dokumentumaihoz. Valóban elmondhatjuk, hogy vadásztak ezekre, és versenyeztek egymással a gyűjtés eredményességében. Poggio közéjük tartozott.

Vidéki fiú volt, de az 1390-es évek végén Firenzébe költözött. Egy ideig XXIII. János pápa szolgálatában állt apostoli titkárként. Poggio gazdája 1410 és 1415 között viselte a pápai ornátust, de az egyháztörténet „ellenpápaként” említi, mivel azokban a zavaros időkben három pápa, illetve jelölt is küzdött Szent Péter trónjáért. (Az általunk ismert azonos nevű és a „jó pápaként” emlegetett XXIII. János 1958 és 1963 között volt a katolikus egyház feje és II. János Pállal együtt avatták szentté.) Poggio gazdáját a konstanzi zsinat leváltotta, megfosztották méltóságától és börtönbe zárták. Poggio gazda nélkül Németországban rekedt, és 1417-ben – legalább is Greenblatt ezt valószínűsíti – a fuldai kolostort kereste fel, mivel a kéziratok, illetve másolatok egyetlen fajta helyen, a kolostorok könyvtáraiban voltak fellelhetők. Poggio komoly műveltségnek volt birtokosa, jegyzői szakvizsgával és a klasszikus latin nyelv tökéletes ismeretével kiegészülve – különös képessége pedig rendkívül szép kézírása volt. Ehhez járult még óriási szerencséje.

Az említett fuldai kolostorban rálelt Lucretius De rerum natura (A dolgok természete) című csodálatos, klasszikus latin nyelven írott verses értekezésének valamikor lemásolt kéziratára, melyet a költő kb. 1450 évvel Poggio kutatása előtt alkotott. A könyvvadász – a rendelkezésére álló rövid idő miatt – feltehetően nem fogta fel, hogy olyan könyvet talált, amely segít megváltoztatni az egész általa ismert világot, de meghatotta Lucretius gyönyörű verselése. Lemásoltatta a művet, és az eredményt elküldte ugyancsak humanista barátjának, aki további másolatokat készíttetett.

A későbbiekben Poggio új pápához szegődött, és ismét apostoli titkár lett. Kalandos élete során Angliában is vállalt püspöki titkárként szolgálatot. Hetvenhárom éves korában, elismerve a kéziratok kutatásában szerzett érdemeit, felajánlották számára Firenze akkor megüresedett kancellári méltóságát. (A kancellár tulajdonképpen külügyminiszteri funkciót töltött be, széles jogkörrel és magas jövedelemmel.) E minőségében öt évig szolgálta szeretett városát, akkoriban igen magasnak számító kort ért meg, 79 évesen érte a halál.

De mitől különleges az a verses értekezés, amelyet Poggio munkásságának csúcsaként felfedezett? Lucretius – Epikurosz ógörög filozófus nyomán, s elméleteit továbbgondolva – forradalmi téziseket fogalmazott meg., amelyek akkor színtiszta istentagadásnak, eretnekségnek számítottak.

Lucretius tagadja, hogy a létező világ egy mindent átfogó tervezés megnyilvánulása egy felsőbb értelem által. Nincs túlvilág, az ember hite a mennyei boldogságban ugyanúgy babona, mint a pokol kínjaitól való rettegés. Minden, ami létezik, anyagból áll, és az anyagot megszámlálhatatlan apró részecskék, atomok alkotják, melyek örök életűek. A végtelen űrben minden részecske mozgásban van, de útjuk nem előre meghatározott, egyenes vonalú, hanem véletlenszerű elhajlások (innen a könyv eredeti angol címe: Swerve, azaz elhajlás) jellemzik, amelyek testek keletkezését, vagy pusztulását okozó ütközésekhez vezetnek. Az ember nem különleges, ugyanabból az anyagból vagyunk, mint az univerzum. A fentiek csak szemelvények a tézisekből, amelyek forradalmi gondolatokra ragadtatták Galileit, Giordano Brunót, Machiavellit, és a további másolatok által, valamint a később Gutenberg-galaxisnak nevezett ismeretrobbanás nyomán nyomtatásban elterjedve megihlették Michelangelót, Leonardót, Botticellit – és aztán napjainkig is sok nagyszerű művészt és gondolkodót. Nem nehéz felfedezni Lucretius téziseiben a modern tudományos gondolkodás alapjainak megfogalmazását.

A tézisek eretnek voltát és a mű gyors terjedését az egyház – nem alaptalanul – súlyos veszélyként értékelte. Sok követőjét az inkvizíció üldözte, többeket máglyahalálra ítéltek, így Giordano Brunót is. A művet Firenzében – majdnem száz évvel Poggio felfedezése után – betiltották, olvasóit pedig örök kárhozattal fenyegették. Elkéstek. Ekkor már Bolognában, Velencében és Párizsban is kiadták Lucretius versbe foglalt téziseit.

Könyvünk szerzője szinte szerelmetesen fogalmaz: „A De rerum natura a legritkább remekművek közé tartozik: mélyenszántó filozófiai értekezés és lenyűgözően szép költemény.”

Stephen Greenblatt könyve nem könnyű olvasmány, annak ellenére, hogy stílusa olvastatja magát, és a tartalom maga is különlegesen érdekes. Azoknak tudom igazán jó szívvel ajánlani, akik érdeklődnek a filozófia iránt, akiktől nem idegen a történelem, nevezetesen a vallástörténet, akik szívesen elgondolkodnak a világegyetem keletkezésén, anyagi mivoltán és működésén, az ember helyén az univerzumban. Nem kell klasszika-filológusnak lenni ahhoz, hogy az olvasó értse és élvezze a művet, de bizony szükség van a készségre vagy hajlandóságra, hogy befogadja az előbb felsorolt ismereteket, gondolatokat.

Külön bekezdést érdemel a fordító, Zsuppán András. Magyarítása arról győz meg, hogy ismeretei széleskörűek, mind a filozófiai gondolkodás, mind a költészet és általában a művészetek berkeiben. Fantasztikus feladatot vállalt és teljesített, mikor a részben könnyed, mesélő, részben mélyenszántó filozófiai gondolatokhoz illő emelkedett stílusban megírt mű nagyszerű magyar változatával ajándékozta meg az olvasókat.