Nem tudom, mit jelent az, hogy ötletgazda, de csak ezzel a szóval tudnám leírni a szerzőt. Van egy valóban jó ötlete s ezt az ötletet alkalmazza vagy száz különböző jelenségre, mozgalomra, szövegre, hitre, hol találóan, hol felületesen. Számos új szóösszetétellel gazdagítja a nyelvet, mint: neothümotikus, thümoszmonopólium, haragkincsképzés, haragraktár, haragarchívum, haragpotenciál, haraggyülemlés, haragfeldolgozás, haragkirály, haragtárolás, haragügynökség, haragtömeg, haragmenedzsment stb. (Gondolom, jól adják vissza az eredeti német nyelvű halandzsát.)
Mi a jó ötlet? Az, hogy a „harag” valóban elhanyagolt indulatát állítja az elemzés középpontjába. Kezdi Platónnak a lélek szerkezetét érzékeltető metaforájával. A lélek egy kocsi, amelyet az Ész hajt s két ló húz: az egyik az érzékiség lova, a másik a harag lova. Az érzékiség lova rakoncátlan, míg a harag lova engedelmességre szoktatható. Nos, a freudi hagyomány, Sloterdijk szerint, csak az érzékiség lovát veszi figyelembe, s minden emberi tevékenységet ebből az impulzusból, a libidóból, a vágyból vezet le. Azaz a freudi értelmezés „monokauzális”. A freudisták elhanyagolják a másik „lovat”, a haragot.
Nagyszerű ötlet ennek a hiánynak a pótlása. Nézzük egyszer meg, milyen szerepet játszott a harag az emberi történelemben (mióta azt ismerjük). Minden időben hasonló szerepet, de mégis mást, vallja Sloterdijk (ez az egyik értelme a címben foglalt „időnek”, a másik az „örökkévaló” büntetés kilátásba helyezése). Legfeljebb az úgynevezett „posztmodern” korban marad egyedül az erósz (libido) a porondon. Sloderdijk jó politikai érzékére vall, hogy 9/11 után ezt is kezdi kétségbe vonni.
Természetesen Sloterdijk magyarázata is monokauzális. Minden társadalmi mozgalmat, hitvilágot, meggyőződést, „identitást” a haragból vezet le. Lehet, hogy túlzás azt mondani, hogy „monokauzális”, inkább egy új szót kellene nekem is kitalálnom, hogy Sloterdijk eljárását megfelelően leírjam. Mondjuk „monoértelmező”, azaz, neki, mint egyfajta filozófus Mórickának, mindenről a harag jut az eszébe. Nemcsak a gyűlölet, a bosszú, ami érthető, de a büszkeség, az emberi méltóság, az elismerés, az ambíció, a becsvágy, mit több, az igazságosság is, mind-mind szerinte a harag megjelenési formái.
Ha már a Platón lélek-metaforájánál tartunk, szerzőnk elfeledkezik az észről, mint a lélekkocsi kormányosáról, aki a harag lovát irányítja. Nos, ez az ész lehet egyenes ész és lehet perverz ész – legalábbis Platón szerint. Ha akár ezt, vagy akár tapasztalatainkat és a történelemről való tudásunkat, komolyan veszszük, akkor például semmiképpen sem értelmezhetjük a szovjetrendszer fennmaradását a kapitalizmus elleni haragtartalék felhasználásával. Ami pedig az igazságosságot illeti, ezt az erényt már „a régi görögök” sem azonosították a haraggal, még kevésbé a bosszúval, amit, ha más nem, már az Oreszteia is bizonyít.
Mindez azonban ne ijesszen el bennünket. Még az sem, hogy értelmezései hevében Sloterdijk olyan „tényeket” is értelmez, melyek nem léteznek, melyek kétségbevonásához nincs szakemberekre szükségünk, miután mindannyian megtesszük. Ezeket elméleti fikcióknak tekinteném.
Inkább az érdekelt, ahogy Sloterdijk mélyrehatóan és sokoldalúan elemzi ezt a jól ismert emberi affektust egy politikai pszichológia vagy a pszichológiai politika szempontjából, s az, amit erről a kérdésről elmond, illetve érzékeltet.
Ahogy azt sem felejtettem el (erre Sloterdijk nem hivatkozik), hogy gyerekkorunkban úgy adtuk tudomásul játszópajtásunknak, hogy többé nem akarunk játszani vele, hogy „örök harag”, azaz ahogy az „örök” szó jelzi, mi játszottuk el a „haragkirály” szerepét. Nem kérdéses, hogy az úgynevezett „világirodalom” a haraggal kezdődik: Akhilleusz haragjával, s hogy Akhilleusz bosszújával folytatódik. (Hogy a bosszú nem az indító „haragtartalék” következménye, más lapra tartozik.) Mikor Isten Káint megszólítja, annak haragját szólítja meg (igaz azzal, hogy nem kell annak engedelmeskednie).
Nem kétséges, hogy Izrael Istene haragvó és bosszúálló Isten, minthogy ezt számos alkalommal hirdeti is önmagáról. Ez Sloterdijk szerint nem egy antropomorf, hanem egy antropo-pszichés istenkép.
Jahve és utóda, a keresztény Isten, Sloterdijk szavaival élve, a „Haragkirály”. A haragkirály bosszút áll ellenségein. Választott népe ellenségein, ahogy választott népén is, ha az hűtlen lesz Hozzá.
