Önkritikus orvostudomány

„... konkrét oka is van annak, hogy az orvostudomány felemelkedéséről és hanyatlásáról beszélhetünk. Először is az orvostudomány csak azt teheti meg, ami megtehető, és az 1970-es évekre a megtehető dolgokat már megtette. A legsúlyosabb betegségek az élet kezdő- és végpontján jelentkeztek. A csecsemőhalálozás a minimumhoz közeledett, míg a népesség túlnyomó része megérte a várható életkort, és az öregedéssel erősen összefüggő betegségekbe halt bele" - írja James Le Fanu Az orvostudomány önkritikája című könyvében.

A kötet szerkezetileg és sajnos minőségét tekintve is két részre bontható. Az első részben az orvostudomány szédületes fejlődését követi nyomon a szerző a második világháborútól a hetvenes évek végéig. Az író tizenkét meghatározó pillanatot elevenít föl, amelyek a modern medicina diadalútja mérföldköveinek tekinthetők. Természetesen nem maradhat ki e felsorolásból a penicillin felfedezése, a gyermekbénulás legyőzése, de a szervátültetések és a lombikbébik születése sem.

Le Fanu élvezetesen vezeti végig olvasóit e fejlődésen, bár hangot ad annak a véleményének, miszerint a leghatásosabb orvosságok (például az antibiotikumok) felfedezése kevésbé a kutatók zsenialitásának, mint inkább a puszta véletlennek köszönhető.

A szerző, aki praktizáló belgyógyászként rendszeres publicistája a londoni The Daily Telegraph-nak, azt állítja, hogy a betegségek okait az emberek életmódjában kereső, úgynevezett szociális elmélet alapvetően téves. Szerinte miközben az orvostudomány „parancsnak is beillő tanácsokat osztogatott a közvéleménynek arról, hogyan éljenek, mit egyenek és mit ne", nem tett egyebet, mint a betegek után az egészségeseket is megszólította, fogyasztóvá téve őket. Kissé sommás vélemény ez, főként a naponta megjelenő kutatási eredmények fényében, amelyek a dohányzás vagy az elhízás egyértelmű hatását tárják föl a rák, illetve a szív- és érrendszeri megbetegedések kialakulására.

A szerző másik vesszőparipája az „új genetika szép új világa". Véleménye szerint a betegségek esetleges genetikai okainak feltárása és az új módszer gyógyításban való felhasználása kudarcot vallott. Le Fanu hosszasan foglalkozik olyan ritka, kizárólag a genetikai örökség vezérelte betegségek kutatásával, mint például a Huntington-kór vagy a sarlósejtes vérszegénység, és alig ír a rák és a szívbetegségek genetikai alapjairól.

A könyv 1999-ben íródott; az azóta eltelt tíz év a genetikában rendkívül hosszú időnek számít. Le Fanu pedig láthatóan nem gondozta a szöveget az elmúlt évtizedben, így alig esik szó a milliók életminőségét rontó, illetve halálát okozó betegségek és az öröklött gének összefüggéséről, mint a rák számos formája, az infarktus, a csontritkulás, a cukorbetegség.

Az orvostudomány önkritikája nem az eddig írt legjobb orvosi könyv, vitaindítónak azonban kiváló. A vita pedig a tudomány elengedhetetlen eszköze, amelynek segítségével az orvoslás. Le Fanu ítéletével ellentétben, talán mégis fejlődhet.