(Részlet)

A tudomány határai című könyv tudománytörténész és tudományfilozófus szerzői a tudomány és áltudomány viszonyát vizsgálják elméleti és gyakorlati szempontból. Döntéseinket ugyanis többnyire szakértők véleményére alapozzuk, akikről feltételezzük, hogy a lehető legmegbízhatóbb tudással rendelkeznek az adott kérdésben. De hogy mit jelent a megbízható tudás, hol húzódnak a tudományosság határai, és egyáltalán: kijelölhetők-e pontosan ezek a határok - kérdéses. A szerzők vázolják a tudományfilozófia, a szociológia, valamint a tudománytörténet álláspontját, a problémakört konkrét esettanulmányokkal is illusztrálják. Olvashatunk az asztrológiáról, az akupunktúráról, a parapszichológiáról, az evolúciót övező vitákról éppúgy, mint a történelemtudományban megjelenő klasszikus áltudományos elképzelésekről, pl. a Holocaust tagadásáról vagy Dan Brown elhíresült bestselleréről, a Da Vinci-kódról. A szórakoztató, olvasmányos könyv végén a szerzők a nyilvánosság szerepét hangsúlyozzák, s úgy vélik, csupán ez segítheti a laikust, hogy a sokféle tudástípus között válasszon, és eldöntse: betegség esetén sámánhoz, akupunktőrhöz vagy valódi orvoshoz fordul, iszik-e pi-vizet, vásárol-e mobiltelefon antenna-leárnyékolót, vagy fogyaszt-e génmanipulált élelmiszert.
    A szerzők kétféle tudományfelfogást állítanak szembe. Az ún. deficitmodell szerint az emberek feje üres, nem tudnak semmit a tudományos eredményekről, ezért pótolni kell az ismeretek hiányát, vagyis az a feladat, hogy minél több tudást adjunk át. Ha az emberek tudományosan műveltek, elfordulnak az asztrológiától, mert babonaságnak tekintik. A hatékony ismeretterjesztés megoldja az áltudomány problémáját. A modell szerint egyirányú folyamatról van szó, melyben a kész tudás a tudósoktól a laikusok felé áramlik.
    Az ún. kontextusmodell ezzel szemben figyelembe veszi, hogy a laikusok nem általában véve kíváncsiak a tudományos eredményekre: kérdéseik mindig valamilyen társadalmi kontextusban vetődnek fel. A tudomány sem zárt egész, hanem a társadalmi környezettel folyamatosan kölcsönhatásban működő, formálódó tudásanyag. A tudomány célja, hogy olyan tudást termeljen, amilyenre a közösségnek szüksége van.
    Míg a deficitmodellben a laikus tanítóként tekint a tudósra, aki megmondja, mi hogyan van a világban, addig a kontextusmodell laikusa szakértőként kezeli a tudóst. Az előbbi esetben az a fontos, hogy ki mennyire ért a tudományhoz, vagyis a tudományos műveltség kérdése kerül előtérbe. Az utóbbi esetben viszont a szociális műveltségen van a hangsúly: hogyan válasszák ki a laikusok azt a szakértőt, akiben megbízhatnak, és miként kezeljék az egymásnak ellentmondó álláspontokat.
    A magyarországi döntéshozók persze a kényelmesebb megoldást választották: a deficitmodellt részesítik előnyben. A diák kiszolgáltatott a tananyaggal szemben, és arányait tekintve egyre kisebb óraszámban kell egyre nagyobb tudásmennyiséget elsajátítania. Tudása így meglehetősen töredékes, hisz csupán ízelítőt kap a különféle tudományterületek eredményéből, amelyek ráadásul egyáltalán nem is érdeklik, mert nincs közük a hétköznapi életében felmerülő problémáihoz. Ugyanakkor az iskolában rákényszerített tekintélyelvűség hatására alattvalóvá nevelődik, aki nem kérdőjelez meg semmit.
    A könyv szerzői nagyon határozottan a kontextusmodell mellett teszik le voksukat, így a deficitmodellt érintő kritikákat ismertetik. Első érvük, hogy a felmérések szerint a laikusok tudományos műveltsége és áltudományok iránti fogékonysága független egymástól. A tájékozottabb emberek között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a műveletlenebbek körében.
    Másik fontos érvük, hogy a deficitmodell alapvetése, amely szerint az emberek semmit nem tudnak, téves: a fejük színültig van a hétköznapi életükhöz szükséges ismeretekkel. A laikusok mindennapos problémái ugyanis egészen mások, mint a tudományos kérdések. Vagyis az emberek csöppet sem tudnának jobban megbirkózni hétköznapi gondjaikkal, ha több tudományos ismerettel rendelkeznének. Amit semmi nem igazol inkább, mint hogy a tudósok sem sikeresebbek hétköznapi feladataik ellátásában, sőt: ha a szórakozott professzor ismert alakjára gondolunk, a tudományos ismeretanyag túltengése akár hátrányos is lehet a köznapi lét szempontjából.
    A tudományos ismeretterjesztés is számos problémát vet fel. Nem csupán (nem elsősorban) az oktatáson múlik, milyen ismereteink lesznek, hanem a különböző érdekcsoportok közötti erőviszonyokon: minden csoport a saját vízióját igyekszik ránk tukmálni. Például az olyan népi bölcsesség, mint hogy az alma egészséges (lásd az angol közmondást: An apple a day keeps the doctor away, azaz Mindennap egy alma, és nincs szükség orvosra) az erős almatermesztő- és kereskedőlobbi révén terjedt el. Szinte azt mondhatnánk, minél többet tudunk a tudományról, a szakértők annál könnyebben manipulálhatnak.
    Az új tudományos eredmények általában a médián keresztül jutnak el az emberekhez, s javarészt olyan mondatok formájában, mint: "amerikai tudósok megállapították..." - vagyis autoriter "fekete dobozként". Amiből nem derül ki, hogyan születnek a tudományos tények, miként befolyásolja a tudományos megismerést annak társadalmi dimenziója, s nem utolsósorban: milyen folyamatok alapján válik valami egyezményesen elfogadottá. Így ha a laikus áltudományos állítással találkozik, nem tudja, miért válassza inkább a tudományos állításokat (a tekintélyelven felül), s hogy miként különböztesse meg a tudományt az áltudománytól. Ezért a szerzők úgy gondolják, inkább a tudomány működéséről kellene tanítani a diákokat, s nem tudományos tényeket sulykolni a fejükbe.
    Bár szimpatizálok a demokratikus tudásátadás gondolatával, azt hiszem, veszélyes, ha az elsajátítandó tényanyag tovább csökken. Mindannyian, akik az oktatás megreformálásán gondolkodunk, a régi, hagyományos oktatási rendszerben nevelődtünk. Ezért vannak egyáltalán gondolataink és kérdéseink. S mert van tudásbázisunk, tudjuk, egy-egy kérdésre hol keressük a választ. Ha ezt a tudásbázist csökkentjük, az egyénnek egyre kevesebb kérdése lesz. Nem lesz érdeklődésének tárgya, amit kutatni akarna. Pontosabban, csak a hétköznapi vélekedéseiből kiindulva fogalmaz meg hétköznapi problémákat, amelyeknek vajmi kevés köze lesz a tudományos kérdésekhez. Persze, jó és fontos, hogy a laikus ne fekete dobozként fogadja el a tudós állításait, inkább a tudás-előállítás szociális, intézményi hátterével legyen tisztában. Hiszen így számos mítosz is romba dől, és megmutatkozik a tudomány igazi arca. De milyen ez az arc?
    A tudományszociológusok számos esettanulmány elkészítése során megfigyelték, hogy a tudós "indexikális gondolkodó", vagyis a helyzetek és viszonyok véletlenszerűsége határozza meg tudományos tevékenységét, így a tudományos termékek nem speciális, tudományos racionalitásból születnek. Az indexikalitás egyik jellemzője a kutatói opportunizmus. Karin Knorr-Cetina például barkácsolóhoz hasonlítja a tudóst, aki az adott helyen rendelkezésre álló dolgokból bütyköl valami működőképeset. A projekteket sem lehet racionális terv szerint megvalósítani, mert attól függően, hogy éppen milyen berendezés található, milyen eszközök, anyagok szerezhetők be, milyen költségek adódnak, a kutatómunka során sajátos kitérőket kell tenni. Persze a tudósok is tisztában vannak a szituációs véletlenekkel, és igyekeznek ezeket a maguk javára fordítani. Az egyik kutató például azt használta ki, hogy a laboratóriumban egyedül ő tudott orosz nyelvű cikket olvasni.
    A szigorú módszertani szabályokat helyenként interpretálják aszerint, hogy mi a cél, és az aktuális kutatás miként működik. A kutatási folyamat nem osztható technikára és tudományra, mert nincs szilárd magja, amely legalább elvben független maradna a folyamat körülményeitől. Fontos szerepet kapnak a helyszínen folyó tárgyalások, megbeszélések, beszélgetések.
    Vagyis a tudomány - ellentétben a kialakított mítosszal - bizonytalanságokkal, ad hoc megoldásokkal teli. A könyv szerzői is hosszan elemzik, miféle szűrőkön kell átjutnia egy tudományos állításnak, hogy a szakmai közeg elfogadja. Hangsúlyozzák, hogy a tudományban "szigorú minőségellenőrzési szokások" alakultak ki. A kutatásokhoz az anyagi támogatást pályázatokkal lehet megszerezni, s ha a pályázat nem elég színvonalas, a kutató nem kap pénzt. A kutatás fázisairól szakmai konferenciákon számol be, ahol kollégái kritikáival szemben kell megvédenie munkáját, majd az eredményeket öszszegző kéziratot is több bíráló nézi át, mielőtt a szakmai folyóirat leközölné. Ezek a szokások biztosítják, hogy mindazok az ad hoc döntések és eljárások, amelyekkel a tudós az eredményhez eljutott, a sokféle bizonytalanságtól megtisztítva, valódi tudományos eredményekként jelenjenek meg.