A szerző a húszas évek orosz értelmiségi köreinek egyik legendás alakja, akinek Paradoxonok a geometriában című műve Bulgakovra is nagy hatással volt, a földi élet egyik alappillérének tekinti a kultuszt. A mű egy 1918-ban tartott előadás-sorozat nyomán született, és benne az író nem csupán a kultusz filozófiájához kapcsolódó kérdéseket tárgyalja, hanem megkísérli a kultusz anatómiáját, hisztológiáját és fiziológiáját is kidolgozni. Szerencsére nem könnyű olvasmányról van szó, s noha egy könyvtáros a pravoszláv teológia címszó alá is sorolhatná a könyvet, az annál sokkal nagyobb léptékű. A kultusz Florenszkij szerint az immanens és a transzcendens találkozása, benne van az eljövendő dolgok árnyéka, és megértése csak benne élve lehetséges. Ugyanakkor az egész életet áthatja, hiszen a szentség, és minden szentség, a hétköznap ünnepe, a másik világ szentségben megnyíló realitása, ami azonban összeroppantaná a személyiséget, ha nem tartozna hozzá szertartás. Az isteni kegyelmet fokozatosság révén nyerhetjük el, és ebben segít az ember „szerkezetét” kifejező hét szentség, amelyeket Florenszkij analogikus aránypárokkal (a hüposztaszisz és az úszia mentén) rendez hierarchikus sorrendbe. A hét szentség dedukciója magának a kultusznak a lényege, „repedés földi létezésünkön” − írja. Különösen érdekesek a szerző azon fejtegetései, amikor a racionális, ok-okozati vagy pszichologizáló megközelítéssel szemben – de valójában analógiaként, és éppen ezért nem kizárólagos elemként – csodáról beszél. A csoda nem kételkedik, mert például a kenyér sokasodásának ténye mérték kérdése, és a mértékek nagyságrendje csak egy bizonyos rendszeren belül érvényes, s hogy ez a dolog milyen rendszerhez tartozik, azt a hit eleven, alkotó aktusa hozza létre. A könyv olvasása közben fontos szem előtt tartanunk a szimbolikusság és a realitás azon eleven kettős egységét, amelyet az elhunytak lelkének megidézését szolgáló gabonamag szimbolikus és nem szimbolikus értelmének kapcsán említ, mert „ez az összekötő láncszem a dolog lelke”. A mű olvasása során megengedhetjük magunknak, hogy ne akarjunk mindent tudni, mert – Kiss Ilona kiváló fordításának köszönhetően is – a szövegből olyan lelkesültség árad, amely beláttatja velünk, hogy materialista vagy pozitivista szempontból valóban nem érthető a legfontosabb, azaz hogy „a véges és a feltételes nem állítható szembe a végtelennel és a feltétel nélkülivel”. A fordító utószava is segít a mű és egyben az életmű megértésében, Pavel Florenszkij élettörténete pedig így különösen megrendítő. Nem akarta elhagyni Oroszországot az úgynevezett filozófushajón 1922-ben, végül kivégezték 1937-ben, de a családja erről csak 1989-ben értesült, és a hivatalos rehabilitáció csupán 1991-ben történt meg. Különösen fájdalmas a rehabilitáció kifejezés olyan ember esetében, aki az egész élet szentségét, az elemek, a gabona, a víz, az olaj és a méz lelkes, tudatos létéről, a természet szellemmel való átitatottságáról beszél. Aki meg tudja mutatni, hogy a pogányság is a kultuszban él, hiszen az egész teremtett világ a megmentőjét várja. A kultusz feladata pedig az volna, hogy múlandó életünket megváltsa, és a mennyei világ részesévé tegye. Az is tudható, hogy nem lehet mindent kimondani. Az ünnep lényege éppen ez, a hetedik napi hallgatás, nem-látás és nem-hallás. A csend.