0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Hetényi Zsuzsa
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-00-8
Témakör: Szépirodalom

Eredeti ár: 1900 Ft
Webshop ár: 1425 Ft

KOSÁRBA
Velence vízjele

Joszif Brodszkij: Velence vízjele

Szombat
2008-5

1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a „Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag (1.), aki a Gritti-ben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. „Joseph, mit csinálsz ma este?” – ,kérdezte. „Semmit. Miért?” – feleltem. „Hát csak összefutottam ma a piazzán Olga Rudge-dzsal (2.), ismered?” „Nem. Aki Pound (3.) barátnője volt?” „Az”.

És meghívott ma estére, és nem akaródzik egyedül menni. Nincs kedved velem jönni, ha nincs jobb dolgod?” Nem volt jobb dolgom, és azt feleltem, persze, elmegyek vele, mert nagyon is jól értettem Susan félelmeit. Felteszem, én még jobban aggódtam volna. Kezdjük azzal, hogy az én mesterségemben Ezra Pound nagyágyú, csaknem egy egész iparág. Egy csomó amerikai grafomán tartja egyszerre mesternek és mártírnak.

Fiatalkoromban elég sok versét fordítottam le oroszra. Csapnivaló fordítások lettek, de majdnem eljutottak a megjelenésig egy vastag folyóiratban, hála egy krypto-náci szerkesztőnek (aki most természetesen dühödt nacionalista). Szerettem az eredeti szöveget, mert kiérleletlenül friss hangon és feszes versformában szólalt meg, sokféle témában és stílusban, és olyan széles kulturális háttérrel, amely akkor számomra még felfoghatatlan maradt. Tetszett, hogy kimondta, újítsuk meg!, helyesebben szólva tetszett addig, amíg nem értettem meg, hogy azért kell azt a valamit megújítani, mert meglehetősen régi volt, és hogy végső soron egy kozmetikai üzletbe kerültünk. Ami szenvedéseit illeti a Szent Erzsébet Intézetben, orosz szemmel nincs min fölháborodni, és mindenesetre sokkal jobb, mint az a kilenc gramm ólom, amelyre bőven rászolgált avval, amit másutt a háború alatti évek rádióadásaiban összehordott. A Cantos darabjai is hidegen hagytak, a régi hibát követte el, szépségre törekedett mindenáron. Furcsa, hogy valaki, aki oly sok évig élt Itáliában, nem jött rá, hogy a szépségre nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges törekvésnek a mellékterméke. Arra gondoltam, érdemes lenne a verseit és a beszédeit egy közös kötetben kiadni, mindenféle tudós előszó nélkül, és megnézni, mi történik. Egy költőnek minden más emberfajtánál jobban illene tudnia, hogy az idő számára nincs távolság Rapallo és Litvánia között. És még azt is gondoltam, mennyivel emberibb lett volna elismernie, hogy elrontotta az életét, mint belemerevedni az üldözött zseni pózába, aki Itáliába visszatérve úgy tesz, mintha nem emlékezne rá, hogy valaha hogy lendítgette fasiszta köszönésre a karját, vagy arra, hogy az mit jelentett, kitérő válaszokat adni az interjúkban, és kalapban meg miegymásban eljátszani a bölcset, aminek végeredménye egy olyan alak lett, mint Hailé Szelasszié. De még mindig akadtak barátaim, akik nagyra tartották, és most találkozóra indultam öreg barátnőjéhez.

A megadott cím a városnak a Salute negyedébe szólt, ahol a legnagyobb arányban laktak külföldiek, különösen angolszászok. Némi keringés után megtaláltuk a házat, nem messze onnan, ahol Régnier lakott az 1910-es években. Becsöngettünk, és az első dolog, amit megláttam, miután a parányi, csillogóan fekete szemű hölgy kinyitotta az ajtót, a költő mellszobra volt, Gaudier-Brzeska (4.) műve a nappali padlóján. Rám tört az unalom, hirtelen, de tartósan.

Felszolgálták a teát, de alighogy belekortyintottunk, az apró, ősz hajú, takaros háziasszony, akiben még hosszú évekre való erőtartalék sejlett, felemelte szikár mutatóujját, mintha egy láthatatlan és képzeletbeli barázdába illesztené, és ráncos ajkai közül előtört az ária, amelynek partitúrája már legalább 1945 óta közismertté válhatott. Hogy Ezra nem volt fasiszta, hogy féltek az amerikaiaktól (ami felettébb különösen hangzott egy amerikai szájából), attól, hogy székre ültetik, hogy fogalma sem volt, mi folyik, hogy nem voltak németek Rapallóban, hogy csak havonta kétszer ment fel Rómába a rádióadás felvételére, hogy az amerikaiak, már megint ők, tévedtek, amikor azt hitték, hogy Ezra komolyan gondolta… Egy bizonyos ponton feladtam, már nem figyeltem, ami nem esett nehezemre, minthogy az angol nem az anyanyelvem, és csak belebólintottam a szünetekbe vagy amikor megszakította monológját egy-egy tikk-szerű „Capito?” kérdéssel. Egy lemez, gondoltam, „her master’s voice” (5.). Légy szépen udvarias és ne szakítsd félbe a ladyt, zagyvaságokat beszél, de hisz benne. Azt hiszem, van bennem valami, ami mindig tiszteletben tartja az megszólaló ember fizikai megjelenését, tekintet nélkül arra, mit is beszél, mintha annak a ténye, hogy valakinek mozog a szája, fontosabb lenne, mint ami mozgatja. Még mélyebben süllyedtem a karosszékembe, és megpróbáltam a kekszekre koncentrálni, minthogy vacsoráról szó sem volt.

Merengésemből Susan hangja ébresztett föl, ami azt jelentette, hogy a lemez lejárhatott. Volt valami furcsa a hanghordozásában, amire hegyezni kezdtem a fülemet. „Na de Olga, ugye nem képzeli, hogy az amerikaiak a rádióadások miatt orroltak meg Ezrára? Ha csak a rádióról lett volna szó, akkor Ezra nem lett volna más, mint egy újabb Tokyo Rose (6.). Ez volt a legnagyszerűbb riposzt, amit valaha is hallottam. Olgára néztem. Meg kell hagyni, vitézül fogadta. Pontosabban profiként. Vagy lehet, hogy meg sem értette, amit Susan mondott, bár ez nem valószínű. „Hát akkor mi miatt?” – érdeklődött. „Mert Ezra antiszemita volt” – válaszolt Susan, és láttam, ahogy a lady ujja köröző tűként ismét beletalál a barázdába. A lemeznek ezen az oldalán a következőt hallottuk. „Mégiscsak rá kellene ébredni, hogy Ezra nem volt antiszemita, végül is Ezrának hívták, néhány zsidóval is barátkozott, köztük egy velencei admirálissal, aki…” Egy ugyanolyan ismerős és ugyanolyan hosszú szöveg, majdnem háromnegyed óráig tartott, amikor is már mennünk kellett. Megköszöntük az idős asszonynak az estét és elbúcsúztunk. Ami engem illet, nem éreztem a szomorúságot, amelyet általában érzek, amikor egy özvegy házából távozom, vagy amikor valakit egyedül hagyok egy házban. Az idős hölgy jó formában volt és meglehetős jómódban élt, a tetejébe olyan vigasztaló meggyőződések védelmében, amelyeknek fenntartásáért bármit kész volt megtenni. Azt hiszem, soha nem találkoztam fasisztával, sem fiatallal, sem öreggel, de idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem a rá. (...)

Tizenhét évvel ezelőtt céltalanul bolyongtam egyik camporól a másikra, és a zöld gumicsizma egy kis rózsaszín épület küszöbéhez vitt el. A falán egy táblán az állt, hogy ebben a templomba keresztelték meg a koraszülött Antonio Vivaldit. Akkoriban még meglehetősen vörös hajú voltam, elérzékenyültem, hogy ide vetődtem, ahol a „vörös klerikus” (7.) keresztelője történt, aki oly sokszor oly sok örömet okozott nekem már a világ oly sok isten háta mögötti zugában. És eszembe jutott, hogy mintha éppen Olga Rudge szervezte volna a legelső Vivaldi settimana-t (8.) ebben a városban, méghozzá úgy esett, hogy a II. világháború kitörése előtt néhány nappal. Polignac grófnő palotájában rendezték a koncerteket, mint elmesélték nekem, Miss Rudge hegedült. Ahogy haladt előre a darabban, a szeme sarkából észrevette, hogy egy úr lépett be a szalonba és megállt az ajtóban, mert már nem akadt szabad hely. Hosszú darabot játszottak, és egy bizonyos ponton nyugtalanság fogta el, mert hamarosan lapoznia kellett a kottában anélkül, hogy félbehagyta volna a játékot. A szeme sarkából látta, hogy a későn jött hallgató megindul, de hamarosan eltűnt a látóteréből. Ahogy a kritikus pont közeledett, egyre idegesebb lett. Aztán abban a pillanatban, amikor lapoznia kellett volna, egy kéz nyúlt ki a baloldalán a kottaállvány felé és lassan átfordította a lapot. Miss Rudge folytatta a hegedűjátékot, és amikor túl volt a nehéz részen, felnézett és balra fordult, hogy kifejezze a háláját. „Hát így történt – mesélte Olga Rudge az ismerősömnek –, az első találkozásom Sztravinszkijjal.”

---

1 Susan Sontag (1933-2004) –amerikai írónő és esszéista, Brodszkij jó barátja.

2 Olga Rudge amerikai zongorista, életet nagy részét Olaszországban töltötte. 1924-ben ismerkedett meg Ezra Pounddal, Rapalloban, 1925-ben leánya született tőle.

3 Ezra Pound (1885-1972) az amerikai modern költészet egyik első alkotója és teoretikusa. Olaszországi évei alatt együttműködött Mussolinival, ezért háborús bűnösként felelősségre vonták Amerikában, ahol beszámíthatatlannak nyilvánították, majd a Szent Erzsébet ideggyógyintézetbe zárták. 1958-ban Velencébe költözött és ott is halt meg.

4 Henry Gaudier-Brzeska szobrászról Brodszkij így nyilatkozott interjúkönyvében: „Ha nem halt volna meg fiatalon, lett volna még egy csodálatos fasiszta emlékmű-szobrászunk.”

5 Szójáték, híres régi hanglemezgyár márkaneve a „His Master’s Voice” (a.m. „a gazdája hangja”, itt nőnemben), amelyen gramofont hallgató kutya színes képe forgott középen.

6 Tokyo Rose a II. világháború idején valótlan haditudósításokkal demoralizálta az amerikai csapatokat egy jó zenét sugárzó rádióadón. Egy Iva Togura nevű nővel azonosították, akit 10 évre ítéltek el, majd szabadon engedtek.

7 Vivaldi pap volt pályája kezdetén.

8 Ünnepi hét, fesztivál.

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-80%
Webshop ár: 500 Ft
KOSÁRBA
-80%
Webshop ár: 500 Ft
KOSÁRBA
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA