Bojtár Endre több mint húsz év elteltével adta ki új címen, alaposan átdolgozva, egy harmadával bővítve a felvilágosodás és a romantika korszakát tárgyaló irodalomtörténeti tanulmánykötetét, amelyet a legkevésbé sem akart szabályszerű monográfiává kikerekíteni. Ennyi év után érdemes elgondolkodni azon, mit képviselt ez a könyv az első megjelenés idején, és mit képvisel most; vajon átvette-e ezt a szemléletet az a kevés filológus, akinek munkaköri kötelessége a kötetben vizsgált irodalmakkal foglalkozni, és hatott-e azokra, akik a magyar irodalom kutatásához kaphatnának új szempontokat.

Bár Magyarországon régóta foglalkoznak a műben tárgyalt irodalmak többségével, Bojtár Endre szemléletváltást hozott azzal, hogy a régió egészére kiterjesztette a vizsgálatot. A regionalizmus irodalomtörténeti érvényesítése nagyon jó válasz volt a hihetetlenül elavult, de a nemzetközi intézményes garanciák miatt örökéletre kárhoztatott szlavisztikára: ez a diszciplína ugyanis nélkülünk írja le a régió kultúráját, és még a szentendrei szerb vagy a pozsonyi szlovák írót is moszkvai kontextusba helyezi (a szlovák irodalom külföldi kutatói például nem tudnak magyarul, föl sem merül bennük, hogy az ezeréves közös történelem talán fontossá tenné ezt a kontextust). A kilencvenes években már többen is felléptek a kulturális különbségeket elmosó „szláv mítosz” ellen (a krakkói Maria Bobrownicka könyvet is írt róla A mítosz narkotikuma címmel). A szerző ma már bevallott célja volt, hogy vitába szálljon a szovjet dominanciát megideologizáló irodalomtörténet-írással, ezt ebben a formában persze már nem tartja aktuálisnak, mégsem nevezném „okafogyottnak”, hiszen még előttünk áll a régió irodalmának posztkolonialista vizsgálata.

Ez persze nem ígérkezik könnyűnek, mert az elmélet klasszikusaiban föl sem merült az, hogy Oroszország mindmáig gyarmatosító birodalmi politikát folytat, így nehezen védhető az a tézis, hogy Európában csak Írországnak vannak koloniális tapasztalatai (a fehéroroszok alighanem szívesen elcserélnék velük a sajátjaikat). Bár a szellemi élet nyomasztó komformizmusa miatt továbbra is megdönthetetlennek tűnnek a hasonló balos dogmák, vannak már olyan eredmények ezen a téren, amelyekre építhetünk. Ewa M. Thompson már írt ilyen monográfiát az orosz irodalomról (Imperial Knowledge. Russian Literature and Colonialism, 2000), a Harvardon végzett Barańczak-tanítvány, Clare Cavanagh pedig a lengyel irodalomról írt hasonló szellemű ntanulmányokat. Ukrajnában már a kilencvenes évek eleje óta meghatározó szerepet játszik, és Fehéroroszországban is próbálkozik vele néhány mindenre elszánt ellenzéki. Ők ütköznek a legnagyobb ellenállásba: legjelentősebb, élete utolsó éveiben a Nobel-díjra is esélyes írójukat, Vaszil Bikaut „russzofóbiával és nacionalizmussal” vádolták, persona non gratának nyilvánították és 1997-ben emigrációba kényszerítették.

A szerző nem próbálta utólag ráerőltetni a tanulmányokra a posztkolonializmus terminológiáját, mégis jól olvashatók ebben a szellemben – nyilván nem a szerzői szándék ellenére, hisz már a bevezetésben azt olvashatjuk, hogy a „népek börtönében” „különbséget kell tenni a börtönőr és a rabok között”. Ami a könyv mai, „nem tudományos céljait” illeti: az új célpont most már a nacionalizmus. Az irodalom és a társadalom kapcsolata itt nagyon szoros, Bojtár Endre paradox módon nem az irodalom autonómiáját állítja szembe a történelemmel, hanem a történetírást ellenőrzi úgy, hogy fő téziseit egybeveti a remekművek világképével, ha pedig ellentmondás van a kettő között, higgyünk az irodalomnak.

De higgyünk-e akkor is a műveknek, amikor túldimenzionált küldetéstudatot találunk bennük, és nagy kompenzációs mítoszok vagy kívülről nézve meglehetősen barátságtalannak tűnő nemzeti ideológiák hivatkozási alapjává válnak? Ha Ján Kollár Slávy dcera (Szláva leánya) című műve kerül szóba, eszünkbe juthat Mickiewicz etimológiája, aki a Słowian (szláv) szót az „Ige népéből” (lud Słowa) vezette le, sátáni tévedésnek tartotta a „dicsőség népe” (lud sławy) változatot, amely a kollári imagináció alapja. Akkor miféle Kánaánt mutat az ő népének „a keresztény megváltástant szakralizáló” szláv próféta (Kiss Szemán Róbert meghatározása)? De Mickiewicztől sem áll távol a nemzet szakralizálása. A romantika című fejezetben hosszú idézetet olvashatunk az Ősökből, Piotr atya látomásából. Mint Ryszard Przybylski kimutatta, itt a visszájára fordul a szent és a profán hierarchiája, hiszen egy bibliai alak csak a nála nagyobb típusa lehet: Mózes távolról, Keresztelő Szent János közvetlenül utalhat Krisztus eljövetelére, de ebben a látomásban Lengyelország ismétli Krisztus kereszthalálát és feltámadását, mintha Krisztus lehetne Lengyelország típusa (és közben „angyalkórus hallatszik”, nem a pokol tüze csap ki, jelezvén, hogy közel a kárhozat).

Ezeket az intézményekkel, tankönyvekkel és köztéri szobrokkal nyomatékosabbá tett, identitásteremtő alapműveket 1990-ig nem fenyegette a teljes átértékelés veszélye – a „rab nemzetek” túl nagy veszteségeket szenvedtek ahhoz, hogy mindezek után még önként próbáljanak szabadulni mítoszaiktól. Azóta viszont néhány konszolidáltabb országban kétségbe vonták ezt a kánont: Lengyelországban az is fölmerült, hogy egyáltalán tananyag legyen-e Mickiewicz. A vita nem az Ősök leértékeléséhez vezetett, sőt, mélyebb és különlegesebb interpretációk születtek, érdekes forrásokat találtak a keresztény és a zsidó miszitkában; arra viszont már nincs komoly esély, hogy nagy társadalmi eseménnyé váló színházi előadások készüljenek belőle, mint a hatvanas-hetvenes években.

Bojtár Endre nem rombolja a helyi kánonokat, de helyreigazít bizonyos hivatalos minősítéseket: meggyőzően ír Sevcsenko költői nagyságáról, de aligha veszi komolyan Ivan Franko költői zsenialitását, bármilyen nagy szüksége is lenne rá az ukrán irodalomtörténetnek (így vannak ezzel a kánont a legkevésbé tisztelő mai ukrán íról, például Okszana Zabuzsko és Jurij Andruhovics is). A romantika elő- és utóéletében van két típus, amely különösen közel áll hozzá: a késő klasszicista heroikomikus epika, amely mintha pontosan tudná kifejezni, hogyan válnak kisszerűvé a grandiózus történetek a félparaszti periférián; illetve a szimbolizmus felé tartó kiátkozott költő, a kis irodalmak nagy magányosa, akinél nem oldódnak hasznos bölcsességekké a nehezen megfejthető paradoxonok.

A komparatisztika kezdettől fogva szemben áll a „hazai, nemzeti gyökerekből táplálkozó” kultúra kizárólagosságát hirdető nacionalista-rasszista ideológiákkal és a kommunista osztálygyűlölettel. Ez A történelmi regény című rövid fejezeten érezhető leginkább: e leírás szerint a regénytípus itt azt a célt szolgálja, hogy a régió nemzetei egymás rovására építsák identitásukat (másutt ártalmatlan ifjúsági irodalommá vált). Azért még mindig vannak elgondolkodtató kivételek: a fehérorosz Uladzimir Karatkevics (1930-1984) még ma is nonkomformista elemek olvasmánya, történelmi regényeivel gyógyírt kínál a kolonializmus keserveire. Hruscsov azt mondta a hatvanas évek elején, hogy a fehéroroszok (illetve stílszerűen: beloruszok) építik fel elsőként a kommunizmust, mert ők helyezik először használaton kívül az anyanyelvüket. Amíg mindkettőre van esély, Karatkevics olvasása Minszkben mély, felkavaró élmény lehet.

A komparatisztika története a legegyszerűbben folyamatos válságként írható le. A kilencvenes évek elején a Bernheimer-bizottság vizsgálta a tudományág helyzetét, majd 1995-ben közreadta a jelentését. Ennek egyik pontjában szerepelt az, hogy az angol-amerikai és az európai nézőpont nem maradhat egyedülálló a kutatásban, a kevésbé ismert európai irodalmak is szóhoz juthatnának. A dekolonizáció már lehetőséget ad helyi komparatisztikák művelésére, a közép- és kelet-európai is beleértve, amennyiben összhangban áll a külvilággal, tartja magát az univerzális tudományos normákhoz. A könyv utolsó bekezdéseiben ilyen univerzális pozícióból tekintünk a régió irodalmára, és innen már csak egyetlen sűrített sorstípus, Odüsszeuszhoz, Don Juanhoz vagy Fausthoz hasonló „örök emberi magatartásmodell” látható: a túlélés művészetét hirdteő Svejk. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy ő már a múlté: 2007-ben nagy feltűnést keltett Lengyelországban a korábban ismeretlen Władysław Zdanowicz Dywanowói misszionáriusok című regénye, melyben a lengyel Svejk iraki kalandjait írja le.