Bevallom, Leena Krohnt nem elsősorban saját jogán ismerem, hanem csak közvetve, Magyarországon aDéli Végek-trilógia írójaként bemutatkozott Jeff VanderMeer révén. VanderMeer úgy jellemzi a finn írónőt, mint aki hazája egyik ikonikus irodalmi alakja és a finn weird irodalom egyik húzóneve. 

Krohn több műfajban letette már a névjegyét, nemcsak felnőttek számára ír regényeket és novellákat, a zsánerirodalomban szintén jelen van, de gyerekkönyveket is jegyez. Kedvelt témái közé tartozik az ember kapcsolat a mesterséges intelligenciával, a valósággal, az álmokkal és a képzelettel. Ebből a szempontból mindenképpen egy, az embert központi alakként értelmező alkotóval van dolga az olvasónak. Krohnt 1987-től kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal Magyarországon is kiadják: az Emberruhában: Városi történet,Tainaron (a Káin leánya – Mai finn kisregények című kötetben), a Donna Quijote, az Angyaltrombita és A nap gyermekei című kötetei jelentek meg. A Typotex Kiadó jóvoltából a legújabb 2013-as kötet, a Hotel Sapiens2015-ben került a magyar piacra. Legutóbbi kisregényében az írónő egy térben és időben nem távoli posztapokaliptikus jövőbe invitálja olvasóit, hogy megmutassa a Hotel Sapiensben lakó emberek mindennapjait, akik egy be nem azonosított kataklizma miatt kerültek ide.

Mielőtt azonban részletesebben megvizsgálnám magát a kötetet, érdemes Krohn stilisztikai finomságain eltöprengeni, mert úgy gondolom, kulcsszerepet tölt be a megértésben. VanderMeer nevét és munkáit azért hoztam fel, mert úgy hiszem, valamiféle kapaszkodót nyújthatnak a megfoghatatlanság, a bizonytalanság és a felfejthetetlenség megértésében. A slipstream vagy akár a weird fiction tud olyan megközelítésbeli kapaszkodó(ka)t nyújtani, amely segítségével értelmezhetővé válhat a szöveg.

Az írónő játszik az olvasói elvárásokkal, pontosan tudja, hogy egy behozott zsáner merre viszi el az értelmezést. Az összekapcsolódó paneleket széttördeli, a mozaik darabjait pedig szétosztja a narratíva egyes részeire. Az objektív–szubjektív valóságérzékelés ellentéte, az őrület–józanság kettőse vagy az álom–ébrenlét szembeállítása folyamatosan ott lebeg a szöveg felett és problematizálja az értelmezési lehetőségeket. Ezek a torzítások játékba hozzák akár a mágikus realizmust vagy a fantasztikumot, esetleg már a fantasyt is. Dacára annak, hogy az írónő saját bevallása szerint stilisztikailag Hans Christian Andersent követi, amikor röviden, világosan és gazdagon ír, az olvasón mégis felülkerekedik az elveszettség érzése, amelyet a korlátozott narrátor tovább fokoz, így válaszok helyett még több kérdést tesz fel magának.

Két paradigmaváltó fordulatot lehet kijelölni, amely kiválthatta ezt a világégést. Az egyik feltételezhetően a chemtrail – repülőgép kondenzcsík mérgezései – és az ezzel kapcsolatos összeesküvés-elméletek, a másik, talán valamivel biztosabb ok a gépek lázadása. A Hotel Sapiens egy maroknyi, kataklizmát túlélt ember élőhelye. Az odaköltözést a megváltozott életkörülmények váltották ki. Ez a bezártság okozhatna klausztrofóbiát is, azonban azokat a változásokat, amelyek a hotel kerítésén túl történtek, Krohn elhallgatja, nem lehet katasztrófaturistáskodni, nincsenek leomlott, csontvázszerű épületek és halottakat zabáló élőholtak sem. Sokkal inkább az emberek visszaemlékezéseire, interakciójára és gondolataikra vagy eszmefuttatásaikra helyezi a hangsúlyt.

A szürke hétköznapok a hotel épületében – amely a narrátor szerint „nem valódi szálloda” (21.), inkább „mintha önkormányzati lakás lett volna”, vagy tüdőszanatórium, esetleg körzeti elmegyógyintézet – valójában roppant unalmasan telnek. Az összezárt csoport tagjainak figyelmét az Őrzők és az apácák szervezett előadásokkal kötik le. Előbbiek öntudatra ébredt gépek, Órák, ahogyan a névtelen narrátor nevezi őket, akik „különleges intuíciójuktól vezérelve, fokozatosan kezdtek beleavatkozni az ügyeinkbe” (24.). Utóbbiak „félig biológiai entitások, félig mesterséges teremtmények” (40.), akik a hotel személyzetének szerepét töltik be. Filozófusok, gondolkodók (Sigmund Freud, René Descartes, Nikola Tesla vagy Assisi Szent Ferenc) hologramjai értekeznek az általuk ismert témában, ezzel is éltetve és emlékeztetve a túlélőket emberi mivoltukra. Ezek a laza, hálószerűen kiterjedt történetek tekinthetőek a cselekmény főszálának, bár nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy kronologikus vagy logikai sorrendben követik egymást.

Minden fejezet más és más nézőpontot mozgat meg, folyton új narrátort léptetve fel. A már említett Väinö K-nen, a bámészkodó, akit hiszékenysége sodor magával, míg végül a Hotel Sapiens bentlakójává nem válik; az ember, aki önmaga árnyékává fogy; a statikus foglalkozást űző Higgs-bozon, aki meg akart szelídíteni egy Gauss-görbét; a saját maga betegévé vált pszichiáter; a Hétköznapi Ember, aki rendszeres szófordulata miatt kapta ezt a megkülönböztető titulust; Peik, a volt könyvtáros; Sakari, aki az egyetlen gyerek a gyülekezetben és a megvakult szemorvos mind-mind elmondja a saját mikrotörténetét. Ezen epizódok közül némelyek irracionális módon, számomra beazonosíthatatlanul kötődnek magához a narratív makroegységhez. A szereplőkről apránként kiderül, hogy az általunk ismert normalitásra nem tekintenek mérceként. Ennek ellenére megdöbbentően élesen mutatnak rá a technológia uralmára az ember felett, a különbözőségek esetleges eltörlésének hasznosságára, az egyéni ember különleges voltára és az urbanizáció veszélyeire.

Leena Krohn szövege lehet egy erőteljes felhívás az emberiségnek, hogy ne válasszon rosszul, „nem csak egyszer, hanem újra meg újra” (23.), hanem, bármennyire is elcsépelten hangzik, tegyen valamit a jövője érdekében. Ebben az esetben sincs szó programszerű állásfoglalásról egyik vagy másik oldal mellett, mindössze finom rámutatásról. Ugyanakkor lehetséges egy logikájában a szürrealitást segítségül hívó narratív hálóként is értelmezni, amely több zsáner műfaji jegyeit viseli magán. Ha részleteiben világos is tud lenni, egészében tekintve mindenképpen meghökkentő és nyugtalanító olvasmányélményt nyújt. A Hotel Sapiens temérdek lehetőséget biztosít az újraolvasásnak, viszont fontos, hogy látszólagos egyszerűsége dacára roppantul nehéz megragadni az egész szöveget. Éppen ezért kíváncsi, vállalkozó kedvű olvasóknak ajánlom, akiket nem tántorít el, hogy a mozaikdarabkák nem állnak össze egy nagyobb képpé.