A kereszténység, írja Sloterdijk, egy új eszközzel mozgósította a haragtartalékot: a túlvilági jutalom, illetve büntetés s a végítélet kínálatával. A végítélet napja: dies irae, „a harag napja”. Ebben az esetben Sloterdijk joggal kapcsolta össze a haragot és az igazságtevést. (Hivatkozik is többször Dante Isteni Színjátékára.) Éppen ezért, mondom én, sem a harag napjához, sem pedig a túlvilági büntetéshez nem fűződhet sem gyűlölet, sem bosszú. (Az igazságszolgáltatáshoz nem fűződhet gyűlölet.)
Sloterdijk történelmi állandónak tekinti (valószínűleg joggal), hogy mindig vannak elnyomottak, elszegényedettek, sértettek, valódi és vélt igazságtalanságot elszenvedők, frusztráltak, akik haragot táplálnak a világ ellen, bizonyos népek, népcsoportok, emberek ellen, akik sanyarú sorsukért és vereségeikért, akár tehetségtelenségükért is, felelősek vagy felelőssé tehetők.
Az ő ellenük érzett haragjuk az úgynevezett „haragtartalék”. Nos, ezt a haragtartalékot valahogyan kezelni kell, s kellő irányítással politikai célokra fel is használható, illetve „szublimálható”. Bár ezt a kifejezést Sloterdijk emlékezetem szerint nem használja, de a túlvilági jutalom, illetve büntetés ígéretének esetében mégiscsak szublimációról van szó. Ahelyett, hogy vérfürdőt rendeznének, a bosszút Istenre bízzák. (Történészek tanúsága szerint a túlvilági büntetés elvárása cseppet sem csökkentette az evilági bosszúhadjáratok mennyiségét és minőségét. Ezt, persze, nem tudhatjuk: hátha a túlvilági büntetés bizonyossága nélkül még nagyobb számúak és kíméletlenebbek lettek volna. A népi bölcsesség azt sugallja, hogy amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra, s ez a boszszú esetében is áll.)
Sloterdijk „Isten halálával” folytatja a történetet. A Nietzschétől beharangozott „Isten halála” mindenekelőtt a túlvilági büntetésben, az utolsó ítéletben vetett hit halála. A haragtartalék rendelkezésre állt, növekedett a haragkincstár, halmozódott a harag a haragarchívumban, s ezért gondoskodni kellett a „Haragkirály” utódjáról. Ez az utód volt, Sloterdijk szerint, a kommunizmus. A forradalomban a nép, a proletariátus áll immár bosszút a minden frusztráció ősforrásának szimbólumán: a „kapitalizmuson”. A harag volt a kommunizmus világbankja, amit a fasizmus (Mussolini) hamarosan a harag népbankjaivá alakított. (Hogy a holokausztot nem lehet az antiszemita „haragból” levezetni, azt mondanom sem kell.) A katolicizmus (Sloterdijk szerint) akkor állt be a versenybe, amikor II. János Pál a szentek számát 100%-kal megemelte.
Sloterdijk egyik érdekes mestervágása az összefüggés feltárása a Monte Cristo grófja és a Kommunista Kiáltvány között. Azaz, hogyan lehet a haragpotenciált irodalmi formában szublimálni?
Míg 1848-ban Marx osztályharcra és forradalomra buzdította a haragtartalékkal rendelkező proletariátust, 1846-ban már könyvformában is megjelent Dumas hatalmas ívű bosszútörténete. A sérelmeket egyes emberek követik el egyes emberek ellen, ők a gonoszak. Ezeket a gonoszságokat kell az egyes embernek egyes embereken, a bűnösökön, megtorolnia.
Monte Cristo grófja egytől egyig, rendszeresen, kiszámítottan, bosszulja meg azt, amit ellene elkövettek. A pénz, a vagyon nem ellenség, ellenkezőleg, a vagyon segíti a bűnös megbüntetését, azaz a gonoszság megtorlásának eszköze. (Sloterdijk nem vette számításba a három megközelítés – Isten, forradalom, az egyéni bűnök s azok megbocsátása – irodalmi fúzióját Hugo A nyomorultak című regényében, minthogy az nem támasztotta volna alá harag-elméletét.)
Vannak említésre méltó értelmezések azokban az elemzésekben is, melyekben Sloterdijk a jelenre összpontosít. Bár egyfelől nem lát olyan erőt, eszmét, mely felhasználná a jelen haragtartalékát, beszél az arab fiatalok párizsi utcai zavargásáról és a terrorizmusról is. Nem utal arra, hogy ezt a haragtartalékot nemsokára terrorista csoportok fogják megszervezni és felhasználni, a romlott ész (ideológia) vezérletével.
De még csak 2008-at írtunk.
S persze, ez az ügy is bonyolultabb, mint a haraggazdaság kezelése. S ezt a szerző is tudja, de mégsem zavarja ötlete végigvezetésében. Utóvégre nem egyetemi disszertációt ír. Ezen már régen túl van, amit széles kultúrája is bizonyít, s így megengedhet magának sok mindent, amit egy ifjú kezdő ma nem tehet.
Bármennyire idegesített a helyenkénti felületesség, az egyes tények könnyed kezelése, bevallom, hogy üdítő olvasmánynak éreztem ezt a könyvet a sok harmadrangú és negyedrangú jól dokumentált szakirodalom után. Ötletgazda, igen. De minden ötlete egy elmélet, egy gondolat. Jó vagy rossz, találó vagy nem, de elmélet és gondolat.
Üdvözlöm Sloterdijkot a másként gondolkodók (nem a radikálisok) klubjában.