0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 250 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-97-5
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Tudomány & ...

Eredeti ár: 2100 Ft
Webshop ár: 1575 Ft

KOSÁRBA
Hiszem vagy tudom?
Vitaestek hit és tudomány viszonyáról

Hiszem vagy tudom

Debreceni Szemle
2008-9-22

A könyv nem általában a hit (a vallásos hit) és a tudás (a tudomány) viszonyáról szól, hanem egyes konkrét kérdésekről (ezeket lásd később), amelyekről általában két (esetleg három) többé-kevésbé eltérő világnézetű tudós (szakember) fejti ki a véleményét. Közben hallgatói kérdések is szerepelnek és moderátori megállapítások, összefoglalások is (a moderátor feltehetőleg a kötet szerkesztője volt, de ez nincs jelölve a könyvben). a tanulmányok eredetileg előadás formájában hangzottak el a Szegedi Tudományegyetem, illetve a Bécsi Magyar Diákok Egyesülete által szervezett vitaesteken.

            Végül is hat tanulmányról van szó, de ez valójában öt témakört jelent, mert az első két írás ugyanarról a témáról szól és ugyanaz a címe is: „Véletlen vagy teremtés, avagy kockázik-e az Isten?” A szerzők pedig az első esetben E. Szabó László (tudományfilozófus) és Weissmahr Béla (jezsuita filozófus), illetve a másodiknál Kampis György (tudományfilozófus) és Tóth Mihály (filozófus). Mindenek előtt E. Szabó László szerint a tudományt az „igaz-téves” kategóriapár, míg a vallást és a moralitást a „jó-rossz” jellemzi, míg Weissemahr véleménye, hogy „…az igazság a legalapvetőbb érték az ember számára”. „Itt tehát az igaz és a jó egybeesik. Azt persze elismerem, hogy az igaz és téves kérdését a jó és rossz kérdésétől a részlettudományok terén meg kell különböztetni.” Ezen vélemény szerint tehát az igaz-téves és a jó-rossz nincsenek annyira külön síkban, annyira távol egymástól, akkor se, ha a két kategória-páros, ill. a velük való foglalkozás nem ugyanaz. Másrészt Szabó szerint bizonyos értelemben a modern fizika eredményeinek félremagyarázása, hogy azok visszavezetnek a vallásos világnézethez. Weissmahr ezzel lényegében egyetért és az un. antropikus elmélet, amely szerint – röviden szólva – az egész világmindenség törvényei úgy lettek kialakítva, hogy az ember megjelenhessen, „sem hatja meg”. Érdekes megállapítást tesz különben arról, hogy „kényszerítő erejű bizonyítás” nincs a filozófiában, t.i. a bizonyítás a premisszák elfogadásán nyugszik. Mindezen túlmenően azonban megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen egyik vitatkozó fél sem ad igazán kézenfekvő feleletet a fejezet címében felvetett kérdésre.

Az előbbi kérdésre különben a következő, ugyanolyan című tanulmányban Tóth Mihály azt a meglepő feleletet fogalmazza meg, hogy „…Einstein ugyan nem tudta elképzelni, hogy Isten kockajátékos, viszont léteznek a huszadik század teológiai gondolkodásában olyan feltevések, amelyek az Istennek a világgal való kapcsolatát el tudják képzelni egy játékos módjára…”, persze – hangsúlyozza a továbbiakban – pozitív értelemben. Kampis többször visszatérve a keleti vallásokra kifejti, hogy számos olyan kérdést, amellyel mi birkózunk, nem is lehet, nem is érdemes feltenni náluk.

            A vita folyamán mindketten figyelemreméltó megjegyzéseket tesznek a tudományra vonatkozólag. Kampis szerint: „A tudományfilozófia a természettudományokat egy kicsit másként nézi, mint a természettudományok általában önmagukat. Ebből számtalan feszültség keletkezik, a természettudósok azt gondolják, hogy ők már csak tudják, kicsodák, micsodák, azt hiszik, hogy saját magukat ismerik a legjobban”. ezzel kapcsolatban viszont minden bizonnyal igaza van Feyerabendnek, hogy (a természettudósok – B.D.) nem sokat törődnek azzal hogy mit állapítanak meg róluk a tudományfilozófusok, mint ahogy a madarakat se befolyásolja az ornitológusok véleménye. Tóth Mihály viszont a következőket hangsúlyozza a tudománnyal kapcsolatban. „A tudomány valódi igazságainak az egyik legfőbb ismérve az, hogy önkorrekcióra képesek. amikor egy tudós vagy egy tudományos közösség elkezdi a tudományos igazságokat zárt, kizárólagos igazságként hirdetni, akkor abban a pillanatban megszűnik az én szememben tudományos közösség lenni.” Az „önkorrekció”, mint a tudomány egyik lényegi ismérve különben Karl Popper tudományfilozófiájában is lényeges szerepet kap.

            Közben Kampis részéről további érdekes megállapítások is megfogalmazásra kerülnek. Éspedig: „…az anti-technokultúrának a prófétái ugyanazon a számítógépen írják az anticikkeiket, mint a prokultúrának a szószólói. Ugyanazon a repülőgépen utaznak konferenciára, hogy szidják ezt az egész világot.” Illetve, hogy „…a gazdag országokban az kerül sok pénzbe, ami régebben ingyen volt: a tiszta levegő, a tiszta víz, a nyugodt környezet, az, hogy a zöldben éljél állatok és növények között.”

            a következő tanulmány („Elmosta-e az özönvíz az evolúciót? Darwinizmus és (neo)kreácionizmus”) szerzői Kókay József (geológus), Szónoky Miklós (geológus) és – már az előző vitában is szereplő – Tóth Mihály (filozófus). A kreácionizmus különben egy Amerikából elindult mozgalom, amely szerint a bibliát betű szerint kell érteni, így a teremtéstörténetet is.

            A vitatkozók meglehetősen egyetértenek abban, hogy a bibliai „…szövegek eredeti szándékukat tekintve nem természettudományos leírásnak készültek, és nem is valamiféle csodálatos emlékezet révén az ősidők óta megőrzött krónikát tárnak elénk, hanem egy teológiai tanítást.” (Tóth Mihály) „a bibliai történeteknek, mint az özönvíznek is, mindig erkölcsi mondanivalójuk van az emberek számára.” (Szónoky Miklós) Megegyeznek tehát abban, hogy az evolúció a természettudomány területe, az un. teremtéstan pedig teológiai tanítás. Az pedig nagyon fontos, ahogy Tóth Mihály megállapítja, hogy: ”Nincsen olyan egyházi kijelentés, ami tagadná akár az evolúció, akár más elmélet létjogosultságát. Mindazonáltal ahogyan II. János Pál pápa nyilatkozott a kérdésről 1996-ban, az szerintem éppen ellentétes értelemben volt szerencsétlen megfogalmazás, mert ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy a Katolikus Egyház szerint az evolúció már több, mint tudományos feltevés.”

Kókay József által megfogalmazott következő megállapítást pedig szinte „kőbe is lehetne vésni”. Eszerint: tévedés azt hinni, „…hogy a természettudományok által feltárt adatokat, felállított elméleteket a vallásos hit segítségével lehet megrostálni, elbírálni. Ez ugyanolyan tévedés, mint az ellenkezője, mikor természettudományokra hivatkozva akarnak hitbeli kérdések között eligazodni.”

            A következő tanulmánynak egy szerzője van: Bölcskei gusztáv (teológus), aki a protestáns etika szempontjából közelíti meg a kérdést („Hit és tudomány viszonya protestáns etikai nézőpontból”). A teológia és a természettudomány kapcsolatát szerinte három különböző tipológia fejezi ki. A restriktív a két területet mereven szétválasztva kezeli, az expanzív a természettudomány módszereivel próbálkozik a teológiában is, végül a közvetítő elismeri a két terület öntörvényűségét, de törekszik a kölcsönös megértésre. A tárgyalásból kiérezhető, hogy a szerző ezzel a harmadik típussal ért egyet: „…a teológia ne közelítsen előítélettel a tudományos eredmények világa felé, de ugyanezt várhatjuk el a másik oldaltól is.” Végül elgondolkodtató az a megállapítása, hogy  „…azt sem lehet bizonyítani, hogy a középkor világképe vagy ideológiája geocentrikus lett volna. Ha már egyáltalán beszé-
lünk valamilyen-centrikus világképről a középkorban, akkor az sokkal inkább teocentrikus volt…”

            Czeizel Endre (orvos-genetikus) és Somfai Béla (jezsuita erkölcsteológus és bioetikus) vitaestjéből született a kötet legterjedelmesebb tanulmánya. („Etika és genetika, avagy meddig és ne tovább?”). Megállapíthatjuk, hogy mindkét szerző esetében a maguk szempontjából nem csak érdekes, de kifejezetten meglepő, nem várt kijelentések is elhangzanak. Pl. a gyermek nemének megválasztásával kapcsolatban azt írja Czeizel, hogy ez nálunk tényleg hasznos lehetne, de más társadalmakban egy ilyen lehetőség igen nagy veszéllyel járhat. Indiában egy felmérés szerint 1000 nőből 996 fiút akarna, Kínában pedig mióta csak egy gyerek engedélyezett egy családban 100 lányra 111 fiú esik, a normális körülmények között szokásos 106 helyett.

