A kis könyv főszereplői - a vízen kívül természetesen - a köd és a hideg. Meglepő lenne, ha nem Joseph Brodsky írta volna.

Akit költőként különben Joszif Brodszkijként ismerhetünk, és akit ezúttal nem a szokásos anglománia írat angol nevén, hanem mert miután 1972-ben kiutasították a néhai Szovjetunióból és az Egyesült Államokban telepedett meg, prózát angolul írt. Így a Watermark című kis kötetkét is, amelyet most magyarul Velence vízjele - talán túlmagyarázó, de szépen alliteráló - címmel adott ki a Typotex, Hetényi Zsuzsa szép és gondos fordításában, alapos jegyzeteivel.

Brodsky nem bírta a nyári Velencét, télen járt oda, amikor munkahelye, egy amerikai egyetem öthetes szünete megengedte. Utolsó útja is ide vezetett, végakarata értelmében e város rég megtelt és újabb halottakat csak egészen kivételesen fogadó temetőjében nyugszik.

Tizenhét tél emlékei, elmélkedései, a város ihlette gondolatfutamai sorakoznak a könyvben, hol anekdotikus, hol dokumentáló, hol prózavers-, hol esszészerű, hol filozofáló, hol humoros formában. Brodsky valójában nem a városban, hanem a város kultúrájában, azaz az egyetemes emberi kultúrában barangol, sétál, vándorol. Idejét főképp az antikvitásban és kedvenc angol költői körében tölti, bármiről szóljon is, bár orosz mestereiről, példaképeiről sem feledkezik meg a velencei fagyoskodások közepette.

Főhőse azonban mindig a város, illetve e város elemi közege, a víz - és amelynek metaforája: a tükör. Egyáltalán Brodsky nyelve és gondolkodása metaforikus, metaforáinak megfejtésével pedig hiábavalóság, sőt vétek lenne kísérletezni. Szellemének lenyomatát, nézeteinek, véleményeinek visszaverődéseit persze magukon viselik e többnyire rövid, lazán kapcsolódó szövegek.

Megtudjuk, hogy az izzadságszagú nyári Velencén kívül még mi mindentől irtózik - mondjuk a zsarnokságtól a vásárlási lázig -, ám ez így leírva máris durva egyszerűsítés.

Közelebb jutunk a költőhöz, ha magunk is megpróbálunk beleveszni a téli ködbe.