0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Walsh Máté Gergely
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 300 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-38-7
Témakör: Antropológia
Sorozat: Szokatlan szempontok

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
Az antropológia nem extrém sport

Az antropológia nem extrém sport

www.nyest.hu
2015-8-6
Az antropológia nem extrém sport!

Mit csinál egy antropológus, és vajon meg lehet-e ezt tudni egy szellemes úti beszámolóból? Tényleg hegyes fülűek a gyerekek Indonéziában? És hogy kerül oda Hitler és Bismarck? Nigel Barley kalandjai a toradzsák között egy csipetnyi antropológiával fűszerezve.

Nigel Barley (1947-) brit antropológus Cambridge-ben tanult, majd Oxfordban szerezte meg doktori címét. Terepmunkáit Afrikában és Délkelet-Ázsiában végezte. 2003-ig a British Museum etnográfiai osztályán dolgozott, azóta főként íróként és előadóként tevékenykedik. Kalandos és szellemes úti beszámolóival szerzett hírnevet, 2002-ben pedig megkapta a Foreign Press Association díját az év legjobb útleírásáért. Magyarországon az Egy zöldfülű antropológus kalandjai – Feljegyzések a sárkunyhóból című könyvével (1983, magyarul 2009) lett ismert Barley neve. A könyv nem titkolt célja volt lerántani a leplet az antropológiai terepmunka romantikus mítoszáról, s ehhez az észak-kameruni hegyi doajók között végzett kétéves terepmunkájának kalandjait és hányattatásait használta fel az író. A mű nem aratott osztatlan sikert a szakmában – míg egyesek melegen üdvözölték a tabudöntögető nyilvános szókimondást, addig mások szerint a nyomtatásban megjelent panaszkodás nem sokat adott hozzá a tudományhoz.

Nigel Barley antropológus az indonéz toradzsák között végzett kéthónapos terepmunkájának kalandjairól mesél könyvében. A terepválasztás kissé ad hocnak tűnhet (vagy csupán hatásvadász módon lazának akar látszani), mivel Barley egyik kollégája tanácsára dönt Indonézia mellett – arrafelé ugyanis állítólag hegyes fülűek a gyerekek. Persze egy terep kiválasztása a valóságban ennél sokkal összetettebb folyamat, s csak keveseknek adatik meg az lehetőség, hogy ilyesfajta szempontok alapján válogassanak. Mindenesetre senki ne gondolja egy percig se, hogy az ember testi tulajdonságaival foglalkozó fizikai antropológiáról lenne szó, csak mert a hegyes fülek ily döntő érvnek bizonyultak.

Az antropológia nem extrém sport (magyarul Typotex, 2015) címe e tekintetben két dolgot sugallhat az olvasónak. Egyrészt azt gondolhatnánk, hogy valamilyenfajta antropológiáról lesz szó, ez esetben arról a bizonyos tudományágról, ami mostanában Magyarországon is kitüntetett szerepet kapott. Másrészt – ismerve Barley korábbi műveit – annak a bizonyítása is kell, hogy legyen e könyv, hogy az antropológia igenis extrém sport. (Bár a mű eredeti angol nyelvű címe egyszerűen csakNot a Hazardous Sport, azaz Nem egy extrém sport, pár oldal után hamar fény derül arra, hogy a megállapítás az antropológiára vonatkozik.)

Az antropológia…

Nos, ami az elsőt illeti, ki kell ábrándítsam az érdeklődőket: a mű sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló, mintsem egy hiteles forrás az „igazi” antropológiai terepmunkáról – még ha Barley ez utóbbinak is szánta azt. Ahogy ő fogalmaz:

Az antropológusok hagyományosan tudományos monográfiákban írnak más népekről. E kissé száraz és barátságtalan kötetek szerzői mindentudók, és olimposzi magasságokból tekintenek alá. Nemcsak egy kultúra olyan mély megértésére képesek, ami még a „bennszülöttek” képességeit is felülmúlja, de soha nem hibáznak, és soha nem vezetik félre önmagukat vagy mások őket. (…)

Ez nem egy ilyen monográfia. Ez a könyv egy „új” néppel – valójában egy teljesen „új” kontinenssel – való megismerkedés első kísérleteiről szól. Tévutakat és nyelvi hiányosságokat, megcáfolt prekoncepciókat és önámítást, illetve mások által elkövetett megtévesztéseket dokumentál. Mindenekelőtt nem általánosításokról, hanem egyénekkel való váratlan találkozásokról szól.

A könyv olvasásakor nem árt észben tartani, hogy egy 1989-ben írt műről van szó. Az antropológia ekkor éppen hogy a posztmodern fordulat után volt, amely nagy hangsúlyt fektetett a kutatói önreflexióra és a szöveg, a megfogalmazás, az értelmezés hatalmára, ám a „klasszikus” módszerek és hagyományok művelői – akikre Barley céloz – sem vonultak nyugdíjba még. Az író gyakorlatilag erre alapozta első művének, az Egy zöldfülű antropológus kalandjainak sikerét is, Az antropológia nem extrém sportpedig csupán annak gyenge folytatása vagy inkább utánzata szakmai szempontból. Ugyanis Barley lehet, hogy valóban le akarja rántani a leplet és megmutatni a csúf valóságot, azonban csak tovább mélyíti azokat a sztereotípiákat, melyek az antropológusokról és munkájukról él a laikusok fejében. Romantikus kalandorok, akik a romlatlan egzotikumot keresik, de persze nem találják:

Öregnek, kellemetlennek, másnaposnak éreztem magam az utazástól – s mindenekelőtt becsapottnak. Hiszen nem azért jöttem ilyen messzire, hogy keresztényekkel találkozzam, hogy olyan embereket lássak, akik makacsul nem voltak hajlandóak azt a festői oldalukat mutatni, amit vártam tőlük. Hol voltak a furcsa szokásaik és különös rítusaik?

Nehéz egy egzakt és pontos meghatározást adni arról, hogy ma mit is jelent antropológiai terepmunkát végezni, mert annyiféle műfaj, lehetőség és korlát létezik. Azonban az a fajta a terepmunka, amihez az összes többit viszonyítjuk és meghatározzuk, Bronisław Malinowski (1884-1942) lengyel antropológus, a terepmunka atyjának nevéhez köthető. Ez ideális esetben a sajátunkétól eltérő kultúrában (ez sokáig az egzotikus kultúrákat jelentette) eltöltött hosszú idejű (két gazdasági ciklust felölelő), állomásozó (egy helyen) töltött, résztvevő megfigyelésen alapuló terepmunka, amely során az antropológus a helyiek nyelvét megtanulva, közösségükbe beilleszkedve igyekszik átfogó képet kapni a helyi kultúráról és társadalomról. Ehhez képest az antropológusok ma már rengeteg kutatást folytatnak saját kultúrájukban, városban, internetes közösségekben vagy velünk együtt élő szubkultúrákban, az adott ország bürokráciájából fakadó nehézségeknek vagy a pályázati támogatások hiányának köszönhetően léteznek jóval rövidebb idejű terepmunkák, továbbá jelentősek az egyszerre több terepet és módszert fuzionáló kutatások is.

Barley javára legyen írva, hogy némi öniróniával legalább beszámol minderről, mielőtt belefogna a toradzsa temetkezési rítus leírásába. Ez tölthetné be a könyv sűrű etnográfiai részét, de az író sajnos pont abba a hibába fut bele, amit korábban oly mélységesen elítélt: egyetlen temetés bemutatása (merthogy többet nem is látott) olyan általánosítások ködébe vész, amit egy kiöregedő brit antropológus is megirigyelhetne. Pedig Barley-nak meglenne a lehetősége, hogy bemutassa, mitől érdekes akár egyetlen eset is, az hogyan viszonyul az általános, ideálisnak tartott temetkezésekhez, vagy hogy egyáltalán hogyan alakul ki egy ideálisnak tartott rituális szerkezet egy társadalomban. Könnyedén bemutathatná, hogy miről is szól egy terepmunka vagy az antropológia, s ehhez nem feltétlen kellene száraz tudományos művet írnia.

Barley toradzsa barátairól és kultúrájukról a legtöbbet az utolsó fejezetben tudunk meg, amikor ellátogatnak Londonba rizscsűrt építeni a British Museum számára. A toradzsák rácsodálkozása a brit életre sokkal beszédesebb, mint az antropológus bármely terepfeljegyzése, de legalább észreveszi, és kellő figyelmet szentel a világok e nem mindennapi találkozásának. Ez az a rész, ahol az európai ember is rácsodálkozhat saját magára és kultúrájának viszonylagosságára, s megértheti, hogy igenis létezik az a másik nézőpont, ami semmivel sem rosszabb az övénél, csupán más. Be kell vallani, ennek érzékeltetésében egész jó Barley.

… nem extrém sport

A kijelentés Barley életbiztosítójától származik, amely az extrém sportokat leszámítva mindenre biztosította az utazót. Felmerült a kérdés, mi is számít extrém sportnak, s vajon az antropológiai terepmunka beletartozik-e. A biztosító feketén-fehéren kijelentette: nem, az antropológia nem extrém sport. Akkor sem, ha védőoltások tucatjára van szükség, ha a kutató akaratlanul kerül a szingapúri transzvesztitanegyedbe, ha napokat kell lovagolnia az erdőn át piócák közt rizsen élve, ha belebotlik a lopott tárgyakkal kereskedő toradzsa Bismarckba és Hitlerbe – és akkor sem, ha chilivel festett köpönyegétől egy órára elveszti a látását és levegőt se kap.

Barley szellemesen és olvasmányosan tudja előadni azokat a nehézségeket, amivel általában egy antropológus megküzd a terepen a bürokratikus akadályoktól kezdve a hosszú macerás utazáson keresztül a helyi kultúra legelképesztőbb, legextrémebb szokásainak elfogadásáig. Aki egy könnyed, távoli tájakról szóló úti beszámolóra vágyik némi tudományos felhanggal (olvasói szemeket csalogató kiadásban), annak bátran ajánljuk ezt a könyvet, nem fog unatkozni. Aki viszont szeretne többet tudni az antropológiáról és a terepmunkák, még inkább a terepek és kultúrák sokféleségéről, az inkább keresgéljen tovább!

Mácsai Boglárka

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK