0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kertész Noémi
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 184 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-02-2
Témakör: Publicisztika, Szociológia
Sorozat: Szokatlan szempontok

Eredeti ár: 2300 Ft
Webshop ár: 1725 Ft

KOSÁRBA
A Kelet csodálatos zamata

Interjú a szerzővel

Élet és Tudomány
2009. március 06

„Jaipurban, Indiában, indiai, fehér ruhát viseltem, biciklivel közlekedtem, a bőröm egész sötét árnyalatú lett, arcomon szakállasodó borosta, így akár indiainak is kinézhetek – gondoltam. A beszédem sem feltétlenül tűnt ki a tömegből, mivel az indiai lakosság nagyjából felének nem anyanyelve a hindi, ezért ők is akcentussal beszélik. Már Egészen helybelinek éreztem magam, amikor egy indiai férfi hozzám fordulva azt mondta: sosem fogok helybelinek kinézni, bármennyire is igyekszem. Mindig el fog árulni a kék szemem." – A nemrégiben Lengyelország indiai nagykövetévé kinevezett lengyel orientalistával Budapesten beszélgettünk annak apropóján, hogy a Lengyel Intézet meghívására ellátogatott A Kelet csodálatos zamata című könyvének magyarországi bemutatójára. 

 Könyvének címében összefoglalóan használja a Kelet kifejezést. Ön szerint mit értünk alatta?
Nyugati szempontból Ázsia valamennyi országát a „Kelet”-nek tekintjük. Ám sokakban – talán méltánytalanul is – gyanús, homályos fogalmat takar a szó [Klodkowski angolul szívesebben használja az „orient” kifejezést az „East” helyett – a szerk.], és Algériát, Marokkót, Egyiptomot is hajlamosak a Kelethez kötni. A múltban az orientalizmus is egy kalap alá vette a mára már szerencsésen Közel-Keletre és Észak-Afrikára bontott földrajzi helyeket. Számomra Kelet Ázsiával jelent egyet, és semmi mással.

– Mit tapasztalt, hogyan tekintenek magukra az ázsiaiak?
Az ázsiak nem feltétlenül érzik magukban azt a közösséget, amelyet mi európaiak innen beléjük látunk – persze, ugyanez vonatkozik ránk és a többi kontinensen kialakult civilizációra is. Ugyanakkor, ha az ázsiai közös értékekről beszélünk, annyi bizonyos, hogy a közösség valamennyi keleti kultúrában fontosabb társadalmi érték, mint az individuum. Ázsiában a nagy népsűrűségű közösségekben, országokban kénytelenek és képesek is a kompromisszumra, abban az értelemben, hogy olyan döntéseket hoznak, amelyeket a közösség egésze elfogad.
A kiterjedt család központi szerepe ugyancsak „egységesen” jellemzi Ázsiát. Ha az ember sikeres a munkájában, gondoskodnia kell a rokonságról, mind a közeli, mind a távoli hozzátartozóiról. Keleten az emberek a családjuk biztonságos közösségén belül élnek, nem érzik magukat egyedül, és ha bármi történik velük, mögöttük áll az egész család. Maguk a családtagok kulturálisan és hagyományosan is tudnak egymásra támaszkodni. Például egy cég vezetője elsőként fog állást biztosítani családtagjainak, még akkor is, ha nem ők a legalkalmasabb szakemberek. Ez persze nem válik a társadalom hasznára. Európában előbbre való szempont a szakmaiság, a munkában való teljesítmény, mint a rokoni kapcsolat. Ellenben Ázsiában – mégha számítanak is a képességek, képesítések – a család eltartása, munkával való ellátása elsődleges morális kérdés, magától értetődő kötelezettség. Adódik a kérdés, hogy azokban az országokban, ahol a család ennyire meghatározó szerepet tölt be, a korrupció vajon magasabb-e, mint más országokban. Vegyük például a skandináv országokat, amelyekben a család szerepe szintén előkelő helyen áll, mégis a legkevésbé korrupt országok közé tartoznak. Hasonló a helyzet Szingapúrban is, ahol miközben a család központi szerepe meghatározó, a korrupció szintje mégis igen alacsony.

– Volt a nyugati kultúrák felé valamilyen tanítási szándéka, azzal, hogy megírja és publikálja saját keleti élményeit, tapasztalatait?
Nagy örömöt jelentene számomra, ha a könyvem netalántán elősegítené a Kelet és Nyugat különbözőségeiből fakadó konfliktusok megoldását és az egymáshoz való közeledést, de ez sosem volt feltett szándékom. Úgy hiszem, nem vagyok sem guru, sem előadó vagy oktató típusú ember. Ha definiálnom kell személyem és a Kelethez kötődésemet, leginkább kívülálló megfigyelőnek vallom magam. Azt mondtam „kívülálló”, de a valóságban a tapasztalataim természetesen hatással voltak a gondolkodásomra, megváltoztatták a világszemléletemet. Kivel ne történne ugyanígy, járjon bármerre is a világban?

– Írásaiból az olvasható ki, hogy egy időben túravezetőként dolgozott Keleten.Korábban valóban dolgoztam túravezetőként, Lengyelországban indiai, kínai, nepáli utazási irodákkal dolgoztam együtt. Az egyetemi orientalista-filológiai tanulmányaim befejezése után kértek fel erre a munkára, és mintegy tíz éven keresztül, 2002-ig kísértem lengyel vagy lengyel származású Egyesült Államokbeli vagy német orvosokat a kelet országaiba. Fantasztikus munka volt, nagyon szerettem, hiszen nagyon izgalmas emberekkel ismerkedtem meg. Számos ázsiai céggel is dolgoztam együtt az idő tájt, nagyon sok kollégám volt Thaiföldön, Kínában, Indiában és Nepálban. Úgy gondolok vissza arra az időszakra, mint ami rendkívül meghatározó hatást gyakorolt mind spirituális, mind intellektuális fejlődésemre. A történetek írásakor igyekeztem hangsúlyt helyezni a kultúra valamennyi alkotóelemére, ötvözni annak különböző aspektusait és több szemszögből végiggondolni az adott helyzetet.

– Eredetileg milyen céllal készültek írásai?
Annak idején a Znak című lengyel havilap jelentette meg rendszeresen a keleti utazásaimról szóló cikkeimet. Ám a történeteimből jó néhányat a mai napig csak jegyzetek formájában őrzök. Vannak kész szövegek és félkész jegyzetek is, amelyek végül is kimaradtak a könyvemből, mert egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy feltétlenül meg kell jelenniük. Van olyan fejezet, amelyet évekkel később írtam meg. Például Indiába 1986-ban utaztam először, de csupán tizenöt évvel később írtam meg az Ázsia földjén történt legelső landolásom érzékszervek számára is felejthetetlen élményét, a már már elviselhetetlen hőséget. Néhány történet röviddel a megélt és látott élmények után született, friss emlékek alapján, de a legtöbb fejezet megírásáig évek teltek el. Fontosnak éreztem, hogy a végleges, publikálható változat letisztultsága érdekében jelentős időtávlatból tekintsek vissza az eseményekre. Amikor részt vettem egy helyi eseményen vagy belecsöppentem épp egy lázongásba, számomra új eseménybe, mindig abból indultam ki, hogy nem biztos, hogy elsőre mindent a helyére tudok tenni a fejemben, hogy mindent megfelelően értelmezek. Ezért jegyzeteket írtam, amelyek alapján később visszaemlékeztem a részletekre, első benyomásokra, továbbá az adott kultúráról szóló könyveket, cikkeket, egyéb írásokat olvastam, hogy kellően felkészülten állhassak neki a saját történeteim megírásának.

– A ma is szinte hozzáférhetetlen Pakisztánban majd’ egy évet töltött. Hogyan fogadták ott?
Egyetemistaként a pakisztáni főváros, Iszlámabad egyetemén tanultam tíz-egynéhány hónapot, állami ösztöndíjjal. Az urdu nyelvet tanultam, alapképzésben vettem részt és iszlám országokból érkezett fiatalokkal laktam együtt. Sokat és sokfelé utazam szerte az országban, és sok barátom hívott meg pakisztáni otthonába. Az ilyen látogatások, vendégségek során csupa olyan helyre jutottam el, amelyek a turistaközpontoktól távol esnek. Nagyon szerencsés voltam, hiszen európai szem által igen ritkán látott és páratlan tájakon járhattam, ahol az ország és kultúrája idegenek számára máskülönben elérhetetlen, titkos, apró részletei bújnak meg. Ráadásul nagyon jól befogadtak. Meghívtak az otthonaikba és nagy távolságokra utaztunk együtt. Mindenhol páratlan barátsággal és vendégszeretettel találkoztam, amivel, úgy hiszem, éltem is, amennyire csak lehetett. Akkoriban sok minden sokkal egyszerűbb volt, mint ma. Azóta a világ rászállt Afganisztánra, és a térségben napjainkban jóval nagyobb a feszültség, mint a kilencvenes években. A kulturális, a politikai és egyéb helyi sajátosságokat nem csupán megéltem, de a saját bőrömön meg is tapasztaltam. Ugyanakkor túravezetőként alkalmam volt megfigyelni a nyugati emberben a keleti kultúrák által kiváltott különböző reakciókat.

– Mikre gondol konkrétan, mondana néhány példát? Még mindig a kilencvenes évekről beszélünk.
A várakozásaim tulajdonképpen sztererotípnak mondhatók: a korombeliektől – akkor fiataloktól – nyitottságra és az ázsiai kultúrák iránti rendkívüli érdeklődésre számítottam, a nálam idősebbektől viszont bizonyos, az adott országról alkotott (illetve, hát inkább örökölt) előítéletekre. Ám a tapasztalatok éppen az ellenkezőjét mutatták. A harmincas fiatalok arrogánsabban és követelőzőbben viselkedtek, mint az idősebb – hatvanas – korosztály, amelynek tagjai, mivel azelőtt nem volt lehetőségük a világot beutazni, nem támasztottak nagy elvárásokat. Amint megnyíltak előttük a kapuk és megengedhették maguknak anyagilag is, a frissre és újra nyitottan, örömmel ragadták meg az utazás alkalmát.

– Pakisztánra visszatérve, került-e valaha veszélyes helyzetbe? 
Igen, egyszer. A Sindh tartományban történt, ami akkoriban az emberrablásairól volt hírhedt. A „dakuitok” voltak az elkövetők: elraboltak – általában – egy gazdag turistát, hogy aztán váltságdíjat követeljenek érte. Óvva intettek bennünket az éjszakai buszoktól, helyettük a vonatutakat javasolták, mert azok sokkal biztonságosabbak voltak. A vonatokra azonban nem volt egyszerű feljutni, jegyet venni, mert kevesebb rajtuk az ülőhely, mint ahányan utazni szerettek volna. Emlékszem arra az esetre, amikor Karachiba kellett utaznunk, és a vonatra már nem tudtunk jegyet foglalni, ezért végül éjszakai buszra kellett szállnunk. Éjjeli kettő-három felé járhatott az idő, amikor a busz megállt. Három rendőr jött oda, és azt mondta, várnunk kell, mert odébb egy másik buszt megállítottak a dakuitok. Mi heten voltunk, a banditák lehettek vagy tizenöten, és kifosztották a busz utasait. Szerencsére senkit sem raboltak el, de a mi buszvezetőnk nem volt hajlandó továbbmenni, annyira félt. Lengyel barátommal csak ültünk a helyünkön, és azon gondolkoztunk, mi történhet velünk. Körülöttünk mindenki urduul beszélt, amit pechemre értettem. Azt hiszem, sokkal könnyebb lett volna a tudatlanok nyugalmával nem érteni egy szót sem mindabból a beszélgetésből, s nem kezdtem volna a helyzet drámai alakulásáról képzelegni. Csak ültünk tehetetlenül, néztünk egymásra és vártunk. Nem jutott más eszünkbe, mint hogy elkezdtük a pénzünket a zokninkba dugdosni. Aztán nem történt semmi, nem jött be hozzánk egy dakuit sem. Két órán keresztül álltunk, majd a buszvezető meggondolta magát, és hajnali 5 óra körül továbbvitt minket. Sikeresen megérkeztünk Karachiba.

– Hátborzongatóan hangzik. Valójában hány nyelven érti „Kelet zamatát”?
Az angolon – és anyanyelvemen – kívül nem beszélek sok nyelven, csak urduul és hindiül. Az egyetemen a szanszkrit és páli nyelvvel is foglalkoznunk kellett, s egy ideig tanultam fárszi (perzsa) nyelven is, de azt abbahagytam. Ragadt rám valamennyi a német és orosz nyelvből is [az utóbbiról volt alkalmam személyesen meggyőződni: a szerző érkezésekor először oroszul váltottunk néhány barátságos mondatot – a szerk.].

– Hány könyve jelent meg eddig?
Összesen hat könyv, a legújabb 2007-ben jelent meg, és kolléganőmmel, Anna Siewierska-Chmaj-jal közösen írtuk, akivel 2006-ban együtt utaztunk Nepálba. A címe Nepál – a királyságtól a köztársaságig, és arról szól, hogyan sztereotipizálják az európaiak Nepált, mit várnak tőle a látogatáskor. A nepáli forradalom a szemünk előtt zajlott le: éppen azokban a hónapokban ért véget a nepáli királyság – helyébe a köztársasági forma lépett. Nekünk még alkalmunk nyílt tárgyalni a hamarosan lemondásra kényszerülő nepáli királlyal…

Kádár Szonja, Pintér Borbála

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK