A szerző néhány szórványos utalástól eltekintve jószerével ismeretlen a hazai kulturális életben. Ez persze egyfajta fáziskésést, illetve új ízek iránti közönyt jelez, hiszen az olasz filozófus, esztéta és jogász nemzetközileg elismert, egyéni hangú szakíró. Homo sacer című tetralógiája, melyből egyelőre három kötet látott napvilágot, a kortárs politika- és társadalomfilozófiai diskurzus sűrűn hivatkozott, vitagerjesztő vállalkozása. (A hazai szellemi közeg bizarr módon akkor figyelt fel a szerzőre, amikor az amerikai külpolitika iránti tiltakozásból lemondta egy New York-i egyetemen tartandó előadását.) Agamben a kései Heidegger tanítványa, Walter Benjamin műveinek olasz nyelvű összkiadását is ő gondozza, de a források anekdotaszerűen még azt is meg szokták említeni, hogy Pasolini Máté evangéliuma című filmjében ő játszotta az egyik apostol szerepét. Írásai egyaránt bekalandozzák az esztétika, a művészettörténet, a jogelmélet, a politikai bölcselet területeit, teszik mindezt úgy, hogy az alaposság olvasmányos stílussal és ami talán a legfontosabb, szuverén és eredeti kérdezésmóddal párosul.
A profán dicsérete címen most végre megjelent az első magyar Agamben-kötet. A rövid füzet tíz könnyed esszét tartalmaz. A témák már-már frivolan változatosak, van itt a fotográfia elméletét boncolgató szöveg, a szerző állítólagos "halálát" elemző írás, de izgalmas fejtegetések találhatóak a paródia eredettörténetéről és irodalomelméleti jelentőségéről is. A leginkább Walter Benjaminra és kortárs francia esszéistákra emlékeztető hangvétel elegánsan navigál az irodalmi és bölcseleti regiszterek között, a gondolatmenetek csupán kontúrszerűek, az olvasó a felfedezés örömével csodálkozhat rá a fogalmak között létrehozott genealógiai kötésekre és kapcsolásokra.
Be kell ismerni: ez eddig nem hangzik különösebben újszerűnek vagy izgalmasnak. Rosszhiszeműen gondolhatnánk azt is, hogy egy felvizezett divatbölcselőről van szó, aki

könnyelműen csapong
abban a reményben, hogy stilisztikai bravúrjai feledtetik az elméleti fedezet hiányát. Pedig dehogy, csupán ez az Agamben nem az az Agamben. Az eredetileg 2005-ben megjelent kötet nem tartozik a szerző fajsúlyos munkái közé, inkább ötletgyűjtemény, de sokszor annak sem elég kézzelfogható. Abban az esetben semmiképpen sem, ha (mint ahogy a potenciális magyar olvasók legtöbbje) előzetes ismeretek nélkül közelítünk Agambenhez. Ha viszont eddigi munkássága kontextusában olvassuk A profán dicséretét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy egy kifinomultan komponált ars poeticáról van szó.
Agamben gondolkodásának meghatározó ismertetőjegye a római jog intézményeinek, fogalmainak újraolvasására tett kísérlet. Az elhíresült homo sacer kifejezés is ebből a hagyományból származik, és egy olyan személyt jelent, aki nem tartozik sem a szakrális, sem az emberi törvények fennhatósága alá, egyszerre szent és átkozott, meggyilkolása nem minősül bűncselekménynek. Agamben politikafilozófiai elemzései során ezt a már-már obskúrus fogalmat sajátítja ki. Tétele szerint ugyanis a huszadik századot jellemző politikai paradigma a szükségállapot, amit egy szuverén hatalom a jogállapotot felfüggesztve vezet be, ezzel a gesztussal homo sacerré nyilvánítva minden kiszolgáltatott, a puszta élet állapotára egyszerűsített jogalanyt. (Nem véletlen, hogy Agamben számára Auschwitz jelenti az ilyen szükségállapot mintapéldáját.)
A jelen kötet középpontja A profanáció dicsérete című írás, amiben a szerző megint a római joghoz nyúl vissza, de a szöveg nemcsak végrehajtja, hanem tematizálja is ezt az eljárást, vagyis bemutatja, hogyan is működik az agambeni gondolkodás. A profanáció a római rituálék része volt, s arra szolgált, hogy az áldozati rítusban megszentelt javak visszakerüljenek az ember tulajdonába. Ennek értelmében az a dolog, ami az isteneknek felajánlva elkülönítődött az ember profán világától, egy kisajátító aktussal újra emberi használatra fogható. Az olasz szerző gondolatmenete a kapitalizmusnak mint szekularizált vallásnak a kritikájára irányul, egy olyan társadalmi-kulturális állapotot ír le, melynek fő jellemzője, hogy elvesztette a profanáció határsértő és játékos képességét, s egyfajta világméretű múzeumként működik.
Ha önreflexióként is olvassuk ezt az írást, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Agamben egész gondolkodása a rögzült fogalomhasználat megújításának, vagyis egy termékeny profanációnak a jegyében bontakozik ki. Nem hajlandó régészként, illetve múzeumlátogatóként viszonyulni a kulturális-bölcseleti hagyományhoz, hiszen a javak (a helyes rituálé segítségével) szabadon igénybe vehetők, amiből az következik, hogy az értelmezés szabadsága nem csupán egy lehetőség, hanem az egyetlen életképes szellemi beállítódás. Ez persze nem jelenti azt, hogy panelekként kellene kezelni a kisajátított fogalmakat. Agamben nem univerzális tolvajkulcsokat, filozófiai csodaszereket gyárt, hiszen tudja: a profanáció csak akkor érvényes, ha tiszteletben tartjuk annak a világnak a működését, aminek az elemeit megújítjuk.
A kötet eredeti olasz címe Profanazioni, vagyis "Profanációk", melyet vélhetően a magyar jó hangzás érdekében módosítottak a fordítók. Az ilyen megoldással általában nincs is gond, de ebben az esetben a könyv belső összefüggése látja kárát. Ha azonban komolyan vesszük a szerzőt és az egyes szövegeket profanációra tett kísérleteknek tekintjük, akkor az elsőre túl könnyűnek ítéltetett darabok is kellő nehézkedésre tesznek szert, a kötet sűrűbb szövésűvé és önmagán túlmutatóvá válik. Persze lehet, hogy ez még így is kevés, hiszen A profán dicsérete valójában egy egyelőre beváltatlan ígéret. Ígéret arra, hogy elindul a szerző itthoni recepciója, és értő tolmácsolásban válnak hozzáférhetővé azok a jelentős munkák (mindenekelőtt a Homo sacer sorozat) melyek visszamenőlegesen ennek a kötetnek is megadják az őt megillető helyet.
Krivácsi Anikó fordítása. Typotex, 2008, 145 oldal, 1900 Ft