A Zemplén Gábor Áron tudománytörténész, egyetemi docens könyvében bemutatott példa segítségével egy logikai eszköztárat kaphat a gondolkodó olvasó saját korunk jobb megértéséhez is.

Ismerik a viccet, hogy két szociológus arról vitatkozik, hogyan is működik a társadalom? Majd statisztikáik, pél­dáik, érveik és ellenérveik hosszú felsorolása és egymásnak feszítése után eljutnak arra a pontra, hogy mindkettejüknek igaza van, egyszerre. Ugyanakkor arra is rádöbbennek, hogy a másik igazságát elfogadniuk olyan lehetetlenség, mely gesztust, ha mégis kegyes udvariassággal megteszik, akkor a saját korábbi, ehhez a felismeréshez vezető, teljes érvelésüknek mondanának ellent – ami tulajdonképpen a kihagyhatatlan és nélkülözhetetlen logikai út volt ehhez a felismeréshez. Vagy máshogy fogalmazva: a konszenzushoz. Ezt belátva tovább vitatkoznak az idők végezetéig, vagy ahogy Thomas Kuhn írta A tudományos forradalmak szerkezeté­ben: addig, amíg ásó, kapa, nagyharang el nem választja őket – egyikük meg nem hal, teret engedve a másik igazság kibontakozásához, általánosan elfogadottá válásához.

Én nem ismerek ilyen viccet. De ha lecseréljük a két szociológust bármilyen más tudományterület két egymással vitatkozó művelőjére – és minderre paradoxonként gondolunk –, akkor máris egy olyan kérdéskör közelében találjuk magunkat, amely jó ideje foglalkoztatja a különböző tudományok és felfedezések történetén elmélkedő tudósokat.

Leegyszerűsítve egy ilyen példa gondos és részletes bemutatásáról szól Zemplén Gábor Áron tudománytörténész, egyetemi docens könyve is. A Törékeny spektrum – Newton érvei és az autoritás képződése a hálózatokban című monográfia középpontjában két szó áll: a „spektrum” és a „törékenység”. A két optikai terminus technicus köré a szerző mégsem egy történetiségében újragondolt fénytant rendez, hanem csak kiindulási pontként használja ezeket, és egy (számomra) sokkal izgalmasabb, átfogóbb elméleti konstrukció felrajzolása felé bontakoztatja ki gondolatmenetét. Retorikai és érveléselméleti vizsgálódásának alapkérdése, hogy hogyan lehet ezzel a két szóval, ennek a két szónak a bevezetésén és használatán keresztül egy radikálisan újszerű tudományos paradigmát vagy egy teljesen új szemléletmódú világot felépíteni – illetve pontosan hogyan is történt mindez pár évszázaddal ezelőtt.

Isaac Newton és kortársainak véget nem érő, akkor feloldhatatlan véleménykülönbsége a 17. és a 18. század fordulóján évtizedeken keresztül lázban tartotta a kor művelt közvéleményét. Minden vitába szálló félnek igaza volt, a kérdés sokáig eldöntetlen maradt. Az elnyúló vita közben, annak kontextusában megkezdődő, akkor még láthatatlan folyamatok hatására viszont ma már úgy gondoljuk, hogy csak és kizárólag Newtonnak volt igaza, minden ellenfele tévedett.

S ez mégsem ellentmondás, hanem egy olyan folyamat következménye, ahogy az emberiség gondolkodása akkor is és ma is – persze általánosságban, sok-sok apró különbséggel – működik. A könyvben bemutatott példa segítségével egy logikai eszköztárat kaphat a gondolkodó olvasó saját korunk jobb megértéséhez is. Ha benne élve, közelről látszólag mindenkinek igaza van egy véget nem érő nyilvános (tudományos vagy akár erre hivatkozó politikai) vitában, akkor az érveken-ellenérveken és ezek hatásmechanizmusain kívül helyezkedve, ezeket távolabbról is szemügyre véve hogyan tudunk mégis eligazodni az ezernyi egymástól eltérő szólam között. Főleg, ha a saját szempontjából minden résztvevőnek tökéletesen igaza van…