            Ugyancsak Czeizel írja a következőket: „A hetvenes években, amikor televíziós lehetőséget kaptam, magam is azt hittem, hogy a magzati diagnosztika hatalmas előrelépés. Mostanában azonban havonta 5-10, huszadik hét körüli rendellenes magzat elpusztításához kell asszisztálnom, és ez egyre nagyobb lelki terhet jelent.” Még ezen is túlmutat következő megállapítása, ill. megjegyzése. „…megengedhetetlen balgaság azt kimondani, hogy a szülőknek nincs joguk fogyatékos magzat világra hozásához.” „…ha Magyarországon kiderül a magzatról, hogy Down kóros, akkor a szülőknek csak 3 százaléka tartja meg. Az Egyesült Királyságban viszont ez az arány 16 százalék. Ők az én szememben sokat nőttek, mivel jobban tisztelik az emberi életet és a fogyatékosokat is képesnek tartják a társadalomba való beilleszkedésre.”

            Nagyon fontos, amit Czeizel az un. magzatvédő vitaminokról mond. Ezekkel a születendő gyerek idegrendszeri károsodásainak mintegy 90%-át, de a súlyos rendellenességeknek is legalább egyharmadát ki lehetne védeni, de míg ezek felfedezése esetén a magzatkorban a terhességmegszakítást támogatja hazánkban az egészségbiztosító, a vitamin kezelést nem. Fontos még, hogy ez utóbbi akkor igazán hatásos, ha már a fogamzás előtt elkezdik.

            Nem kevésbé meglepő dolgokat olvashatunk Somfai Bélánál. Így: „…az egyik legfontosabb orvosi eredmény volt a fertőző betegségek terjedésének megfékezése tiszta víz és szanitáció segítségével. Ugyanakkor ez a két tényező játszott nagyon fontos szerepet az azóta kialakult népességrobbanásban.”

            Még megdöbbentőbb a következő álláspontja. Van olyan eset, hogy „…a családnak a történelméből heterológ inszeminációval, azaz a házasságon kívülről származó ondósejtekkel ki lehetne iktatni…az öröklött rendellenességet, az ő történelmüknek ezt a nagyon sötét oldalát. Ez kivételes eset. Ebben én személy szerint semmiféle nehézséget nem látok. Megfelelő beleegyezés az adományozó és a befogadó házastársak és családtagjaik részéről persze szükséges lenne. Ezt hajlandó vagyok megvédeni a katolikus állásponttal szemben is. Az erkölcsi szabályok alóli kivételek lehetősége visszamegy Szent Tamásra és a korábbi erkölcsideológiai gondolkodásmódra.”

            Talán még megdöbbentőbb Somfai álláspontja azzal kapcsolatban, hogy mikor válik az embrió emberré. Itt azt hangsúlyozza, hogy az erkölcsi megítélésnek is változnia kell, a tudományos eredmények gyarapodásával, változásával. Egyik felfogás szerint az emberré válás az ivarsejtek egyesülése pillanatától következik be. „…II. János Pál és Pápai Életvédő Tanács egy ideig azt is mondta, hogy a fogamzás pillanatától létrejön a személy. Ezt a megállapítást azonban ma már nem lehet hallani hivatalos egyházi nyilatkozatokban.” A másik vélemény a következő. „Lényeges különbség van az emberi státusz kérdésében az anya testén belül fejlődő élet és a testen kívül létrehozott élet között. Az embrió, amit nem ültetnek vissza az anyaméhbe, 14-21 napon belül elpusztul. Ahhoz tehát, hogy valaki a személlyé válás útjára lépjen, az anyjával intenzív kapcsolatba kell kerülnie. Ez az intenzív kapcsolat a fogamzás folyamatának lezáródásával 14-15 nap alatt alakul ki. Kezdőpontja vitatott, a tudományos világ által elfogadott 15 napos határvonal indokoltabb álláspont, mint az mondani, hogy az ivarsejtek egyesülésével létrejövő sejtmagban kialakuló genetikai információ meghatározza az egyediséget.”

            Mindezek után érthető Czeizel Somfaira vonatkozó megjegyzése, amely szerint „…sokkal nehezebb vitatkozni vele, hiszen nézeteink sokkal közelebb állnak egymáshoz.”

            Az utolsó vitaest résztvevői Lányi András (filozófus, humánökológus) és Papp Sándor (környezetkémikus), a vita tárgya pedig korunk nagyon aktuális problémájára a környezetvédelem („Ökológia és kereszténység.”). A szerzők („vitatkozók”) lényegében egyetértenek abban, hogy: „Minden korábbi civilizációs korszakhoz képest három döntő változáson ment keresztül a huszadik században az euro-amerikai emberiség. Törekedtünk arra, hogy tétlenek lehessünk, magányosak lehessünk, és tudatlanok maradhassunk.” (Lányi András) A kiutat keresve viszont „…az emberi létezés értelmét és célját újra kellene fogalmazni, ami vagy új elképzelések megfogalmazását jelentené, vagy egy kicsit vissza kellene nyúlni a tradíciókhoz, és megtalálni azt, ami ebbe az irányba vezetheti az embert.” (Papp Sándor).

            A kitűnő és gondolkodásra serkentő könyv névmutatóval és a szerzőkre vonatkozó rövid információval zárul.

Berényi Dénes

Dr. Berényi Dénes

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK