0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Gyárfás Vera
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-9664-88-3
Témakör: Ökológia
Sorozat: Szokatlan szempontok

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1500 Ft

KOSÁRBA
Cool it - Hidegvér!
a szkeptikus környezetvédő útikalauza a globális felmelegedéshez

A globális felmelegedésről – józanul

Természet Világa
2008-5-15

Úgy tűnik erről a kérdésről ma elég nehéz „józanul” szólni, hiszen „vérfagyasztó” következményeiről újra és újra újságok szalagcímei tudósítanak és megelőzését tömeggyűléseken követelik, radikális kisebbségek pedig akár rendkívüli akciókra is képesek az ügy érdekében. Kételyeket felvetni akárcsak óvatosan is, nem nagyon tanácsos, mert az illető kockáztatja nem csak azt, hogy a tudósok egy részének rosszallását vonja magára, de a politika nyilvános ellenlépéseit, sőt esetleg a népharagot is. „Aki ma nem támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat, azt a társadalom kiveti magából, felelőtlennek és az olajlobbi sátáni kiszolgálójának tekinti.” Bjorn Lomborg a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója mégis vállalkozott erre a feladatra és ennek egyik eredménye az itt ismertetendő könyv, amelynek alcíme: „A szkeptikus környezetvédő útikalauza a globális felmelegedéshez.”

Induljunk ki abból, hogy ha a következmények az egész Földet és az emberiséget érintik is, alapvetően mégiscsak egy tudományos kérdésről van szó, a tudomány, a tudományos módszerek alkalmazása nélkül „légüres térbe” kerül az egész ügy és – fogalmazzunk erősen – a média és a politika „zsákmányává” válik. Azonban: „A katasztrófanyelv nem a tudomány nyelve.” „A katasztrófa lehetőségének meglovagolása, a globális felmelegedés hatásainak feltupírozása és a katasztrófától való félelem kihasználása növeli az újságok példányszámát, a székhez szögezi a nézőket, és magára vonja a közvélemény figyelmét.” „…’a félelem, a rettegés és a katasztrófa’ nyelvének nevezett egyre súlyosabb fordulatok oly mértékben polarizálják a globális felmelegedéssel kapcsolatos politikai vitát, hogy nem marad lehetőség az értelmes párbeszédre.” Azok a tudósok pedig, akik szintén vehemensen és magabiztosan ”szállnak ringbe” és az ügy érdekében elfelejtkeznek arról, hogy a magabiztosság nem a tudományos magatartás jellemző vonása. A szerző szerint is „…problémákat vet fel az eltökélt magabiztosság, amellyel a CO2-csökkentés mindenhatóságát hirdetik.”

A tudományos eredmények, megállapítások tényeken, a jelenségek alapos és kritikus megfigyelésén alapulnak és ezekből vonjuk le a következtetéseket. A globális felmelegedéssel kapcsolatosan „… a rettenetesen túlzó, az érzelmekre ható állításokat nem támasztják alá adatok.” Tipikus példaként először a jegesmedvék esetét hozza fel. Érzékletes képek és szövegek jelentek meg a jegesmedvék világméretű pusztulásáról a globális felmelegedés következtében. „…a jegesmedve története igencsak tanulságos. Sok szempontból megtestesíti ugyanis az éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmak legnagyobb problémáját: a valóságos adatok fényében a történet darabokra hullik.” „…a jegesmedvék húsz populációja közül egy vagy kettő valóban gyengül a Baffin-öböl környékén…”, azonban „…a jegesmedvék száma globálisan jelentősen emelkedett az elmúlt évtizedekben.” Még hozzá „…a két csökkenő egyedszámú populáció ott él, ahol az elmúlt ötven évben csökkent a hőmérséklet, a növekvő egyedszámú populációk viszont a melegedő vidéken.”

Később azután sorra veszi a szerző azokat a tényeket és a megfelelő következtetéseket, amelyek a globális felmelegedésre utalnak, ill. amelyek bekövetkezését előre jelezhetjük a felmelegedés következtében. Így elemzi a gleccserek olvadásával kapcsolatos megfigyeléseket és a felmelegedés hatására e téren várható további fejleményeket, hasonlóan a tengerszint emelkedését, egyes állatfajok, pl. a pingvinek kipusztulását, a szélsőséges időjárást, az áradásokat, a tengeri áramlatokkal, pl. Golf-áram, kapcsolatos zavarokat, egyes betegségek, pl. a malária előretörését, az éhínségeket, végül a vízhiányt.

Mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatban megállapítható, hogy „…sokan hajlamosak arra, hogy a teljes igazságot elhallgassák és a globális felmelegedést okolják.” Egyes jelenségeket „…bármelyik pillanatban lecsapni képes veszélyként ábrázolnak azért, hogy fejvesztve rohanjunk csökkenteni a CO2-t. Ám ezek az állítások erősen túloznak, és megakadályozzák egy valóban ésszerű stratégia kialakítását.” A konkrét megállapítások közül érdemes – csak illusztrációképpen – idézni egyet-kettőt. „…a gleccserek az utolsó jégkorszak óta folyamatosan terjeszkednek és visszahúzódnak. Svájcban az elmúlt tízezer évben a gleccserek tizenkét alkalommal kiterjedtek, illetve visszahúzódtak. „Nem igaz…, hogy a hurrikánok egyre jelentősebb pusztítást okoztak az évszázad folyamán. Ahogy a WMO megállapítja, az okozza ezt a hatást, hogy több ember, több vagyontárggyal él a veszélyzónában.” Tehát „Al Gore nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy ’tudományos konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a globális felmelegedés hevesebb és pusztítóbb hurrikánokat okoz. „… a társadalom gyarapodásával több kár származik ugyan az árvizekből, ám a kár az összes vagyonnak egyre kisebb hányadát érinti. Összességében tehát az árvizek nem egyre több, hanem egyre kevesebb kárt okoznak.” „A világ éhezőinek száma sokkal inkább függ a demográfiai adatoktól és a jövedelemtől, mint az éghajlattól.”

Az is félrevezető, hogy a felmelegedésnek csak a káros, veszélyeket jelentő hatásait helyezik előtérbe. A szerző viszont több helyen is részletesen elemzi a felmelegedés kedvező oldalait. „Figyelemreméltó, hogy ha több országban egyetlen hőhullám következtében harmincötezren halnak meg, mindenki felemeli szavát, ám ha egyetlen országban, egyetlen évben huszonöt-ötvenezren halnak meg a hideg következtében, azt senki észre sem veszi.” „Az adatokból megállapíthatjuk, hogy – ésszerű korlátokon belül – a globális felmelegedés csökkenti a halálozási arányt. Igaz, hogy a globális felmelegedés általában negatívan érinti a fejlődő országok mezőgazdaságát, a fejlett világét azonban pozitívan. Bármilyen meglepően hangzik is a globális felmelegedés következtében csökken a vízhiány a Földön. „…a magasabb hőmérséklettel számoló forgatókönyvekben kisebb a vízhiány, mint a magasabb hőmérséklettel számolókban.” „…a melegebb világban több a csapadék – a modellek átlagosan 5 százalékkal több csapadékra számítanak 2100-ra.”

Másrészt: „Kizárólag a veszélyeztetett fajokról hallunk, pedig számos fajnak hasznos lenne az éghajlatváltozás. Az Északi-sarkvidékek éghajlatának felmérésekor általánosságban arra a következtetésre jutottak, hogy a sarkvidéken megnő a fajok száma és az ökoszisztéma termékenysége. Kevesebb lesz a sarkköri sivatag és több az erdő. A felmérés szerint a magasabb hőmérséklet hatására megnő a fészekrakó madarak és a lepkék száma.”

Hangsúlyozni kell, hogy a különböző modelleken alapuló, jövőre vonatkozó következtetések, előrejelzések nem egyértelműek akár a hőmérsékletről, akár pl. a tengerszint emelkedésről van szó. Ez is a társadalom számára kommunikált jövőképekkel kapcsolatos óvatosságra, tudományos megfontoltságra int. Ha nem így teszünk, a tudományt járatjuk le, ami hitelének teljes elvesztésével járhat.[*]

Félreértés ne essék, Lomborg hangsúlyozza, hogy a globális felmelegedés fontos kérdése korunknak. „A globális felmelegedés tény és az emberi tevékenység eredménye.” „A globális felmelegedés tagadhatatlan tény: jelentős és többségében negatív következményekkel.” A baj azonban az – mint láttuk –, hogy ezek a negatív következmények szélsőségesen el lettek túlozva. Vagyis például nem arról van szó, „…hogy a globális felmelegedés hatására nem emelkedik a tengerszint, de semmiképpen nem hat méterrel, vagy annál is többel, inkább harminc centiméter körüli emelkedést vártunk az évszázad folyamán – körülbelül annyit, amennyit az elmúlt 150 évben tapasztaltunk.”

Ezen kívül két további problémánk is van a globális felmelegedéssel kapcsolatban.

Az egyik „Kiotó” és a hasonló egyezmények és célkitűzések. Az egész könyv folyamán több oldalról, újra és újra visszatérően elemzi ezeket az erőfeszítéseket. Röviden: a kiotói egyezmény betarthatatlan, ugyanakkor a betartására irányuló erőfeszítések nagyon drágák és a hatásuk rendkívül kicsi. „Az éghajlatváltozás mai megközelítésének alapvető problémája, hogy az egyre szigorúbb kibocsátás szabályozás – a Kiotói egyezmény és a tervezett, elődjénél is szigorúbb Kiotó II – valószínűleg működésképtelen.” „Kiotó megvalósíthatatlan célokat tűz ki, mégis hatástalan a környezetre.” „…csillagászati összegekbe kerül és szinte semmi eredménnyel nem jár.” Példa erre: „Az 1992-es Rio de Janeiro-i Föld-csúcson azt ígérték a vezetők, hogy 2000-re az 1990-es szintre csökkentik a kibocsátást. Az OECD országok több, mint 12 százalékkal múlták alul (recenzens kiemelése) ígéretüket.” „Kiotónak nem sok hatása lehet az éghajlatra.” Hatására „…csak minimális lenne a változás. 2050-re a hőmérséklet 0,05 °C-kal, 2100-ra pedig 0,16 °C-kal nőne lassabban, ami elhanyagolható különbség. Ez annyit jelent, hogy a 2,6 °C-os várható hőmérséklet-emelkedés[†] öt évvel később következik be, 2100 helyett 2105-ben.” Különben „…2008-tól kezdve mintegy évi 180 milliárd dollárra becsülik Kiotó átlagos költségeit.” Vegyük még hozzá az un. „kvótákkal” folyó szemfényvesztő és szinte nevetséges „kereskedelmet”, amelynek keretében a kisebb CO2 a kibocsátással rendelkező vállalatok, országok „eladják” a ki nem bocsátott CO2 mennyiséget vagy annak egy részét a nagyobb mennyiséget kibocsátóknak. Érdekes különben, hogy ez utóbbi problémáról nem esik szó a könyvben.

Mint kiutat, a szerző szerint eredményes kiutat a széndioxid csökkentésére a légkörben a megfelelő kutatás-fejlesztés jelenti elsősorban az alternatív energiafelhasználásra vonatkozóan. Sajnos azonban az ilyen irányú erőfeszítések kimaradtak a kiotói és hasonló egyezményekből. Ugyanakkor: „A megújuló energiára és az energiahatékonyságra fordított K+F soha nem volt olyan alacsony, mint az utóbbi huszonöt évben.”

Minden azon múlik, hogy a globális felmelegedés kérdése a világ mai megoldandó problémái között a megfelelő helyre kerüljön. Napjaink társadalma számos súlyos problémával kell, hogy szembenézzen. Ezeket a szerző táblázatban is összefoglalja. Ezek közé kell beilleszteni a globális felmelegedést az éghajlatváltozást. Lomborg azonban nem rejti véka alá azt a véleményét, hogy: „Sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Mindent a helyi értékén kell kezelnünk. Sokkal súlyosabb probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és megbízhatóbb módon, mintha dollármilliókat fordítunk a drasztikus éghajlat-politikára.” Az említett „…problémák súlya összességében valószínűleg messze meghaladja az éghajlatváltozás által előidézett többletproblémákat.”

A helyzet azonban az, hogy „…a politikusok, a média és a civil szervezetek évek óta kihasználják a globális felmelegedést, elfogadják ’a félelem, a rettegés és a katasztrófa’ nyelvét, és még örömüket is lelik benne.” „Sok szerző és politikus arra használja a globális felmelegedést, hogy eltávolodhasson a fárasztó politikai csatározásoktól, és az emberiségért aggódó államférfi szerepében tetszeleghessen, akit a bolygó fennmaradásának nagy problémája foglalkoztat.” „És ami talán a legfontosabb, a CO2 csökkentésének tényleges költségeit csak később kell kifizetni, mondjuk a következő politikusgenerációnak.” Természetesen a tudósok is kivették a részüket ebből a folyamatból. „Ha a tudósok új tudományos adatok nélkül ’feltupírozzák’ a mondandójukat, akkor már nem csupán tudományról van szó, hanem egy bizonyos nézőpont hirdetéséről – nevezetesen azt akarják sugallni, hogy területük a valóságosnál érdemesebb a finanszírozásra, a figyelemre és a kezelésre.”

A fentieket összefoglalva a recenzens szerint azt lehet mondani, hogy a globális felmelegedés „politikai ideológiává” lett, amely tömegeket mozgat és nem mindig a legértelmesebb, leghelyesebb irányba.

Végül is az a fő probléma, hogy ha azt gondoljuk, hogy az emberiség jövőjének megoldása szempontjából egy paraméterre, a CO2 csökkentésére kell koncentrálnunk, pedig „…elsődleges feladatunk mégiscsak az emberi és környezeti jólét biztosítása…” Vagyis a célt összetévesztjük az eszközzel. Valójában e sorok írója szerint a környezet védelme, megóvása sem öncél: az emberiség jövőjét, jólétét kell biztosítanunk általa, hacsak nem fogadjuk el azt az alig tartható szélsőséges álláspontot, hogy pl. a baktériumok életfeltételeinek biztosítása éppen olyan fontos, mint az embereké. Fontos ezt a kérdést tisztán látnunk, akkor is, ha valljuk, hogy az emberiség sorsa és az őt körülvevő természeti környezte sok tekintetben nagyon szorosan arra van kapcsolva.

A könyv különlegessége különben a sok jegyzet, hivatkozás, irodalmi jegyzék, amellyel adatait, állításait alátámasztja. Ez több mint negyedét teszi ki a teljes terjedelemnek.



[*] A recenzens megjegyzése. (B.D.)

[†] Az előrejelzések közül a szerző ezt az értéket tartja a legvalószínűbbnek. (Ez az érték különben az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi bizottságától (IPCC) származik.)

Berényi Dénes

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK