0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 250 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-97-5
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Tudomány & ...

Eredeti ár: 2100 Ft
Webshop ár: 1575 Ft

KOSÁRBA
Hiszem vagy tudom?
Vitaestek hit és tudomány viszonyáról

Az angyalarccá vált Descartes

Kultúra & Kritika
2008-11-2

Az angyalarccá vált Descartes - akivel a közvélekedés szerint megkezdődött az út a hit bizonyosságától a tudás bizonyosságáig - óra-glória övezte fejét gondolkodó pózban támasztja egy hajó-makett fedélzetén. Vajon nem arra szólít-e fel a kép, hogy gondoljuk meg: mi mind - akik magukat tudónak hiszik, és azok is, akik tudni vélik, hogy csak hihetnek – egy hajóban evezünk? S nem lenne-e jobb, ha az evezőlapátokat nem egymás ellen hajtanánk? Hisz a történelem vadvizén még az idő is sürget.

Még ha mindez csakis patetikus túlmagyarázása volna a borítónak, bizonyosan ez a végkicsengése a könyvnek, melyet fed. A Typotex meglehetősen szerencsétlen elnevezésű „Tudomány & …” sorozatában megjelent Hiszem vagy tudom? című kötetről van szó, melynek alcíme: Vitaestek hit és tudomány viszonyáról. Hat est anyagát tartalmazza, melyek 1995 és 2005 közt kerültek megrendezésre Szegeden illetve Bécsben.

A beszélgetések olyan témákat jártak körül, melyek egyaránt érdeklik a vallást (értve ez alatt a kereszténységet) és a tudományt: így szó volt ismeretelméletről, az ember létrejöttéről, a genetikáról, az ökológiáról is. A tudomány és (főképp) a vallás álláspontjának árnyaltságát, sokszínűségét mutatják meg a felek, a kötet pedig azt, hogy a két terület képviselői közti viszony nem csak a végletekig elmérgesedett vagdalkozásból áll, ami időről-időre a szélesebb közönség elé kerül. Ennyiben nemcsak a sorozatcím szerencsétlen, de a „vitaest” megnevezés is, hiszen többnyire nem érvek ütköztetéséről van szó, hanem inkább beszélgetésekről, sőt par excellence eszmecseréről.

A párbeszéd-forma előnye ugyanaz, mint hátránya. A gondolatok kifejtésének ideje véges, az élőbeszéd csapong, sok téma meglehetősen kibontatlanul jelenik meg. Előny viszont e formában, hogy a szövegeket könnyebb követni, mintha kész értekezéseket olvasnánk: így válhat a kötet a párbeszéd igazi népszerűsítő irodalmává. A témák váltakozása a figyelmet nem hagyja lankadni, az elvarratlan szálak pedig az olvasó továbbgondolására várnak.

Sok minden marad persze kimondatlan. Erre példa Weissmahr Béla jezsuita filozófus és E. Szabó László tudományfilozófus találkozása, ahol a felek közt valódi vita alakult ki. Itt azonban sok premissza és érv maradt háttérben. Mint arról Tóth Mihály beszámolt a könyv bemutatóján, a két filozófus a vitát az est zárását követően sem hagyta abba. A nemrég elhunyt Weissmahrt1 ugyanis mélyen meglepte a természettudomány azon törekvése, hogy mindennek, amit véletlenként vagy szabad akaratként élünk meg, determinisztikus leírását adja. Ez a kettősség mélyen elgondolkodtatta őt, és az eset – legalábbis az utazásszervező filozófus, Tóth Mihály szerint - valóban létrehozta a két szféra közeledését.

A második est vendége Tóth mellett Kampis György tudományfilozófus volt, több evolúcióval foglalkozó fontos könyv fordítója.2 Ők az Isten- és emberkép változandóságáról szóltak. Einstein szerint „Isten nem lehet kockajátékos” – erre reagálva Tóth Mihály elmondta, hogy néhány huszadik századi teológus szerint a játék-metafora mégis alkalmas lehet Isten és a világ viszonyának leírására. Felvázolta a kortárs keresztény gondolkodás egy irányát, amely mindenható és mindentudó helyett Istent a teremtményeivel együttműködőként, és szenvedésre és rácsodálkozásra is képesnek mutatja. Megállapította, hogy Isten és ember fogalma az „Istenember” eszméjében már korábban is nagyon közel került egymáshoz a kereszténységben, sokkal inkább, mint más vallásokban. Kampis György az új emberképről szólva mondta ki, hogy a „biológia a következő 20 évben az embert ledarálja.” Ez alatt azt értette, hogy egyre esendőbbnek tűnünk a biológia szemüvegén keresztül, az ember például nem is olyan racionális, mint amilyennek szeretne látszani. Közben újra és újra felhozza azt a szólamot, hogy az itt felmerülő kérdések az európai metafizikai gondolkodásból, a keresztény kultúrkörből kilépve egyszerűen eltűnnek, értelmetlenné válnak.

A harmadik beszélgetésben, ahol két vallásos geológus, Kókay József és Szónoky Miklós, valamint Tóth Mihály szerepeltek, a vízözönről és a földtörténetről szóló gondolatok egy hermeneutikai tárgyú eszmefuttatást kereteznek, eközben azonban végig jelen van az a tétel, hogy tudomány és vallás egészen más szinten bír mondanivalóval: vagyis összemérhetetlenek. A két tudós a Szentírás erkölcsi, allegorikus olvasatát képviselik, ezen az alapon cáfolhatják hívőként a nonszensz álláspontot, amely szerint a Vízözön alakította ki a most fönnálló földrétegeket, és ekkor kerültek a kőzetekbe az elhullt állatok csontjai.

A genetikus Czeizel Endre és a jezsuita erkölcsteológus Somfai Béla beszélgetésük során minduntalan megpróbáltak az érvek szintjén egymásnak feszülni, azonban újra és újra be kellett látniuk, hogy nem két teljesen ellentétes pólus képviselőiként vannak jelen. Somfai kijelentette, hogy az „idegen” ivarsejtek megtermékenyítésre való felhasználásának tiltása alól kell, hogy legyenek bizonyos kivételek: az öröklött rendellenességek kivédései. Meglepő módon az mondta, hogy ezt még a katolikus állásponttal szemben is hajlandó megvédeni. Persze ez csak elsőre furcsa: keresztény előképre, Szent Tamásra hivatkozik itt, aki szerint „minél konkrétabb esetre alkalmazunk egy általános erkölcsi irányelvet, annál több olyan eset adódik, amire az nem vonatkozhat”. Czeizel rávilágít, hogy manapság az idegrendszeri rendellenességek 90%-át ki lehet védeni ún. magzatvédő vitaminokkal, amiket Észak-Amerikában már a kilencvenes évek vége óta a lisztbe kevernek. Hazánkban a megelőzést ilyenformán nem támogatják, viszont a terhesség-megszakítást teljes mértékben – ez utóbbit a genetikus csak „modern Taigetosz”-ként emlegeti. A laikusok számára jobbára ismeretlen, ehhez hasonló információk teszik különösen érdekessé ezt a vitaestet.

A Lányi András és Papp Sándor közt zajlott utolsó beszélgetés az, mely a tágabb értelemben vett hittel foglalkozik, de elsősorban nem is ezzel, inkább az ember és környezete közti viszonnyal. Ezáltal a többi beszélgetéstől jelentősen eltér. Manipulatívnak tűnhet, hogy a kötet összeállítója mégis az Ökológia és kereszténység címmel látta el. A cím azonban abban az értelemben igencsak hasznos, hogy új megközelítését kínálja az elhangzottaknak. Ez emeli ki Papp megjegyzését, miszerint: a jóléti társadalomban „el kell jönnie a csömörnek – a római színre gondolok itt Madách Tragédiájából –, és jönnie kell Valakinek”. Így olvasva egészen apokaliptikus ez a hang, mintha egy új Szent Péter állna a folyamat végén, hirdetve: „Az elkorcsult föld újra kezd születni.”. Akár a Föld ökológiai helyzete okozta pesszimizmusunk ellenére is meg kell tartanunk a jövőbe vetett hitet, ahogy a beszélgetők is idézik Heisenberget: „minden emberi cselekedet kezdetén a hit áll”. Mi maradna nekünk, ateistáknak és vallástagadóknak, agnosztikusoknak és szkeptikusoknak, keresőknek és bizonytalanoknak, hívőknek és lelkipásztoroknak, ha ezt a hitet elveszítenénk a következő lomtalanításkor.

A könyv persze nem fog ateistákat megtéríteni, pláne hívőket kiábrándítani a vallásból. Mindazok, akik esetleg e lehetőségek miatt eddig féltek belemerülni a tudomány és/vagy vallás kérdéseibe, illetve azok, akik már foglalkoztak ilyesmivel, de ismereteiket tovább szeretnék mélyíteni, haszonnal forgathatják ezt a szerteágazó témákat felvonultató könyvet. 

1 - A könyvet az előszóban Dombi Péter az ő emlékének ajánlja.
2 - pl. Charles Darwin: A fajok eredete; Daniel Dennett: Darwin veszélyes ideája

 

Paár Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK