0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 352 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-85-2
Témakör: Művészetelmélet

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 3600 Ft

KOSÁRBA
Berlin átváltozásai

Berlin átváltozásai

ÉS
2008. december 19.

A halál 50 órája című egykori kultuszfilmben a II. világháború amerikai páncélos parancsnoka - akit egyébként a westernfilmekből jól ismert Charles Bronson alakít - egy véres csata után azt mormolja maga elé, hogy Németországot porig kellene rombolni, a németeket egy nagy szigetre ki kellene telepíteni, a megmaradt országot be kellene ültetni erdővel, és bölényeket kellene telepíteni a területre. Azaz a puszta természet ürességét kellene létrehozni abban az országban, amelyik annyi szenvedést okozott Európának és a világnak. A pusztítás ösztöne nemcsak az ellenséges katonákban ébredt fel ekkor, hanem magukban a németekben is, persze más indítékból. Heinrich Böll a Biliárd fél tízkor című regényében ír egy német parancsnokról (civilben statikus mérnökről), aki a háború végén felrobbantotta az építész apa által tervezett apátságot, amely kultúrtörténeti emlék volt. Jóllehet nem az eszeveszett hitleri parancsot akarta végrehajtani, mármint azt, hogy „ne hagyjatok hátra az ellenségnek mást, csak romokat és hullákat", hanem emléket akart állítani az ártatlanul elpusztultaknak, azok hiányának. Az őt kihallgató amerikai tisztnek így magyarázza tettét: „ hogy öt és fél háborús éven keresztül várt arra a pillanatra, amikor az apátság Isten ajándékaként a zsákmánya lesz, és ott hever a lába előtt; porból és romokból akart emlékművet állítani azoknak, akik nem voltak kultúrtörténeti emlékek, és azért nem kellett kímélni őket". Azoknak, akik eltűntek, akiknek hiánya volt már csak jelen, az üresség.

Hiány és üresség, illetve a hiány betöltésének vágya kulcsszavak Berlin jelenkori történetének megértésében. Ez az űr-üresség, amely tényleges formában meg is valósult a Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó fal mentén húzódó zónában, mélységesen megdöbbenti (megdöbbentette) az először Berlinbe látogatót. Rem Koolhaas korunk egyik legismertebb sztárépítésze írja, hogy a híres londoni Architectural Association School of Architecture hallgatójaként 1971-ben a kötelező nyári gyakorlaton egy híres építészeti művet kellett dokumentálni, s ő a berlini falat választotta. Igazi megdöbbenéssel vette észre, hogy a fal nemcsak egy hatalmas észak-dél irányú választóvonal a város nyugati és keleti része között, hanem egy 165 km hosszan, a nyugati városrészt körbezáró senki földje, amely tulajdonképpen nem Kelet-Berlint börtönzi be, hanem a nyugati részt, az „open society-t" zárja körül. Így szel át erdőt, tavat, urbánus és szuburbánus részeket, vág ketté - adott esetben - épületeket. És valóban, a jól ismert beton falelemeket kiegészítette a befalazott ablakú házak sora, a kettős szögesdrótok között gondosan felgereblyézett homoksáv, a géppuskával felszerelt őrtornyok világa, egy üres demarkációs vonal, amely plasztikusan jelezte a világ hasadtságát.

Ezért kell mindenkinek, aki Berlinbe eljut, először a fal-múzeumba a Check point Charlie-hoz ellátogatni, mielőtt a megszámlálhatatlan daru és új épület által hagyná magát lenyűgözni. Csak egyszer kell látni a falsáv alatt alagutat ásók arcát vagy a Trabant hátsó ülése mögött kialakított rejtekhelyet, amelynek segítségével a két világot elválasztó ürességet akarták legyőzni, és megértjük a hiány, az űr igazi természetét. 

Nemcsak a háború és hidegháború hozta létre a hiányokat, ürességeket a városban, hanem a háború utáni újjáépítés modernista várostervezési alapelvei szerint újjáépíteni akaró társadalom is. Nyugat-Berlinben ezt segítette elő a Hans Scharoun -  aki Gropius mellett talán a legnagyobb német modernista építész volt - által irányított Kollektivplan (Berlin háború utáni új városrendezési terve), amely tudatosan fel akarta darabolni a várostestet.  Részben a hitleri  speeri „Germánia",  (az általuk  megálmodott német világbirodalom főváros Berlinje) nagy tengelyes,  felvonulási utas szerkezetének ellenpontozásaként, a demokrácia eszméje nevében, részben  Stadtlandschaft (a várostáj) modernista eszméjének  és az Athéni Charta  várostervezési alapelveinek jegyében hozott létre újabb bontásokkal további űröket.

Persze a félelem ürességet hozott volna létre, felvonulási utakra és tömegek befogadására, épülő terekre, embertelen léptékű épületekre alapozó - tulajdonképpen városias - speeri Germánia-terv is, azonban ennek megvalósítására a szerencsére rövid életű birodalom nem adott lehetőséget. (Ezzel foglakozik a kötet egyik tanulmánya.) Az ürességet a bombázásokban elpusztult városrészek valósították meg. S a scharouni terv bár látszólag a speeri terv ellenpontja volt, a gyorsforgalmi utak hálózata és erdők és parkok sávjaival kialakítani akart szerkezetével szintén az ürességet csempészte be az egykori Berlinbe.

Scharoun Stadtlandschaftja  az utópia szerint „olyan megélhető és áttekinthető és átlátható, autonóm és önmagukban is működőképes egységek létrehozását jelentette, amelyek sokféle és differenciált kapcsolatok révén válnak egy nagyobb organizmus részeivé". A tájként szervezett város akart úrrá lenni  a nagy település jelentette kihíváson... és így tovább.

A valóság azonban az volt, hogy az emblematikussá vált, Scharoun által tervezett talán legismertebb épület, a Philharmónia,  bármilyen izgalmas belülről, az épületek közötti, a város terét létrehozó világ - maga a „Kultúrfórum" - a városépítés szempontjából kudarc. Ahogy könyvünk is megállapítja: „A Kultúrfórum együttesének alapvető ellentmondása a nemes funkciókkal bíró  és nagyszámú közönséget vonzó épületek (egy részének) kiemelkedő építészeti értékei és az azokat magukban foglaló várostest működésképtelensége, taszító jellege között feszül" (184. o.). Az épületek közötti űrt belepték az autók, és a kihalt terek nem nyújtanak színpadot a városi életnek. A nagy kulturális létesítmények központképző funkciója nem tud érvényesülni. Az így létrejött Nyugat-Berlinben bizonyosodott be, hogy a várost nem lehet felnagyított épületként felfogni és kiáltványok segítségével létrehozni.

Kelet-Berlinben másképp jött létre az üresség világa. Elsősorban a nagy lakótelepeken. Aki még nem látta Marzant, Kelet-Berlin legnagyobb lakótelepét közelről, annak nem lehet igazán fogalma a modernista város tömegkompozíciós elvére alapuló ürességről. Marzan 170 000 lakosú lakótelep hatalmas 15-17 szintes épülettömbjei között tapinthatóan áramlik az üresség. Mindezt csak aláhúzza a feltehetően anyagi okokból elhanyagolt épületek közötti sivár zöldterület funkciójának hiánya. Ehhez képest Rákospalota vagy Óbuda otthonos városnegyed.

Ezekkel az ürességekkel szállt szembe először Nyugat-Berlinben az IBA (International Bau Aus­stel­lung) a nemzetközi építészeti kiállítás, amelynek helyszíne egy egész belváros volt, és nemzetközi építész sztárok seregét vonultatta fel. Pontosabban a posztmodern címke alá besorolt városépítészeti lázadás a modernizmus városrendezési alapelveivel szemben. Ugyanis tévedés a posztmodernt pusztán egy építészeti stílusirányzatnak felfogni, ez inkább az épületek közötti tér helyreállításának igénye volt, és bizonyos értelemben maradt is. Az IBA-n modern, posztmodern strukturalista és dekonstruktivista  építészek egyaránt részt vettek, és bár különböző stílusirányzatot képviseltek, közös volt bennük a törekvés: a hagyományos városi szövet helyreállítása. Nem véletlen tehát, hogy a kötetünk egyik tanulmánya az IBA-val - azon belül is éppen a modernista tendenciák érvényesülésével - foglalkozik. Az egykori város helyreállításának igényét és a nyitottságot is jelző szimbolikus tett volt ez a nemzetközi építészek sokaságát felvonultató fórum. 

A kommunista világbirodalom összeomlása után létrejött egyesített német főváros, Berlin új városrendezési terve, a Planwerk erre az IBA hagyományra támaszkodott. A sokszorosan szétszakadt városszövetet akarta összevarrni. Egyúttal a fal és a várostervek által létrehozott hiányokat, ürességeket betölteni. A Plan­werk két meghatározója: elméleti oldalról  Joseph Kleinhues építészként is meghatározó figurája, gyakorlati oldalról a kivitelező Hans Stimman berlini főépítész volt. Ennek a hiánybetöltésnek két emb­le­ma­tikus kísérleti terepe a Pots­da­mer Platz és a Fried­rich­strasse.

A Potsdamer Platz újjá- vagy visszaépítése az IBA eszmekörében kiformálódott, kritikai rekonstrukciónak nevezett régi-új városépítés erényeit és hibáit egyaránt hordozza. Berlin urbanistái ebben az időszakban konzekvensen vissza akarták állítani a történeti városalaprajzot, rekonstruálni akarták a múlt Berlinjét. Ebben az időszakban vált jelszóvá a hagyományos európai város. A város, a városiasság ugyanakkor valamiféle meghatározatlan vágyódás szimbóluma is lett. Nehezen állítható manapság ugyanis, hogy a város egy meghatározott önigazgató politikai test, vagy gazdasági egység, ahogy az a középkori európai város volt. Ennek a vágyódásnak a tárgyaként a várost sokan nem is tekintik másnak, mint házak társulásának, utcák parlamentjének és szórakozások együttesének, egyfajta városias légkörnek.

Ebben az időszakban egyáltalán nem volt csoda, hogy a Potsdamer Platz helyreállítására kiírt városrendezési pályázat győztese az a Hilmer és Sattler iroda lett, amely leginkább meg tudta ragadni az európai város kompakt és komplex terét, mint az amerikai felhőkarcoló koncept ellenpontját. Azt, hogy a döntés egyértelmű, de nem egyhangú, sőt nagy viták által tarkított volt, jelzi, hogy korunk egyik legismertebb sztárépítésze és egyben teoretikusa, a korábban már említett Rem Koolhaas úgy összekülönbözött a zsűrivel, hogy a döntés előtt elutazott. Állásfoglalásában, ahogy Kerékgyártó Béla Város és emlékezet című összefoglaló jellegű tanulmányában írja: „egyenesen az eszmék lemészárlásáról beszélt, arról, hogy a gondolattalan kon­ven­cio­na­lizmus, a szürkeség jegyében szüntetik meg azt, ami Berlinben a történeti átalakulás folytán egyedi: a szakadozottság, az űrök az enklávék városát, amely pedig Kool­haas szerint alternatívát jelentett volna az európai történeti városok mindinkább kiüresedő, panoptikummá váló identitásával szemben".

Talán ez az élmény is közrejátszott abban, hogy később, 1999-ben Kool­haas egy, az urbanisztikai számvetésként értelmezhető tanulmányában ki is mondta: „Die Stadt ist tod". (A város tehát, az a bizonyos, amely emlékezetünkben él.) Itt a nagyon okos, de végtelenül cinikus Koolhaas bizonyára Nietzschét parafrazeálja, az „Isten meghalt" gondolatot. Ez a gondolat azonban tragikus gondolat, amely az ember helyzetére is utal.

Johann Baptiste Metz - sokak szerint az egyik legnagyobb élő katolikus teológus - úgy teszi fel a kérdést, hogy ha az ember megöli a számára legszentebbet, legmagasabbat, akkor mi marad. Ha az Isten meghalt, nagyon is kérdéses, hogy az ember tovább él-e. A modern ember eltűnésének Metz szerint három alapvető oka van. Az egyik az európai civilizáció áru-csere elve, amely - szerinte - a gazdaság szféráján jócskán túlnyúlva, társadalmunk lelki alapjaiba beépült, s a maga módján gyarmatosította az emberi szíveket: minden kicserélhetőnek tűnik. A másik az életünket magával rántó szédületes felgyorsulás, amely már semmiféle konkrét szemlélet kialakulását nem teszi lehetővé. A harmadik, hogy a technikai racionalitás mintegy mitikus totalitásának összefüggésében a pátosz nélküli intelligencia kialakulása fenyeget. Metz szerint az ember eltűnésének leghatásosabb ellenszere az emlékezés gondolati kultúrájának ébren tartása, ezért adta teológiája összefoglalását nyújtó könyvének címéül a Memoria passionis címet és a Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban alcímet. Témánk szempontjából annyiban fontos ez, hogy a lassú folyamatban kialakult hagyományos európai város maga is az emlékezet egy formája, és ezért is vált ilyen fontossá helyreállítása. A „Die stadt ist tod" mondat az emlékező ember egy jelentős dimenziójának halálát is jelenti.

Persze emlékezni sokféleképpen lehet. Például úgy is, hogy visszaköltöztetik Bonnból Berlinbe a parlamentet, felújítva-megújítva újjáépítik a Reichstagot, létrehozzák a kettészakadt város új közéleti központját, emléket állítanak az ártatlanul elpusztítottaknak. Visszaállítják az egykori berlini tömböket. Számunkra különösen tanulságos, hogy már a bonni parlament újjáépítésénél Günter Benisch a képviselők üléstermének falát üvegből alakította ki, hogy a hétköznapi emberek is lássák, hogyan ülésezik a parlament. Ahogy ezt kötetünk A helyreállított közép című tanulmánya leírja. De még inkább tanulságos, hogy a Reichs­tag üvegkupolájába fel lehet menni, és be lehet pillantani az ülésterembe, hogy az emberek érezzék: itt róluk van szó. Milyen tragikus az, hogy a magyar parlament előtt még a teret is kettős vaskerítéssel vették körül. Pedig nem így kezdtük. A helyreállított Reichstag falán egyetlen bronz emléktábla van, amelyik éppen a magyaroknak mond köszönetet a vasfüggöny lebontásáért.

Emlékezni persze nem csak a fizikai kontextus helyreállításával lehet. Daniel Liebeskind zsidó múzeuma a városszövet fizikai helyreállításánál komplexebb kontextus felidézésével kísérletezik. De az valószínű, hogy e nélkül a lázas helyreállítási kísérlet nélkül nem jöhetett volna létre a dekonstruktivizmus mindmáig legnagyobb épülete: a Libeskind által tervezett múzeum. Az épületbe van sűrítve a berlini német zsidó együttélés kísérlete, a legjelentősebb zsidó személyek lakhelyének megjelölése, Auschwitz és a deportálások borzalma, az égető kemencék semmibe torkolló kijárata, s ezen túl zene, matematika, kert és mégannyi szimbólum. Összefoglalva: emlékezés és hiány. Szembeszegülés az emlékezés hiányával. És egyúttal emlékezés a hiányra.     

Berlinben paradigmatikusan jelen van a XX. század szinte minden pozitív és negatív kísérlete. Az emberek életén átgázoló történelem, a társadalmi utópiák nyoma, a gazdaság uralmának szimbólumai, a helyreállítás erőfeszítései. Kennedy híres beszédében azt mondta: „Ich bin ein berliner", berlini vagyok, mert azonosulni akart azzal a tragikus történelemmel, sorssal és kettéosztottsággal, valamint a nyitottságra és egyesülésre irányuló vággyal, amely az akkori idők Európáját (és nem csak Németországát) jellemezte. Ebben az értelemben mi itt Kelet-Közép-Európában szintén elmondhatjuk, hogy berliniek vagyunk, hiszen a kettészakítottság Európáját, ha nem is olyan közelről, mi is megéltük. Rajtunk is keresztülszáguldott a XX. század minden szörnyű háborúja, felettünk is uralkodott a barna és a vörös diktatúra, átestünk mindenféle várostervezési utópián, s mi is belehullottunk a létező szocializmusból a globál-kapitalizmus világába.

Ezért van mit tanulnunk Berlin példájából. Ezért nagyon hasznos kötet a Berlin átváltozásai, melyet Kerékgyártó Béla szerkesztett, és nyolc munkatársával együtt írt. A kötet szerzői között filozófus, filmesztéta, művészettörténész, történész is megtalálható, a többséget képviselő építészek mellett. Ez is mutatja, hogy a kötet szerzői az átváltozások komplex bemutatására törekedtek. Az irodalomban és a filmben megjelenő városkép éppúgy felvillan, mint a város alakulásának egyes korszakai vagy éppen meghatározó épületegyüttesei.

Sok mindenről szól a kötet, és néhány dologról nem szól. Mindegyik tanulmányról nem lehet külön írni, de azokat szeretném megemlíteni, amelyek témánk szempontjából különösen fontosak. Ilyen - a kötet szerkesztője - Kerékgyártó Béla némiképp összefoglaló tanulmánya, a Város és emlékezet című, amely leginkább ágyazza tágabb összefüggésekbe az elmúlt húsz év folyamatait. Ezek közé tartozik Csáki Tamás A közösség víziójától a demokrácia építészetéig című, amely segít megérteni a modernizmus építészetének és városépítésének korábbi korszakát. Hasonlóan meg kell említeni Haba Péter: Passzázstranszformációk című írását, amely egy rendkívül életképes városi formáció, a fedett bevásárló utca alakváltozásait mutatja be. Szintén a tágabb folyamatra utal Bujdosó Győző Építőkockák a Friedrichstrasse mentén című írása.

A kiemeléssel utalni szeretnék arra, hogy a magyar olvasónak szüksége van arra, hogy az új és részletes ismeretek a tágabb egészbe ágyazódjanak bele. Mindezzel együtt igencsak gazdagítja a képet a kötet többi írása is, a speeri birodalmi építészetről szóló (Szabó Levente tollából) éppúgy, mint a Libeskind zsidó múzeumáról szóló Bun Zoltán által írt tanulmány. Érdekes színt visz a kötetbe Tráser Vas Laura Orbis pictus című írása a város irodalmi ábrázolásáról, valamint Czirják  Pál írása a filmművészet Berlin-képéről.

A sokféleség dicsérete mellett meg kell említeni néhány hiányérzetemet is. Nagyon hiányzik egy olyan tanulmány, amely megteremti az összefüggést az egyes írások között, értelmezi azok helyét az egészben. Hiányérzetet kelt az emberben az is, hogy az írások szinte kizárólag a város egy igen szűk belvárosával foglalkoznak, még csak utalás sem történik a városszélekre vagy például az óriás lakótelepek, átalakuló ipartelepek problémáira. Személyesen nekem hiányzik egy írás a berlini falról, annak lélektani, építészeti, városépítészeti következményeiről, utóhatásairól, arról a botrányról, amit ez a fal jelképez.

A hiányérzetek ellenére úgy gondolom, hogy nagyon jó könyv született egy valóságos és szimbólumértékű városról, amely könyv az urbánus lét általános kérdéseit is fölveti, amellett, hogy bemutatja egy város térbe rajzolt életét.

Schneller István

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK