0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 468 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2798-51-6
Témakör: Történelem

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 2880 Ft

KOSÁRBA
Párizs felfedezése
Kultúrtörténeti útikalauz

A detektív és a tojásárus

www.nol.hu
2016-2-21

Ritkán látni ilyen vonzó könyvcímet. Hiszen ki ne szeretné felfedezni Párizst, azt a várost, amelynek a puszta említése is bizsergő kalandvágyat és számos asszociációt csal elő az átlagolvasóból?

A fény városától az impresszionisták törzshelyéig. Hiszen Párizs azon kevés város egyike, amelyet akkor is ismerünk, ha sosem jártunk ott: megelőzi a híre. És hogy ne lenne vonzó egy olyan kötet, amely a felfedező barangolást kínálja fel, méghozzá „kultúrtörténeti útikalauzként"? Éric Hazan, az ismert baloldali publicista és könyvkiadó kötete magyar nyelvű verziójának alcíme pont ezt ígéri. Ott talán egy kicsit már lehet gyanakodni, hogy az eredeti mű alcíme nem ez, hanem: Nincsenek elveszett lépések.
A vaskos kötet három részéből csak a legvékonyabbik elemzi kultúrtörténeti szempontból a tárgyát. Az első (Gyilokjárók) aprólékos várostörténet, melyben Hazan negyedről negyedre, utcáról utcára, vagy ha kell, hát házról házra mutatja be Párizs gazdag örökségét. A második (A vörös Párizs) a XIX. század forradalmakkal és zavargásokkal telített időszakát eleveníti fel, a barikád fénykorát, hiszen a hírhedt, bár harcászatilag kevésbé hasznos védőművek Chateaubriand szerint „hozzátartoznak Párizs szellemiségéhez". És csak a harmadikban (A nyüzsgő Párizson keresztül) látjuk a fővárost az irodalom és a művészetek, főként a festők és fényképészek szemszögéből.
A magyar kiadónak annyiban viszont igaza van, hogy mind a város-, mind a barikádtörténeti részekben Hazan előszeretettel támaszkodik a literatúrára, főként az istenített Balzac regényfolyamából emel át segítő részleteket. Attól a Balzactól, aki a cégérek miatt­ járja fáradhatatlanul a várost, hogy nevet kölcsönözzön hőseinek...

Letehetetlen a kötet, amikor olyanokat oszt meg az olvasóival, mint a Palais Royal árkádjai alatt helyet kapó kávéházak pár mondatos története. A Vakok Kávéháza például a zenészekről kapta a nevét, mert a pincében üzemelő és a prostitúcióra szakosodó intézmény megnyitásakor olyan „szeméremsértő dolgok" történtek, amelyek egy látással bíró zenekarnak igencsak „szúrták volna a szemét". Vagy hogy a Lemblin kávéház törzsvendégei, ha már nagyon elfajult a politikai vagy egyéb vita, a pult mögül kölcsönözhettek kardot, és a pincérek ezt úgy hozták ki, mint az omlettet. Bizonyos estéken olyan nagy volt a kereslet, hogy kénytelenek voltak mentegetőzni: „Uraim, az összes kard foglalt!"

Csakhogy Hazanból néha hiányzik a dramaturg: mivel mindent, de tényleg mindent tud, helyenként valósággal rázúdítja az olvasóra a múltbéli tényeket, adatokat, részleteket, s csakhamar zúgni kezd a sok utcanévtől a fejünk. S mivel legtöbbször ismeretlen terepen járunk (kevés olvasó lehet ennyire ismerős Párizsban), néha végtelen örömmel fogadunk egy felskiccelt városrészletet, amely segít a tájékozódásban.


Persze látható, hogy sem a szerző, sem a kiadó nem csicsás album kiadására törekedett, ám a puritán tálalás sokszor visszaüt, egyes részeket ugyanis képtelenség segédanyag nélkül élvezni (ahogy a kultúrtörténeti elemzések során is jó elővenni a szóban forgó fényképeket, festményeket). És az sem árt, ha az olvasó otthon van Franciaország XIX. századi történelmében, kapásból tudja, hogy mi volt a júliusi monarchia, a Véres Hét, vagy ki is az első konzul. A könyv bámulatos aprólékossága így kevésbé fárasztó. Mert néha tényleg az. Amikor a barikádtörténeti részben felidézi az amúgy is mellékes kolerajárványt, ezt írja: „1832. február 13-án a betegség pillanatok alatt végez egy Lombards utcai kapussal, aztán a Cité-szigeten a Haut-Moulin utcában egy kislánnyal, majd egy Jardins-Saint-Paul utcai házalónővel és egy Mortelerie utcai tojásárussal." Még szerencse, hogy később a napi nyolcszáz áldozatra váltó járvány halottainak címe és neve jótékony feledésbe merül – mondhatja fanyarul az olvasó. A majdnemhogy ötszáz oldalas kötet elbírt volna egy kicsivel több történészi nagyvonalúságot és húzást, hiszen tényleg kevés hiányzik ahhoz, hogy minden ízében élvezetes értekezés legyen Párizs felfedezése.

Ez Balzac és Baudelaire, Manet és Degas városa. A fekete-fehér Párizs (az első dagerrotípiák itt készülnek, a házak tetejéről örökítik meg az utcákat), a városrendezés viharában eltűnő Párizs (Hazan helyenként Ráday Mihály szelíd dühével idézi fel a veszteségeket), majd az egyre harsányabb színek és merészebb ábrázolások, így a hangos botrányok Párizsa. És talán az sem véletlen, emlékeztet a szerző, hogy a világirodalom első műkedvelő detektívje (Dupin, a Morgue utcai kettős gyilkosság elbeszélője) nem New Yorkban, de nem is Londonban bukkan fel, hanem itt. Egy olyan szerző tollából, aki sosem tette be a lábát Párizsba...

Papp Sándor Zsigmond

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK