0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Czagány Zsuzsa, Ignácz Ádám, Nádori Lídia
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 782 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-80-7
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: Claves ad Musicam

Eredeti ár: 6800 Ft
Webshop ár: 4080 Ft

KOSÁRBA
A Nyugat zenéje
Folyamatok és állomások a középkortól napjainkig

Butaságom története (Eggebrecht: A Nyugat zenéje)

café momus
2009-08-17

Zenetörténet, mint olyan, nem létezik. Zenetörténet-írás van. Elbeszélés van.
„A zene története” és hasonló fellengzős délibábok kora lejárt, még ha szívesen értekezünk is róla. Tetszik vagy sem, a tudósnak, ha nem akarja magára vonni a korszerűtlenség bélyegét, már több évtizede számolnia kell az (általánosságban vagy konkrétan vett) történeti érdeklődés kérdéshorizontjának alapos megváltozásával.

A kérdés a „mi volt?” helyett így hangzik: „mit tudunk?” A problémák pedig ebből a tudás-nem tudásból sűrűsödnek, s kéredzkednek elénk.
Olyan, hogy zenetörténet, márpedig nincs. Zenetörténetek vannak.
Elbeszélések vannak. A történelem nem tárja fel önmagát. A történelem a szubjektum általi feltárásra kínál esélyt; annyi elbeszélést terem, ahány értelmezést von magára. A történelem korszerű elbeszélésének, elbeszélhetőségének első és legfontosabb feltétele, ha belátjuk, nem pusztán a történelmet magát vizsgáljuk, hanem egy vizsgált történelmet vizsgálunk. Ami ennél is fontosabb: a vizsgálat alanya nem lehet partvonalon kívüli ebben a játékban, a vizsgálat alanya szükségszerűen a vizsgálat tárgyává is lényegül. A vizsgáló szubjektum tudati látókörén szűrődnek át mind a felszínre hozott információk, származzanak a régmúlt bármely szegletéből. A megmásíthatatlan adatok, évszámok, személynevek, helynevek, számadatok puszta közlése még nem történelem-írás, csak adathalmaz. Tények kazla, mely biztosítja, vagy legalábbis keretezi a történelem elbeszélhetőségét. Hayden White híres tanulmánya (Burden of History, 1966) óta tudjuk, a történelmi elbeszélés lényegében nem különbözik bármely egyéb (fikciós) elbeszéléstől. Hiszen, dacára minden episztemológiai distanciának, ugyanazok a retorikai formulák vonatkoznak rá, textuális értelemben eltűnik a különbség, amennyiben nem a múltat önnön magát, hanem annak csupán írott forrásait vagyunk képesek vizsgálni: írásra írás, szövegre szöveg felel, s így minden történeti voltaképpen egyfajta „folyamattá retorizálás”.

A narráció, mellyel a történelem megértését és megélését tesszük lehetővé, a narrátor kompetenciája, az pedig a mindenkori szerző kreatúrája. Innen érthető a történelmi elbeszélés azon sajátossága, mely jellemző referenciákat tart a jelennel. Vagyis, hogy a múlt feltárását illúzió lenne a jelen figyelmen kívül hagyásával végezni, ugyanakkor az időszerű történeti munka nemcsak, hogy nem tagadja a jelen történelmi horizontjának a szövegek mögötti létét, de tudatosan számol is vele. Hogy a múlttól milyen válaszokat kapunk, az attól függ, milyen kérdéseket intéztünk hozzá a jelenben. De tudnunk kell: a kérdések mindig a jelenben hangzanak el, s a jövőben ígérnek választ, akármilyen régmúltra tesszük is fel őket.

Hans Heinrich Eggebrecht zenetudós, a freiburgi egyetem professzora jegyzi az itt tárgyalt, A Nyugat zenéje című, közel húsz éves kötetet. Manapság, a specializáció korában, mikor a tudósok egymástól is elnézést kérnek, ha valami véletlen folytán kollégájuk szakterületére tévednek, nem gyakori az egyetlen szerző által jegyzett összefoglaló célzatú munka. Inkább jeles nyugati egyetemek vonatkozó tanszéki kollektívája szereti sokszerzős tanulmánykötet formájában közzé tenni ezeket – s lehetőleg az utolsó centig lehívni az erre adható pályázati pénzt. Eggebrecht munkája tehát egyszemélyes vállalkozás, s mint ilyen, nagyrészt elkerüli a többszerzős munkákhoz gyakorta hozzátartozó minőségi hullámzást és stilisztikai differenciálást, s ezen felül kölcsönöz valami jóleső személyességet is a műnek, mely természetesen nem független a kötetben használt közvetlenebb beszédmódtól.

Eggebrecht kötete éppen attól lesz különleges, hogy egy sokat tapasztalt és kompetens tudós meglátásait hordozza és sok évtizedes kutatómunkáját realizálja, nem egy szigorúan felügyelt kutatócsoport kötelezően tudálékos penzumát. Mindazonáltal nem kell hozzá napokat tölteni a könyvtárakban, hogy belássuk, ilyen minőségű, ráadásul elméletileg is többé-kevésbé felkészült, általános zenetörténeti munka nem jelent meg még magyar nyelven.

Nem vitás, Eggebrecht tanulmányának elméleti alapvetései a hermeneutika talaján állnak (de legalábbis homlokegyenest szembe mennek a modernitás gondolatkörének teljességgel dehermeneutizált szemantikájával), de anélkül, hogy a lapok elárasztanának minket hosszas gadameri hivatkozásokkal, avagy sűrűn intéznének tétova invokációkat egyéb jeles teoretikusokhoz. Holott Eggebrecht könyvének egyes általános fejezeteinek tárgyalási módja jól láthatóan az esztétikai tapasztalat felbontásán alapuló, recepcióesztétikai kiindulású eljárást türköz, melynek elengedhetetlen, a gondolkodást alapjaiban formáló induktora az Igazság és módszerből ismert hatástörténeti tudat kategóriájának alkalmazása, valamint a múlt és a jelen történeti horizontjának összeolvadási-szétválási problematikája, hangsúlyozva, hogy az alkalmazás és értelmezés – ahogyan a jelenség maga – is történeti értelemben artikulálódik.

Pedig a kötet elméleti alapvetései lényegesebbek, mint azt első látásra gondolnánk, mert mintegy öndefiníciószerűen vonulnak végig a narratívában. Ennek főbb elemei a személyesség szándékolt közbeiktatása, a jelen „érdekkörének” érvényesítése a múltra kérdezésben, illetőleg a reflexió, mellyel a történelmet nem pusztán szemlélni kell és érdemes, de szükséges megtapasztalni és megérteni a folyamatokat és összefüggéseket is. Az elbeszélő nézőpontja így sosem felülnézeti, hanem a tárgyhoz közelítő, rendkívül intencionált, koncentrált aspektus. A hermeneutika működése szerint az alkalmazást az értelmezés, azt pedig a megértés meglétéhez köti; nem pusztán tudományos módszer, hanem emberi élettevékenység az, mellyel a tárgyához közelít.

Túl azon, hogy a feltett kérdések hallhatóan a jelen szempontjainak ismeretében hangzanak el, áthatja őket a személyesség ereje. Eggebrecht tudatosan működtet olyan narratívát, melyben az elbeszélő vállalja saját látószögének irányát és korlátait, nyíltan bevallja (legalábbis részben vagy látszólagosan) a lemondást a teljesség illúziójáról annak minden következményével, emellett igyekszik elhárítani magától az önkényesség vagy az öncélúság vádját. Egy történelmi – vagyis történelemben álló – Én megteremtése a cél, melyben a történelem önreflexív, ún. személy-énje születik meg; amennyiben csak ennek megteremtése révén válik hozzáférhetővé, elbeszélhetővé, formálhatóvá a történelem.

A kötet érdekessége, hogy a zenetörténeti folyamatok és a szerzői fejezetek közé elméleti kérdéseket firtató fejezetek ékelődnek Elmélkedés főcímmel. Ilyenek a Zenéről írni, a Zenehallgatás – zeneértés, vagy a tudósi konfesszió-jelleget is hordozó Ki vagyok én? – és így tovább. Ezekben a fejezetekben egyfajta kitérő gyanánt igyekszik általános, tudományos-elméleti vagy esztétikai kérdésekre választ keresni a szerző, rendre megszakítva a történetmesélés általa szőtt fonalát; olyan elbeszélőt teremtve ezáltal, mely az ideologikus gondolkodás alapvetéseit nem idő előtti posztulátumokban teszi közzé és alkalmazza jószerivel reflektálatlanul a tárgyra, de a szöveg egészét is rendre átszövi, stimulálja – annak mintegy organikus részét képezve – az általa alkalmazott kérdéskör teoretikus kibontásának és alkalmazásának együttes igénye.

Minden szónoki erőfeszítés ellenére sem látszik feloldódni a kettőség, mely egyfelől egy teljességre igényt formáló (hiszen az európai zenetörténetet egy egységes folyamatként gondolja el és ábrázolja a középkortól a XX. század második feléig), másfelől pedig egy, a teljesség utópozitivista követelményétől távolodó, afelől szkeptikus szerző nézőpontját ismerteti meg az olvasóval. Az ábrázolásmód tehát, mely számol a szubjektív ítéletek „saját-szerűségével”, kiiktatva ezzel az objektív totalitás kategóriáját, nem vonja kérdőre a folyamatok egységébe fektetett feltétlen hitet, de az egyes szerzőket tárgyaló fejezeteknél láthatóan elbizonytalanodik és sokszor indokolatlanul szubjektívvé és ezzel olykor tanácstalanná, leegyszerűsítővé válik. Amilyen átgondolt és kompakt a Brucknerről szóló fejezet, olyan kevéssé tarthat igényt mélyebb figyelemre pl. a Schubertről értekező szövegrész. Míg előbbiről egy végiggondolt képet tud adni a szerző, addig az utóbbiról csak nehezen indokolható megközelítésű, félszeg vázlatot kapunk. (Ez különösen annak fényében fájó, hogy éppen a redundanciák retorikájának hasonlósága és különbözősége felől érthető meg a két szerző). Ez pedig aligha lehet cél egy ilyen kötetnél, még akkor sem, ha tudatosan veszi magára a fent leírt teoretikus váz sajátságait és maga teremtette követelményeit, mintegy idejekorán feloldozva ezzel önmagát a későbbi tökéletlenségek alól, sűrű (sokszor csakugyan meggyőző) önigazolási aktusokkal igyekezve betemetni a kirívó hiányosságok ásta sikító űrt. Valahol a történetiség posztmodern fogalma felé haladva nyoma vész a recepciós retorika megértést kereső ágensének, a szerző-személyek akkor szűnnek meg egymás vonatkoztatási pontjául szolgálni, mikor arra a legnagyobb szükségünk volna.

Ha máshonnan nem, Heideggertől tudjuk, a lét alapvető természete az idő, melyet a maga temporalitásában képes csak birtokba venni. Ahogyan az Én is csak saját létmegértési stratégiájának részeként képes befogadni intenciója tárgyát. A megértés pedig éppúgy történeti, akár a létezés; ez nem más, mint a megértés temporalitása a maga előítéleteivel, előzetes tapasztalataival, hiányosságaival, torzításaival – okosságunk zord ideje, butaságom története.

Balázs Miklós

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK