0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 468 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2798-51-6
Témakör: Történelem

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 2880 Ft

KOSÁRBA
Párizs felfedezése
Kultúrtörténeti útikalauz

Párizs falai

www.kulter.hu
2016-4-11

Éric Hazan rendhagyó útikalauza a turistamentes mindennapi élet és a forradalmi időszakok Párizsában vezeti körbe olvasóját. Mint a hagymát, rétegről rétegre fejti fel a város térbeli és időbeli mélységeit, és közben az irodalmi, művészeti és szellemi élet helyszíneit is megeleveníti. 

Ha Párizsban történelmi színhelyek nyomában járunk, azokon a felfoghatatlan márványtáblákon kívül, amelyek iskolák falaira erősítve a holokauszt áldozataira emlékeztetnek, leginkább azok az aprócska feliratok tűnhetnek fel, amelyek a város számos pontján az ott elesett második világháborús ellenállók halálát jelölik. Érdekes módon az 1848-as forradalom, sőt a régi rend végét jelentő 1789-es nagy fordulat helyszínei már kevésbé vannak szem előtt. Természetesen lehetetlen nem észrevenni a hatalmas emlékműveket, ám az egyes eseményeknek helyet adó épületek, utcácskák jelentősége mégsem tudatosul a sétálóban. Furcsa ez egy olyan városban, ahol némely utcát Molière ideje óta ugyanúgy hívnak. Éric HazanPárizs felfedezése című könyve ezen igyekszik segíteni. Az eredetileg katonaorvosként szolgáló francia publicista, könyvkiadó hatalmas helyismerettel és legalább akkora műveltséggel lát neki feladatának. Ha valaki csak azért olvassa a könyvet, mert kíváncsi, hol játszódnak Hugo, Balzac és Proust regényei, milyen urbánus tájról ír Baudelaire, Heine és természetesen a kószálók fejedelme, Walter Benjamin, akkor sem csalódik. Mivel a szerző édesapja a nagyhírű Hazan kiadó alapítója, sőt maga a szerző is vezette a vállalatot egy időben, a párizsi művészeti élet területéről is komoly ismeretanyag került a műbe, így a fényképek és festmények is ablakot nyithatnak Párizs kevéssé ismert oldalára.

De mégis a forradalmak Párizsának bemutatása miatt olyan különleges ez a könyv. Jóllehet, nem csupán az 1789 és az 1871 között eltelt szűk száz esztendőről szól. Azonban már a tárgyalás módszere és szemlélete is a forradalmi változások megfigyeléséhez van kitalálva. Szinte Michel Foucault archeológiai módszerét ülteti át Hazan, amikor a város időbeli és térbeli rétegeit sorra véve járja végig Párizs utcáit. A főváros egykori falai, amelyeket a gyarapodó Párizs újra és újra kinőtt, valóságos évgyűrűk. A szerző mindig egy ilyen gyűrűn belül vezeti körbe az olvasót, mielőtt továbblépne a következőre. Szintén Foucault-hoz kapcsolható gondolat, hogy Hazan ezekre a falakra mint felügyeleti rendszerekre (is) gondol.

Fülöp Ágost és V. Károly középkori városfalairól, az adóbérlők XVIII. században épült faláról, majd a nagyjából a mai Párizs körbeölelő, funkcióját fokozatosan elvesztő erődítményről, a les fortifs-ról van szó. A fal mindig védelmet biztosít a lakók számára, ám kordában tartásuk is egyértelmű cél, hivatalosan például sokszor nem szabad a túlzsúfolt városon kívül építkezni. A hatalom persze a lebontásukkal szintén csak a lakók kiszolgáltatottságát növeli. A Fronde idején XIV. Lajosnak a saját fővárosát is meg kell ostromolnia; hatalmának megszilárdítása után el is rendeli az akkori városfalak lebontását. És persze bizonyos értelemben falak a szűk utcák is, amelyek helyett Haussmann báró hatalmas rombolás árán sugárutakat nyit, hogy a lázongó tömeg ne emeljen olyan könnyen barikádokat. A nagyjából koncentrikus falak mellett más, gyakran a közigazgatás szintjén is elismert, de sokszor inkább a mentalitások különbségéből létrejövő határokkal is számol a szerző. A kerületek határvonalai kulturális, szociális, világok közti határok is egyben. Hazan arra figyel, hogyan szabják meg a mindennapokat a tárgyiasult és az imaginárius elválasztó vonalak. Arra, hogyan lehet ezek mentén élni Párizsban. (Éppen ezért olyan bosszantó, hogy a magyar kiadó éppen az Eiffel-tornyot tette a kötet címlapjára, holott Hazan ezt a tipikus turistalátványosságot talán egyszer sem említi. Perspektívája sokkal földközelibb.)

E határokat természetesen nem minden időben és helyzetben tisztelték és tisztelik. Ezek a határátlépések alkotják tehát a könyv igazi témáját. Az 1830-as, 1848-as barikádok és a Kommün részletes tárgyalása több mint száz oldalt tesz ki. A szerző állítása szerint máig ható és részben feldolgozatlan traumákról van szó: franciák öltek franciákat, mégpedig tömegével, nemre, életkorra való tekintet nélkül, sőt legtöbbször nem a gyűlölt monarchia, hanem maga a Köztársaság rontott rá a népre. A forrongó indulatokon kívül – mint az Hazan többször is egyértelműen hangsúlyozza – erre azért kerülhetett sor, mert egyszerűen magától értetődő volt, hogy a rongyokba öltözött, emberszámba se vett tömeggel így lehet bánni. A szerző valószínűleg nem a történész sine ira et studio hozzáállásával számol be az áldozatokról, és minden bizonnyal lehetne az utca népe által elkövetett lincselésekről és a forradalmár vezérek által elkövetett bűnökről is beszélni. De nem biztos, hogy sokat nyernénk a kiegyensúlyozottság látszatára törekvő, „egyrészt–másrészt” típusú gondolatmenetekkel, és ez talán nem is lenne méltó ahhoz a sokkhoz, amelyet Victor Hugo lemészárolt nyomorultjai és a halomra gyilkolt kommünárok váltanak ki. A baloldali forradalmak franciaországi eltiprása egyszerűen nem vág egybe azzal a gondolkodási reflexünkkel, amely az erősen kommunistaellenes magyar történelmi tapasztalatban gyökerezik. Ráadásul Hazan baloldalisága könnyen megnyeri magának az olvasót: értékítéleteit ugyanis nem zászlók színei és pártállások határozzák meg, mint az sajnos a magyaréhoz hasonlóan a francia közéletre is jellemző, hanem elsősorban a szociális érzékenység. Balzac ezért hiába királypárti és klerikalista, Hazan vele kapcsolatban azt emeli ki, hogy mennyire szolidáris tudott lenni írásaiban a nyomorgókkal. A baloldali érzelmekkel éppenséggel nem vádolható Chateaubriand-t pedig a szerző védelmébe veszi azokkal szemben, akik avítt reakciósnak próbálják beállítani. Ugyanakkor Hazan azt is éles szemmel veszi észre, és könyörtelen pontossággal nyugtázza is, ha valaki következetes gyűlölettel és megvetéssel beszél a népről: meg is kapja a magáét az intellektuális gőgjébe burkolózó Flaubert és a forradalmár Auguste Blanqui-t undorral emlegető Tocqueville.

Éric Hazan könyve látszólag felemelő, valójában annál nyugtalanítóbb konklúzióval zárul. Nem mást állít, mint hogy a Párizst körülölelő útgyűrű, a boulevard périphérique is csupán egy újabb védelmi mű, amelyen Párizs egyszer majd ugyanúgy túlcsordul, mint egykor Fülöp Ágost falán. A jövő forradalmi és derűs ígérete azonban éppen a jelen naivitására vet rossz fényt: hát csupán a hatalom és a felügyelet monstruózus eszköze lenne még ez az elkerülő út is, amelynek köszönhetően Párizs levegőhöz jut, és nem fullad bele a kipufogógázba, amely most is élhetővé teszi a várost? Bizony elgondolkodtató a felvetés, hiszen a technika, a közlekedés és a logisztika fejlődése ma, a haladásba vetett illúziók kihunytával is olyan szükségszerűségnek tűnik, sőt a korszerű urbanisztika az életminőség olyan javulásával kecsegtet, amelynek puszta gondolata is elhalványítja gyanakvásunkat: mi van, ha mégsem a racionalitás és a jó szándék fogja lakhatóvá tenni közös tereinket, hanem valamilyen kiszámíthatatlan erő? Ez még akkor is elgondolkodtató és húsbavágó kérdés ma, ha nem feltétlenül azonosulunk azzal az elméleti modellel, amelynek értelmében bármely egyszerű infrastrukturális létesítményt könnyedén minősíthetünk olyan eszköznek, amely a párizsi külvárosok egyre vészjóslóbb, egyre elkeseredettebb tömegének kirekesztésére szolgál.

A magyar közönség számára Lőrinszky Ildikó értő és lendületes fordítása teszi élvezetes olvasmánnyá Hazan művét. Ez annál is nagyobb érdem, hogy útikönyvről van szó, amelynek esetében különösen fontos a reáliák körültekintő fordítása, hiszen az olvasónak az információt sokszor konkrét térbeli helyekkel kell tudnia összevetni. Ezt a feladatot Lőrinszky Ildikó a legtöbbször szabatosan oldja meg, és jól megbirkózik a kötet minden oldaláról áradó információtömeggel. Néhány kifogásomat azonban nem tudom elhallgatni. Tisztában vagyok azzal, hogy Párizs középkori, a nagy forradalom előestéjén megszüntetett temetőjét, a Saints Innocents-t valamiért szó szerinti fordítással Ártatlanok temetőjeként is szokás magyarul emlegetni. De nem lenne számunkra sokkal beszédesebb az Aprószentek elnevezés? Néhány kisebb, de annál zavaróbb félrefordítás is akad. Talán csak a nyomda szeszélye játszott abban közre, hogy egy helyen a Louise Capet ellen 1793. január 20-án meghozott halálos ítéletről olvashatunk. A hímnemű Louis helyett a nőnemű Louise áll a magyar könyvben, így a franciául nem tudó és a francia történelemben kevéssé jártas olvasó nem értesülhet róla, hogy itt valójában a Kapeting polgártárssá lefokozott XVI. Lajos utolsó napjairól van szó (igaz, e sorok írója úgy tudja, hogy a végső szavazásra Lajos perében január 19-én került sor, másnap már csak annyi történt, hogy a Konvent delegációja kézbesítette a Temple börtönében ülő királynak az ítéletet). Végül pedig a François Mansart által tervezett rendház, ahol Descartes jóakarója, Marin Mersenne atya lakott, nem a minoritáké (Ordo Fratrum Minorum) volt, hanem azé a Magyarországon szinte ismeretlen szerzetesrenddé, amelyet a Legkisebb Testvérek Rendjének (Ordo Minimorum, franciául Ordre des Minimes) vagy paulánus rendnek hívnak az alapító, Paolai Szent Ferenc után. Ők főzték eredetileg a Paulaner sört is. Ez azonban már egy másik városba, Münchenbe vezetne minket, pedig a házi feladat az lenne, hogy Budapestről is írjunk végre egy hasonló felkészültségről árulkodó, lebilincselő nagyesszét, arról a városról, amelynek történelmét talán még mélyebbre temette a fizikai és a szellemi rombolás, mint Párizsét.

Förköli Gábor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK