0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Krivácsi Anikó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 150 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-86-9
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
A profán dicsérete

Giorgio Agamben, A profán dicsérete

Helikon
2008/4

A Magyarországon kevésbé ismert Giorgio Agamben 1965-ben szerzett jogi diplomát Simone Weil-ről írt szakdolgozatával. A hatvanas évek Rómájában intenzív szellemi kapcsolatot ápolt Elsa Morantéval, Pier Paolo Pasolinivel és Ingeborg Bachmann-nal, ugyanazon évtized végén Martin Heidegger Le Thor-ban (Hérakleitoszról és Hegelről) tartott szemináriumait hallgatta. 1974-ben a párizsi Haute-Bretagne Egyetemen olasz lektor volt, e mellett nyelvészetet és középkori kultúrtörténetet tanult Pierre Klossowskinál és Italo Calvinónál; ezt követően a londoni Wartburg Institute-ban folytatott kutatásokat. 1978-tól gondozta Walter Benjamin műveinek olasz nyelvű összkiadását. 1986 és 1993 között Párizsban a Collége International de Philosophie-ban program-igazgatóként, 1988-1992 között a maceratai, 1993-2003 között a veronai Egyetem esztétikát oktató adjunktusaként tevékenykedett. 2003-tól a velencei Istituto Universitario di Architettura tanára.

A ’90-es évektől Agamben figyelme a politikai filozófiára és a biopolitikára irányult. Az arisztotelészi Politika, valamint Michel Foucault, Martin Heidegger, Hannah Arendt, Carl Schmitt és Walter Benjamin koncepciói alapján dolgozta ki (a Homo sacer. Il potere sovrano e la nuda vita c. művében) saját politikai elméletét, melynek homlokterében részben a jog és élet közti viszony elemzése, részben a szuverenitás-elméletek kritikája állt. 1994-től kezdve rendszeresen vendégtanár volt egyes amerikai egyetemeken. 2003-ban a New York University-n Distinguished professor-nak nevezték ki, de – az amerikai kormány külpolitikája elleni tiltakozásképpen – lemondott e kinevezésről. Agamben, életműve elismeréseként, 2006-ban elnyerte a Charles Veillon Európai Esszé Díjat [Prix Européen de l’Essai Charles Veillon].

Agamben jelen (kiváltképp művészetelméleti és média-kritikai) művét megelőző munkái közül a legismertebb és legjelentősebb a Homo sacer című trilógiája, melynek első része az említett Homo sacer. Il potere sovrano e la nuda vita [A szent ember. A szuverén hatalom és a meztelen élet] (1995), második része a Quel che resta di Auschwitz. L’archivio e il testimone [Ami Auschwitz-ból maradt. Archívum és tanúságtétel] (1998), harmadik része pedig a Stato di eccezione [Rendkívüli állapot] (2003). (A jelen mű olasz kiadásáról [Agamben, Profanazioni, Nottetempo, Roma, 2005] írt, “Profánná avatni” című recenziójában Schnabel Judit jelzi, hogy e trilógia valójában “készülőfélben levő tetralógia”.) Tehát ezen írásokban fejtette ki Agamben többek között az említett jogelméletét és szuverenitás-kritikáját, valamint – a biopolitika kédéskörében – vitába szállt a késői Foucault-val.

Jelen tanulmánykötet az első magyar nyelven kiadott Agamben-mű, melynek megvalósulása Krivácsi Anikó fordítói munkáját dícséri. Ebben, az említett arisztotelészi, foucault-i, heideggeri, arendt-i, schmitt-i és benjamini problémafelvetések keretei közt Agamben (ritkán explicit hivatkozásokkal) egyebek mellett  Jacques Derrida elkülönböződés-fogalmát, a Roland Barthes-féle “szerző halála”-koncepciót, valamint Max Weber “varázstalanítás”-elméletét gondolja tovább, radikális álláspontokat fogalmazva meg civilizációnk és kultúránk aktuális állapotáról. Az alábbiakban a kötetben találhatók közül három témakört emelnék ki, pusztán a tematikus gazdagság jelzése gyanánt.

“A Géniusz” című tanulmányában Agamben a szóban forgó terminus jelentés-rétegeit egy Heidegger szellemiségét idéző filozófiai-etimológiai spekuláció mentén tárja fel. Különösen hangsúlyosak az alábbi gondolatmenetek: “[A] szubjektumra úgy kell tekintenünk, mint a két ellenpólus, a géniusz és az Én között vibráló feszültség mezejére. Ezt a mezőt két egymástól elválaszthatatlan ellentétes erő uralja: az egyik az individuálistól a személytelen felé tart, a másik a személytelentől az individuális felé. E két erő együtt létezik, hol összetalálkoznak, hol szétválnak, de sosem képesek teljes mértékben függetlenedni egymástól, vagy teljes mértékben összeolvadni egymással” (14.). A morális-etikai dimenzió jelentőségét e helyen is kiemelve Agamben leszögezi: “a géniusszal való kapcsolatnak etikája van, és ez az etika határozza meg az egyes létezők rangját. A legalacsonyabb ranggal azok az időnként igen hírneves szerzők rendelkeznek, akik kifejezetten számítanak saját géniuszukra” (17.).

“A paródia” című írásban is alapvető a filozófiai-etimológiai eszmefuttatás, mely ez esetben sajátos megközelítésekkel élő és provokatív konklúziókba torkolló vizsgálódás-sorozatot jelent. Ennek jellegzetes példája az alábbi gondolatmenet. “Úgy tűnik [], hogy a legrégebbi értelmezés szerint a paródia a zene és a nyelv közötti «természetes» kapcsolat megszakadását jelenti []. [É]ppen a paródiában érhető tetten a zene és a logosz hagyományos kötelékeinek fellazulása, amely Gorgiásznál [] lehetővé teszi a művészi próza megszületését. A kötelékektől való megszabadulás létrehozza a para-teret, a mellékes teret, amit a próza fog kisajátítani. Ez viszont azt jelenti, hogy az irodalmi próza magán viseli a dallamtól való elszakadás nyomait. Az a bizonyos «sötét ének», ami Cicero szerint a prózai beszéd sajátja [], ebben az értelemben nem más, mint az elveszett zene utáni kesergés, a dallam természetes helye utáni fájdalom” (48-9.).

Jelen kötet kvázi-címadó tanulmánya (“A profanáció dicsérete”) az említettektől és a többi tanulmánytól is mindenekelőtt a tekintetben eltérő, hogy hangsúlyozottan média-kritikai orientáltságú, és egyfajta mozgosító szándék azonosítható benne. A továbbiakban idézett szövegben világosan tetten érhető Agamben előfeltevése és gondolkodásának egyik fő motívuma, melynek megfelelően a posztmodern korban a morális megújulás lehetősége a profanációban van. “A média működésének célja [], hogy semlegesítse a nyelv profanációs erejét, és megakadályozza, hogy önmagában való eszközként a használat új lehetőségeit, a szó megtapasztalásának új útjait tárja fel. A remény és a várakozás első két évszázada után az Egyház is abban ismerte fel elsődleges funkcióját, hogy semlegesítse a szónak azt a fajta megtapasztalását, melyet Pál a messianisztikus üzenet középpontjába helyezett, vagyis a pistist, a hitet. A látvány vallásának rendszerében az önmagukban való eszközök is ugyanígy működnek. A média szférájában lebegve csak saját ürességüket tárják a szemlélődők elé, nem mondanak mást, csak a bennük lévő semmit, mintha semmiféle új használatra nem nyílna lehetőség, mintha a szónak bármiféle új megtapasztalása végképp lehetetlen volna” (136-7.). Az említett, mérsékelt aktivizmus szemléltetéséhez elég idézni a szóban forgó tanulmány konklúzióját: “az eljövendő generáció politikai feladata [] ez: profanizálni a profanizálhatatlant” (142.).

A kötetet a Typotex kiadó teljes joggal jelentette meg a “Radikális gondolkodók”-sorozat első műveként, mint ahogy – véleményem szerint – jó döntés volt jelen munkát a “Túl a szépirodalmon” című könyvbemutatón (Kelemen János, Bárdos Judit és az alulírott közreműködésével) bemutatni. Agamben e művében is a posztmodern fő paradoxonjára mutat rá radikális éleslátással: a posztmodern dekonstruktivizmus eredetileg  a szellemi kreativitás kiteljesítését volt hivatott elősegíteni (a művészet, a politika és a tudomány szintjén egyaránt), az utóbbi húsz évben egyre világosabbá vált azonban, hogy – mivel a posztmodern is kanonizált irányzattá merevedett – e funkcióját már nem képes betölteni. A “klasszikus posztmodern”, mint a kreativitást katalizáló, profanizáló erő kimerülésének komplex okait A profán dicséretében Agamben radikális egyszerűségükben láttatja, a megújulás lehetőségét pedig a permanens profanizálás mozzanatában jelöli meg.---

 

 

Nagy József

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK