Életvilág-élmények Nigel Barley tolmácsolásában

Egy hosszabb vonatúton, vagy kényelmes fotelban akár öt óra alatt is elolvasható Nigel Barley indonéziai könyve.^[1] Na, nem azért, mert olyan vékonyka lenne, hanem mert sodróan olvasmányos, vidám, angolosan önironikus, bátorítóan tudományos és kalandosan lehangoló egyszerre, ami szórakoztatóvá teszi, akármily szakmunka is. Márpedig az, szakmunka, brit típusú „gyarmati” antropológia, mégpedig a gyarmatosítás utáni korszak gyarmati népeinek egyikéről, mely „hagyja” magát belátni és elemezni, meg ugyanakkor formálja is magamagát, szemben a tradíció-cserkész kutatók és bakancsos turisták ellepte indonéz mikrovilággal, a nagyvárosi látványfelhozatal-kereskedők nyomásával, és a szemfüles kutatók lefülelte helyi intimitásokkal.

Barley rálát, belelát és megért, elfogad és elvisel – mondhatnánk tűrőképes, mint aki kénytelen is belenyugodni a hazai biztonságos zónákon túli világok másságába, önvédelmi cseleibe, a „Nagy Fehér Ember” látható utálatát is magába foglaló szívélyességbe, de meg érdekli is ez a másságosság…, leírni érdemes sajátlagosság, elfogadni szükségszerű érdesség, mely a haszonelvű világok betolakodása ellen a maga finoman rejtélyes haszonelveivel száll szembe. „Antropológus üzemmódja” nemcsak hertzig, türelmes és kíváncsi, okoskodó és belátó egyszerre, de valójában minden görcs és „tudományközvetítő” gőg vagy nyakkendős túlbonyolítás nélkül vezet be a toradzsák életvilágába. E kisebbségi őslakos nép a régi Celebes, ma Sulawesi egyik népcsoportja, nagy vonalakban az Ausztrália—Fülöp-szigetek—Borneo háromszögben, pontosan az Egyenlítő vonalán élő indonéz lakossággal, kiegészülve Pápua—Új-Guinea és a filippínók vándorlásképes népeivel. Amiről a turisták előtt híresek, az a falusi térben látható, cizellált bambuszkezeléssel és még cicomásabb díszítéssel elkészített házak, s hozzájuk hasonló rizstároló épületek látványvilága… – de persze nincs antropológus, aki áttörné magát az óceánok, harsány városok, poros falvak, transzvesztita papok, fejvadászok és marginális lelkek ekkora rengetegén, hogy épp csak megtekinthesse a csúcsos házak architektúráját…

Mint „zöldfülű antropológus”, ahogyan egyik előző kötetében önmagát minősítette,^[2] a turistautakat kerülve inkább halálra mássza magát vigasztalan esőerdőkben és hegyormokon, de legalább a közvetlen tapasztalás kalandjával gazdagodva… Ugyanakkor éppen eközben élményközelből gyűjtve hiteles tapasztalatot a többségi kisebbség és kisebbségeken belüli szubkulturális kisebbségek, etnikai csoportozatok, „civilizáció még nem érintette” közösségek hogylétéről, s itt ismerkedve barátságossá lett lelkek őslakosi szokásaival, életvezetésével, szimbolikus tőkéjével, hagyománykövető (vagy épp e hagyományról mit sem tudó, csupán azt éltető) habitusával, végtelen fogadókészségével, vagy akár hatalmi túltengésbe omló szereptudatainak néhány verziójával.

Barley mint kezdő kutató a majdnem-véletlen célhelyszín-választás révén jut el előző kalandtúrájára, Kamerunba a doajók közé, és a „feljegyzések a sárkunyhóból” szakmai eredményei által lesz hivatásos kutatóvá, azt követően már egyetemi tanárrá és „tapasztalt”, a beavatás próbatételén átjutó felfedezővé. Ezt a tudásterületet lehet akként tisztelni, mint megszállott őrültek, tudományos futóbolondok, magányos menekülők vagy pionírok szakmáját, s lehet úgy is, mint a kortárs civilizációk közötti utazás, életvilág-keresés és összehasonlító értékkutatás eszközét. E „hasonlítási mánia” és a közgondolkodás sablonjainak ellentmondó tények gyűjteménnyé szervezése mozgatja Barley törekvését is, midőn úgy dönt: a közfelfogás és sematikus leírás ellenében megnézi magának, milyenek a „hegyes fülű gyerekek”, a toradzsák vidékén. Induláskor a biztosítónál derül ki, hogy sem atomtámadás ellen nem lesz biztosítva, sem elrablás, szabadesés, ernyős ugrás nem engedélyezett az ügyfél számára, de „az összes egyéb extrém sport” sem – így hát a jó hírű biztosítótársaság menlevelével lényegében vakrepülésbe fog, mikor mint már jó ideje indonéz kultúrák kutatatója, belefog a föltáró érdeklődés kiélésébe. Minthogy minden apró szimbolikus cserében és szerepviselkedésben meglátható kommunikációt elfogadóan visel, de olykor össze is hasonlítja afrikai előképekkel, valójában az „előkelő idegen”, a drága terepjáróval vagy „makadámúton közlekedő” urizálókkal ellentétben mindent épp úgy tesz, mint a helyiek, így hát velük együtt éli át a lét elviselhetetlen bonyolultságát, a „fehérembernek” körülményesen fölöslegesnek tetsző bürokratikus hatalmaskodást, a megtanult nyelv dacára megtapasztalt törzsi értetlenséget (hisz a hivatalos indonéz „udvari” nyelv mellett mintegy háromszáz további nyelvet és nyelvjárást tartanak életben a helyiek), no meg az „érintetlen természeti népekről” szóló szakmai vagy közbeszéd-verziók képtelenségét is. Előzetes tájékozódásul nemcsak nyelvet tanul, szakirodalmat olvas, térképeket böngész, néprajzi leírásokat és építészeti—archeológiai előtanulmányokat végez, de átérezni hajlamos a területen már járt kutatók („felfedezők”) képtelenségeit is: az egyik cikk „egy rettenthetetlen riporternő ’felfedezőútjairól’ szólt. A nő úgy írta le önmagát, mint aki ’beleveti magát’ a toradzsa területbe, ’átverekszi magát’ az országon és ’szembeszáll’ a hegyekkel. A leírt útvonalból elég világosan látszott, hogy erőfeszítéseit a makadámutakra korlátozta, és valószínűleg busszal utazott”.

A maga celebeszi botladozásait azonban már a megszálló antropológusok alapdilemmájától független felfogással tolmácsolja: ha a nagy tradíciójú, sokszínű kultúra átfordul turistacsalogatóba, az nem „baj” – hanem az igazi nehézség maga a folyamat, a globalizáló hatások tünetsora, ami persze nem idegen a helyi üzleti világtól, de aminek az „ősi” inkább csupán díszletévé válik…

„A következő nap kapcsolatfelvétellel és általános készülődéssel telt, mielőtt ’belevetettem’ volna magam a vadonba. Sajnos nemzeti ünnep volt, az indonéz függetlenségi nyilatkozat negyvenedik évfordulója. Majd’ minden zárva volt. […] A fénypont egy biciklis felvonulás volt, amit egy ezüst fóliával a szabadság fáklyájává változtatott bicikli uralt. Sajnos a tenger felől erős oldalszél fújt, így átimbolygott az úton, és nekiütközött egy óriási aranyhalnak, amit nyolc kislány vitt azért, hogy a halat, mint proteinforrást népszerűsítsék. Egy férfi a mezőgazdasági minisztériumból teherautón járta a várost, és vizet spriccelt a nézők arcára, miközben rizsszálaknak öltözött iskolás fiúk táncukkal a rovarölő szerek hatására történő erőteljes növekedésüket illusztrálták. Egy renegát bemutatót is láttunk, melyben egy óriási türelemmel csigává változtatott motorkerékpár szerepelt. Miközben az üzenete távolról sem volt világos, hirtelen és nagy sebességgel mindig a legváratlanabb irányokból jelent meg, aztán átmanőverezett a többi kocsi között, majd felborult. Az egész rendkívül életvidám volt, és rámutatott arra az irigylésre méltó indonéz képességre, hogy örömet találnak a legvalószerűtlenebb szituációkban is” (84-85. old.).

Barley magával a helyben-lét élményével, az indonéz létélménnyel és a túlfantáziált „ősi és hagyományos” helyi kultúrák álarcaival együtt is elszórakozik azon, hogy a toradzsák „logikátlansága”, az őslakosok cselekvései, a „miért úgy csinálják” érdekessége és a „miért csinálják” okszerűsége együtt kínál megismerhető kevercset, a helyi hibriditás adekvát formáit, a hagyománykötött és a kirívó jelenségek komplex közösségiségét is megjelenítő, mixelt változatokat. A milliós nagyságrendű kisebbségi népcsoport a százmilliót meghaladó Indonéziában egyik tünemény a sok közül, s ennek egyik kutatója a sok közül csakis úgy tűnhet ki, ha saját hangja, tónusa, atmoszférája van…

Barley ebben nehezen felülmúlható. Sodróan szórakoztató, szinte érintés nélkül tanít, kézmozdulat nélkül mutat meg, egyetlen jelzővel helyreigazít tévképzetek oszlopaiból számosat… S teszi ezt kihívóan – még ha talán az antropológus, mint olyan „leleplező” aspektusa is ott lenne mögötte… Lapozod a kötetet, s a háromszázból már a kilencvenediken jársz, még oda sem ért a kutatási terepre…! Egyszóval csalafinta monográfia ez. /Igaz, a későbbiekben pótolja kalandokkal, sőt meglepetés-szerű after-partyval is…!/

„Az antropológusok hagyományosan tudományos monográfiákban írnak más népekről. E kissé száraz és barátságtalan kötetek szerzői mindentudók, és olimposzi magasságokból tekintenek alá. Nemcsak egy kultúra olyan mély megértésére képesek, ami még a ’bennszülöttek’ képességeit is felülmúlja, de soha nem hibáznak, és soha nem vezetik félre önmagukat vagy mások őket…”

Az állítás cáfolatára, a kötet tele van megvezetésekkel, lehúzásokkal, belekényszerítésekkel, „biztosítás” vagy védőháló nélküli mélyugrásokkal, szavatosság nélküli kóstolókkal, „próba-szerencse” típusú vállalásokkal. Ha nem is extrém sport, de extrém életmód, még extrémebb tapasztalati tömeg, és sokkal talányosabb írói alapanyag. „Mindentudás” nélkül, a bennszülötteket csak kísérve és megértve, vagy velük folytonos interakciókban úgy, hogy föl sem merül a ki kit ért/nem ért meg alaphelyzete… Ha bizton tudja, hogy nem ért(het)ik, s nem ért ő sem többet, akkor van az igazi egyensúly – ami nélkül viszont antropológia sem lenne.

Azaz, lehetne talán, de másik fajta. Ez a második, indonéz tematika Barley életében, még a nyolcvanas években jött el, a brit szociálantropológiában még jelen vannak ekkor a „nagy öregek”, a „módszertani iskolák”, a kutatási kötöttségek, s még nincs túlsúlyban a kutató énjére is rávilágító, önreflexív, kritikai fordulat utáni leírásmód, melyet azután követ csak a „posztmodern fordulat”, az „eredetiség” vitája, a „globalizációs” kereszthatások, a tematikus és tudásterületi partnerségek új korszaka. De Barley már azt is mintegy előlegezi, az „értelmezés hatalmát” és örömét közel hozza olvasójához, beleértve a tévedéseket, cikizve a ráfázásokat, megmosolyogva a „biztos tudásokat”. Egyszerre klasszikusan és posztmodernül is.

A sziklasírok, famegmunkálás, faragások, hitbeli és szimbolikus konstrukciók, meg a társadalmi konstitúciók vegyes együttese ugyanakkor már előre vetíti a „hibriditás antropológiájának” későbbi korszakát…, ugyanakkor visszahozza a „gyere velem az indiánok közé…!” klasszikus provokációját, a rátalálás váratlanságát, a várható csalódások meglepetésekbe torkolló élményét. Meg a „beavatkozó”, alkalmazott antropológiát megkísértő vállalkozást is: gyertek velem Londonba, építsetek múzeumi használatra rizs-csűrt, díszeset, mutatvány értékűt, s cserébe barátaimmá is lesztek legott…! E két közelítésmód, a terepre menni és a „terepet” idehozni már az antropológia és a muzealizáció modernitás-kori összjátéka…, vagy legalább kezdete a hagyományos (Celebeszen éppenséggel holland) gyarmati uralmat követően megfordult migrációs trendnek… Ami nem kevésbé extrém sport, ha nem is „mindenáron” kulturális antropológia. Népélet-leírás, melyben saját „nép” mivoltunk is példa, saját megismerési és értelmezési kudarcaink is esettanulmányi értékűek, saját tévedéseink is civilizációs eredmények…

Mert a kisebbségben mindig ott lakozik a többség, s fordítva sincs ez kölcsönhatások nélkül. A toradzsáknál, s a brit antropológusoknál sem.