Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 382 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-98-2
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Tudomány & ...

Elfogyott

A tudomány határai

A tudomány határai

Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle (MSZH)
2008. október

Hogy mi a döntő tapasztalat a tudományban, az többnyire az utókor konszenzusától függ.

A tudós ne hallgasson a tudományfilozófusra, hiszen a madár sem hallgat az ornitológusra.

(idézetek a könyvből)

A tudomány nagy csatamező. Az ember csatázik a világgal, hogy ismereteket szerezhessen róla, az ismeretlennel, hogy megismerhesse, a saját képességeivel, hogy kellőképpen segítsék a megismerésben. Csatázik másokkal a megszerzett tudása elismeréséért, és gyakran még sokkal inkább a szakterülete feletti hegemóniáért. Hódító hadjáratokat vezet - kutatásokat végez - azért, hogy újabb területekre is kiterjessze az ismereteit, s gyakorta azért is, hogy a döntő szóval rendelkező szaktekintéllyé válhasson azokon. Hiszen micsoda hatalmat jelent, ha valaki - Reichsmarschall Hermann Göring hírhedt mondásának parafrázisaként - elmondhatja: „hogy mi a tudomány, azt én döntöm el!!”. Gyakorlatiasabb lelkek persze azért is, hogy egzisztenciális hasznokat húzhassanak mindebből. S ne feledjük: a mindinkább tudásalapú, s egyre újabb piacokat kereső/teremtő gazdaságban a tudomány ismert határain túl új aranybányák rejtőznek.

Vad diktatúrák, és görcsös hatalom-mániások igyekeznek kötelező érvénnyel kitűzni, hogy hol vannak a tudomány határai, amelyeken túl már az eretnekség sötéte fenyeget elnyeléssel. Számukra ez nagyon is fontos lehet, hiszen e határok sikeres meghaladásából új tudás, abból pedig új erő születhet, amely már kicsúszhat az ellenőrzésük alól, sőt csúffá is teheti azt. A tudás új vidékeinek meghódítására - vagy éppen megalkotására és elfogadtatására - törekvők, valamint a már belakott területeinek haszonélvezői között többé-kevésbé mindig ott feszül az az ellentét is, amelyet oly tökéletesen foglalnak össze meg Niccolo Machiavellinek, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusának e szavai: “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Napoleon Buonaparte ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte: Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”. A langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...”.Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid.). S azon, hogy mekkora erőt képvisel mindenkor a meglévő érdekek harcos védelme, mit sem változtat a legnagyobb magyar, Széchenyi István alábbi szavainak kétségbevonhatatlan igazsága: "A mi eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet". [Hitel]. Ez tehát az egyik fontos vetülete annak a történetnek, amely a messze múltban kezdődött, s minden bizonnyal mindaddig folytatódik, amíg értelmes ember létezik, s amelynek a kulcsszava a tudomány határai.

Ez a könyv aligha való annak, aki nem szeret a szellemi képességeit megfeszítve gondolkodni, elemezni, válaszokat keresni. Annál kiválóbb agyfrissítő mindenkinek, aki kedveli az ilyen kalandokat, s szereti érezni magáról, hogy igazi gondolkodó ember a javából. Még inkább annak, aki élvezi a megismerés csúcsainak küzdelmes meghódítását - ki milyen magasra veti a szemét, s hol kezd szédülni -, és a szerzők értő vezetésével örömmel járja be a tudomány fejlődésének szilajabb vidékeit. Ehhez még izgalmas, értékes bónusz, hogy rengeteget tanulhatunk belőle a világról, jelesül arról, hogyan próbálta, s próbálja ma is az európai kultúrkör megismerni - s ezzel a maga sajátos gondolkodásmódja szerint birtokba is venni!! - a világot, ami pedig végső soron igen sokat elmond magáról e kultúrkörről is. Aki azonban azt állítja, hogy pár tucat mondatban beszámol a csábítóan gazdag tartalmáról, az csal, vagy festi magát. Ilyenre mi nem vetemedünk, inkább csak megosztunk róla néhány gondolatot, nem riadva vissza az eretnekségtől sem.

Talán a legizgalmasabb felfedezés, amelyre bátor lelkek rájöhetnek, hogy a tudomány határvidékein, ahol ritkulnak a felismert tények, s ettől szabadabban burjánozhatnak az elméletek, az vagy, amiben hiszel. Hiszen a kézzelfoghatón túli világban kisebb-nagyobb mértékben a tudomány elfogadása is hit mindenki számára, mivel nem képes ellenőrizni az állításokat, amelyeket tudományként elfogad. És őszintén, magunk között: a köznapi ember számára például mennyivel elfogadhatóbb a Nagy Bumm elmélete, mint az isteni teremtésé? Szingularitásból születni talán még kevésbé felfogható, mint isteni akaratból. Különösen nehéz a dolgunk, ha forradalmian új elmélet jelenik meg, mert honnan is tudhatnánk, vajon hihetünk-e neki. Olvashatjuk: Newtont azzal támadták a gravitáció felfedezéséért, hogy vele tökéletesen okkult gondolatot csempészett be a fizikába, és ezt még a nagy Leibnitz is a szemére vetette.

E könyv fő témáját a szerzők éppen az arra irányuló vizsgálódásban határozzák meg, hogy mikor, hogyan és miért választunk a különféle „tudásjelöltek” közül. Ehhez csatlakozó további alapkérdés, hogy kinek van joga és/vagy lehetősége megmondani a társadalomnak, milyen a tudomány Amit pedig ezekről elmondanak, az nagyon sok tisztánlátással ajándékoz meg, de szerte is foszlat minden jámbor illúziót, ha még egyáltalán él valakiben ilyen. Mert pl. ha naivan azt hinnénk, hogy a tudomány a meritokrácia világa, hát itt van a „Máté-effektus” - „...akinek van, annak még több adatik, akinek pedig nincsen, attól még az is elvétetik, amije van.” (Mt 25,29) - vagyis hogy a már elismert tudós kapja az újabb elismeréseket, díjakat, lehetőségeket, a kevésbé neveseknek pedig vajmi kevés jut ezekből. Szegény laikusok - akiknek a szerzők e művüket ajánlják - hogyan is különböztessék így meg az elhivatottakat a hivatalosaktól? Mert a tudomány mennyiségi mérésének atyjaként is tisztelt tudománytörténész Derek de Solla Price írta le, hogy korának mintegy 30 ezer tudományos folyóiratából kb 170-re irányult az összes érdeklődés fele. Az elismerést nyújtó csúcsokon tehát keveseknek jut hely, így eléggé nyilvánvaló, micsoda állandó harc folyhat az oda bejutásért, másrészt a már megszerzett pozíciók megtartásáért a feltörekvőkkel szemben. Ez elénk idézi a híres megállapítást: „a tudományos elméletek nem az újabbak rohamától hunynak ki, hanem a hirdetőik elmúlásával”. Mert ma már egy tudós kellő anyagiak nélkül aligha képes sikereket elérni, innen pedig következik a szerzők által is felvetett nagy kérdés: vajon azért támogatják, mert sikeres, vagy azért sikeres, mert támogatják?? Így pedig még inkább érthető, hogy az „egyenlőbbek” keményen - s tőlük telhető leleményességgel is - védik a pozícióikat, aki pedig nem jut pénzhez, az szinte eleve vesztesként indul a csatába. S nem utolsó sorban, mert manapság, a mindent (el)uraló kommunikáció korában legfőképp az kerül bele a tudományba, amit ehhez kellőképen kommunikálni is tudnak, a kommunikáció lehetőségeit pedig nem feltétlenül objektív megítélés alapján adják meg (hogy nagyon finoman fogalmazzunk). Még inkább érvényes ez az elismerésre, nagyon is beleértve ebbe annak hivatalos formáit és fórumait.

Végletesen nyugtalanító, ugyanakkor kulcsfontosságú a tisztánlátáshoz, amit a szerzők kiindulásul, gondolatébresztőként vázolnak: Úgy tűnhet, a modern tudomány egyértelműen jobb, mint bármely más megismerési forma, de amikor meg akarjuk határozni, miben jobb náluk, folyton összezavarodunk. Úgy véljük, a tudomány sebesen fejlődik, de nem tudjuk megmondani, mit is jelent az a fejlődés - a szerzők ez utóbbi kérdéshez is igencsak gondolatébresztő fejtegetést fűznek. Hisszük, hogy rendkívül sikeres, ám a sikeresség mércéjét csak önkényesen választhatjuk meg (ami nyilvánvalóan a praktikumon túli mezőkre vonatkozik - OP.). Azt gondoljuk, hogy tömény racionalitás és objektivitás jellemzi, ám ha belegondolunk, mit jelentenek ezek a fogalmak, mindez egyáltalán nem tűnik olyan biztosnak és meggyőzőnek. Elmondják azt is, hogy a tudomány az a világ, ahol a helyes felismerés, a jó válasz is legfeljebb részleges megnyugvást hozhat, viszont újabb rejtélyek, kérdések elé állít. Minden helyes eredmény tágítja a megismerés további lehetőségeinek horizontját, gyakorta átírva ezzel a tudomány határait is.

A tudomány határai - de hiszen még az is változékony, hogy mi tekintendő tudománynak. A döntő jelentőségű kérdések csak úgy sorjáznak a bevezetőben: Milyen módszerek garantálják az általa kínált tudás megbízhatóságát? Mennyire egyértelműek és rögzítettek a határai? (Gyorsan rájövünk, hogy semennyire!! OP.) Mennyire feltérképezhetőek? (A könyv egyik izgalmas témaköre! OP). Vajon kijelölik-e a tudomány határai a helyes tudás és a téves vélekedés közti különbségeket? (De hiszen látjuk, hogy maguk is bizonytalanok, változóak - az új felismerések nagymértékben átírhatják azokat -, s gyakorta önkényesen kijelöltek! OP.) Hogyan viszonyuljunk mi, hétköznapi emberek a tudományhoz és az általa kínált válaszokhoz? (Igyekezzünk megérteni, használjuk a józan ítélőképességünket, már ameddig elér, és olvassunk ilyen könyveket! OP.) A legbiztosabb - ám sajna inkább csak a tudomány szociológia szempontjából sokatmondó - definíció, hogy tudomány, amit az arra felkentek annak nyilvánítanak. A kanyarok ebben gyakorta hajmeresztőek. Egy a példák közül, hogy - olvashatjuk - a középkorban egyedül az alkímia merészelt fellépni a természetbe való beavatkozás igényével, s ezzel válhatott a modern kémia egyik megalapozójává.

A tudomány mai világa iránt érdeklődő, vizsgálódó elme könnyen juthat két nagyon is megdöbbentő megállapításra. Az egyik, hogy a tudomány művelése mind eszközigényesebbé válik, magyarán pénz, pénz és egyre több pénz kell hozzá, s ezzel a tudomány művelése a gazdag országok kezébe összpontosul. A másik, hogy a tudomány a mai, mindinkább globális civilizációnk egyik legfenségesebb, és egyben legkeményebb dzsungele. Az itt elénk tártak alapján is rájövünk, hogy mindkét fejlemény szükségszerű, s a kettő nagyon is összefügg. Ígéretes, de egyben igencsak fenyegető is, amit a tudomány gyarapodásának exponenciális növekedési üteméről olvashatunk. A mennyiségi mérésének atyjaként is tisztelt tudománytörténész Derek de Solla Price írta le, hogy az utolsó 300 évben 15 évenként megduplázódott a tudomány mérete, ami hivatásos tudósok mellett szintúgy érvényes a felsőoktatásban résztvevő hallgatókra, a tudományos fokozatok birtokosaira, és a tudomány fórumaira is. Ez egyben azt is jelenti, hogy bármely pillanatban nézve, a valaha élt összes tudós fele a legutóbbi 15 évben, 90%-a a legutóbbi 45 évben dolgozott. Az pedig az exponenciális növekedés sajátja, hogy gyorsuló ütemben kinövi az alapját, elhasználja a tápláló forrásait, s így felmerül a veszély, hogy luxussá, majd teherré válik a hagyományos mecénásai (például a közpénzek) számára. Ám mert a tudomány él és élni akar, kénytelen-kelletlen is új finanszírozók után néz. Ehhez viszont drasztikus paradigmaváltást kell elfogadnia, amelynek lényege, hogy a megismerés-megértés-rendszerezés-közreadás hajdani tiszta, humanista szándékának helyébe a megismerés-megértés-felhasználás-uralás haszon- és hatalom elvű indítékai lépnek.

Végezetül pár gondolat a kötet egyik legizgalmasabb fejezetéből. Az emberiség legmerészebb, teljesen valószínűleg soha be nem teljesíthető vállalkozása a teremtés titkának megfejtése. Ebbe tartozik bele az a vita, amelyet két, egymással antagonisztikus ellentétben lévő elméletnek, az evolúciónak valamint a kreacionizmusnak (más megnevezéssel intelligens tervezettségnek) a hívei folytatnak, s ebbe ad rendkívül érdekes betekintést a fejezet. Tény, hogy korukban is igen nagy szellemi erőket mozgósít, és éles ellentéteket szül az intelligens tervezettség elmélete (igen alaposnak szánt képet ad róla William A. Dembski: Intelligens tervezettség - Híd a tudomány és a teológia között c. kötete, amelyet nálunk 2007-ben jelentetett meg a Laurus Kiadó). Amint olvashatjuk, 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia is kiadott egy közleményt az ügyben. Íme két kiragadott részlet innen, némi reflexióval. A szerzők elmondják, hogy a tudósok jó része egyebek közt azzal utasítja el a kreacionizmus érveit, mert az értelmes tervező feltételezéséhez magyarázatot kellene adni annak létrejöttéhez. Itt viszont nem lehet nem észrevennünk, mennyire hasonlít ez a probléma ahhoz az ősrobbanás elmélethez kapcsolódó kérdéshez, hogy mi volt a Nagy Bumm előtt? Ez utóbbi kérdésfeltevéshez idéz Simon Singh a kitűnő A Nagy Bumm - Minden idők legfontosabb tudományos felfedezésének története c. könyvében (Park Könyvkiadó, 2006) Szent Ágostontól, aki Vallomások c. művében leírja az alábbi, ma is híres, elrettentő/hárító párbeszédet: „Ugyan mit csinált Isten, mielőtt megteremtette volna a világmindenséget? Mielőtt az Úr megteremtette a Mennyet és a Földet, legelőször a poklot hozta létre, hogy az ilyen alakoknak, mint Ön is, akik efféle kérdéseket vetnek fel, legyen helyük.” A két elmélet csatájához ugyanakkor a szerzők felhoznak egy különösen figyelemreméltó megfontolást: Az evolúció mellett kiálló tudomány bizonyítékrendszere tagadhatatlanul hiányos. A kreacionista válasz így mndenképp megnyugtatóbb, hiszen magyarázattal szolgál, szemben a tudomány hiányos elképzeléseivel. A „fene se tudja” (sic!) rosszabb válasznak tűnhet „a tervező (Isten) csinálta” jellegű válasznál. Ám a kreacionizmusnak ez a válasza, ha elfogadjuk, megnyugvással tölt el, és ezzel nem serkent további ismeretszerzésre -ez pedig sokkal terméketlenebb, mint ha az ismereteink felismert hiányai további kutatásra ösztönöznek. Ha pedig sikerül megtalálni a magyarázatot, az rendszerint egyszerűbb és könnyebben felfogható, mint a teremtő léte.

Ámbár ki tudja? Fentebb kiemeltük, hogy a tudományban a megtalált válaszok új ismeretlenekre világítanak rá. Ez azt is jelenti, hogy nagyban függ tőlünk, mit fogadunk el végső magyarázatnak, ténynek, vagy keresünk-e mögötte újabb kiváltó okot, magyarázatot. Nemrég jelent meg például Mérő László legújabb, kiemelkedően jó könyve, A pénz evolúciója (Tericum Kiadó, 2008 - ugyanitt jelentek meg Mérő Mindenki másképp egyforma, és Új észjárások c. művei is). Ebben a mondanivalója megalapozásaként egyebek között röviden felvázolja az autokatalízist, mint az élettelen anyag spontán önszerveződését. Természetesen fel sem veti, hogy ehhez bármi kreacionista magyarázat is fűződhetne. Ám ha elgondolkodunk rajta, az bizony kellő nekiveselkedéssel az intelligens teremtő létének erős bizonyítékaként is beállítható, hiszen olyan praktikusan szolgálja az életet. Érdekes úgy gondolni rá, hogy a teremtő - már ha elfogadjuk a létét - nem az élőlényeket és velük az életet teremtette, hanem azokat a programokat, amelyek azok kialakulását eredményezték. Persze az is igaz, hogy ha azok az élettelen anyagok, amelyekről beszél, nem éppen így viselkedtek volna, akkor nem lennénk itt, hogy ilyen filozófiai kérdésekkel birkózzunk.

Osman Péter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK