Leena Krohn már több évtizede foglalkozik műveiben olyan nem mindennapinak mondható kérdésekkel, mint az emberi lét és a mesterséges intelligencia viszonya, a valóság és a képzelet összefüggései, utópisztikus jövőképek és fantáziavilág kapcsolata a jelen emberi lét értelmével. Műveit több nyelvre is lefordították, egyes alkotások mozifilmek készítőinek adtak ihletet. A Hotel Sapiens című művében éber szellemiséggel és mélyreható analitikus képességgel tapint rá az emberiség és az ember törékeny mivoltára, a civilizációnk esendőségére.

Nehéz megmondani, hogy valójában milyen műfajhoz sorolható a Hotel Sapiens. Bizonyos tekintetben egy elégikus hangvételű kisregénynek mondható, ahol az összefüggésekre az egyes cselekedetek között csak a mű végen derül fény. Ugyanakkor nehéz bármit is írni róla, ami elbeszélhető és elmondható, mert valódi cselekménye szinte alig van, inkább csak utalások és belső történések alkotják, és feltehetően minden olvasó számára egészen mást jelentenek a filozofikus hangvételű igazságok. Mégis különleges alkotásról van szó. Egyszerű, rövid kis fejezetek alkotják, amelyekből rendre megismerhetjük a Hotel Sapiens lakóit. A Bámészkodót, aki talán a leginkább végigkíséri az összes többi lakót szubjektív megfigyeléseivel, a Hétköznapi Embert, a pszichiátert, aki megőrült, a statisztikust, a nyugdíjas vak szemorvost és másokat. Mindannyian a Hotel Sapiens lakói, bár egyikük sem tudja, mióta. Az életükről, amelyet ezelőtt éltek, csak emlékeik vannak, és azokat is gyakran elfedi a fehér köd, amely az egész épület felett lebeg szüntelen. Reggeltől estig megszokott rendszerben zajlanak itt a dolgok, a lakóknak semmi feladatuk nincs, csak betartani ennek a fegyelmezett és szenvtelen rendszernek a szabályait. Láthatatlan entitások felügyelik minden dolgok alakulását, olyan lények, amelyekről nehéz megmondani, hogy milyen természetűek, hogy vannak-e érzelmeik vagy csupán digitális jelek halmazai. Azt sem lehet tudni, hogy a lakók miért vannak itt, de úgy tűnik, ez az egyetlen biztonságos hely számukra, és nem is vágyódnak el innen, mintha beletörődtek volna a sorsukba. Néha felvetődik a kérdés, hogy vajon maguk a lakók nem csupán illúziók vagy hologramok, mint azok a több évtizede vagy évszázada halott tudósok és gondolkodók hologramjai, akik alkalomadtán „eljönnek” előadást tartani a Hotel Sapiensbe.

Egy fantázia szülte, futurisztikus mű véleményem szerint sohasem lehet csupán csak a szórakozás eszköze sem az alkotó, sem a befogadó számára. Leena Krohn talán jól tudja ezt, de az is lehet, hogy ennek a dolognak ilyen a természete, minden esetre az egyszerűség és a banalitás mögött komoly kérdéseket feszeget. Még akkor is igaz ez, ha ezek a kérdések nem tűnnek a mindennapi élet problematikájának, hanem csak üres és felesleges eszmefuttatások a hétköznapi ember számára. Azt gondolom, elég nagyfokú intelligenciára utal, ha valaki 165 oldalon keresztül képes ennyiféle problémát érinteni, jelen társadalmunkat foglalkoztató, kimondott és ki nem mondott kérdéseket tárgyalni. Hogy csak egy néhányat említsünk, ott van például az ennivaló, amely a lakók számára egy ízesített, ismeretlen eredetű massza csupán. Ez ugye, lassan számunkra is érezhető valóság kezd lenni. Aztán ott vannak maguk az Őrzők, akik valaha ember alkotta lények voltak, de mára már önállóan döntenek, mindent megfigyelnek, manipulálják az észlelést és érzékelést, és talán fejlesztik is magukat, emellett teljesen kicsúsztak az emberi irányítás alól. Akárhogy is hárítunk, az okostelefonjaink és egyéb mechanizált és elektronizált készülékeink szinte már uralkodnak felettünk és az időnk felett. Az idő egyébként a Hotel Sapiens lakóinak egymással folytatott beszélgetéseinek fontos témája, annak valódisága, létezése, természete nem egyszer komoly vita tárgyát képezi. Megjelenik az ártatlanság, a természetesség, a tisztaság utáni vágy, bár ehhez különösebben nem kell megjegyzést fűzni, mivel egyrészt az apácák szemléltetik ezt, akik bár nem egészen emberi lények, mégis azt szimbolizálják ebben a világban, amit egy kedves nővér jelent a mienkben. Másrészt a galambok és gyermekeket látogató fiktív anyák képe hordozza ezt. A humor, vagy inkább irónia is fellelhető, hiszen egy idő után nem lehet nem észrevenni a párhuzamot, amikor egy pszichiáterből lesz elmebeteg őrült, vagy amikor egy szemorvos megvakul. A Hétköznapi Ember pedig nemegyszer a legnagyobb és legegyszerűbb egyetemes igazságokat és alapokat fogalmazza meg.

Bár az egész mű egy irreális, fiktív történetnek tűnik, jobban mondva több, össze nem illő elmélkedésnek, mégis átjárja és összekapcsolja valami halvány, meg nem fogalmazott reménykedés, hogy az ember és mindaz, ami őt emberré teszi, nem tűnt el teljesen ebben a langymeleg, íztelen és érzelemmentes masszában. A közös eredet és végső soron közös sors létrehoz egyfajta hitvallást, amely az utolsó oldalakon teljesedik ki, egyetlen darab vászonra felrajzolt szimbólumok összességében. Egyébként a teljes mű szimbólumok bőséges arzenálja, amelyek ismeretében talán még annál is összetettebb értelmezést adhatunk bizonyos történéseknek és utalásoknak, mint amilyet első látásra tennénk.

Leena Krohn regénye annyira szubjektíven értékelhető, hogy egyéb hozzáfűznivalót aligha lehetne elmondani róla. Mindazok számára, akik szeretnek a dolgok mögé nézni és feszegetni a lét és tudat határait, érdekes és jelentésgazdag olvasmány lehet. Nem elvont és nem túlzottan filozofikus, mégis elgondolkodtató. Szenzációhajhászok kerüljék, meglehetősen belső életterű műről van szó, amely igazából az olvasóban születik meg.