Surányi László kettős könyvet írt a zenéről, és ha jól akarjuk olvasni, mondhatni kettős tudattal is kell olvasnunk. Egyrészt ott van a címben rejlő kettősség: Megszólít vagy elvarázsol? - és meg kell mondanom, anélkül, hogy a megfejtést elárulnám az ÉS olvasóinak, hogy Surányi alaposan, de ennél többet mondok: gondolatébresztően járja körül a témát, viszont érzékelhető az is, hogy nem gyakorló zenész vagy zenetörténész írja ezt a könyvet - annak ellenére, hogy izgalmas állításokat tesz a zene és a tánc, a zene és a közösségi rítusok, ima és tánc, zene és szó kapcsolatáról (ez utóbbi a könyv egyik alaptémája, mely Schön­berg Mózes és Áron című művének mélyreható elemzésében teljesedik ki), és érdekesen beszél a zene keletkezéséről, kettős természetéről, amennyiben indulat és gondolat is, szám és érzés is, avagy a hangszerekről, a sípról (Pindarosz 12. ódájával kezdi az elemzést, az aulosz-dallal, amelyben összekapcsolódik kín és szépség, sírás és zene) vagy megvilágosítóan az Orpheusz-mítosz szerepéről a zene- és operatörténetben, netán éppen a mássalhangzók tagoló szerepéről („ a mássalhangzó keménysége feloldhatatlan a zenében"). De ír, és számomra ez különösen izgalmas fejezet, a dadogás jelenségének zenei értékeléséről is (ezt egy Alvin Lucier-mű elemzése kapcsán fejti ki, ám egyik sarkköve a Mózes és Áron elemzésének is - és itt jegyzem meg, nagy erénye a könyvnek, hogy az úgynevezett experimentális zenét tökéletes egységben látja az egész zenetörténettel, hogy folytonosság képződik a szemléletben a leg­ősibb és legújabb között), s ugyanilyen megvilágító erejű a laikus olvasó számára (amilyen én vagyok) a kontrapunkt keletkezésének, jelentésének elemzése is -, tehát nem zenész beszél a zenéről, hanem egy tudós (matematikus, illetve filozófus) egyfelől, viszont pedagógus másfelől. A pedagógusi véna hozza magával érzésem szerint a könyv különös, rejtetten repetitív szerkezetét: és hogy körülbelül csak a könyv felén túl kezd válaszolni az első részben sulykolt, sokszorosan megismételt, körkörösen előadott tézisekre (akárha összefont kezekkel a tanár jár fel-alá a tanteremben). Itt van például mindjárt a könyv nyitómondata, egy titokzatos Nietzsche-idézet: „Zene nélkül tévedés lenne az élet" - jó, jó, ez nagyon szép, de csak a 154. oldalon érkezik meg a felelet, hogy vajon mire is gondolhatott a szerző szerint Nietzsche - mondhatni, mint a gyerekkori rejtvénykönyvekben, fejjel lefelé olvasható a könyv utolsó lapjain a rejtvények feloldása. Ugyanebben a második részben sorjáznak a kottapéldákkal ellátott elemzések Bach, Mozart és Schönberg egy-egy zenedarabjának szerkezetéről, amiből kitetszik, hogy a könyv tézisei korántsem üres teóriák.

De van a könyv kettőségének egy másik - fundamentálisabb - indoka is: a szerző alázatosan, mintha csak bejárat volna az igazi gondolkodók templomához, két - meglehet, méltatlanul elfeledett vagy mellőzött - filozófus, Tábor Béla és Szabó Lajos (hozzájuk csatlakozik harmadikként a tragikus sorsú, számomra revelatív Ferdinand Ebner, aki többek között a „mássalhangzók pneumatológiai értelmét" kutatja) gondolatainak nem egyszerűen a nyomába ered, hanem hű tanítványként, az olvasók többsége számára ismeretlen kategória-rendszerüknek is érvényt próbál szerezni. A szövegben található rengeteg ismétlés és visszautalás is ebből fakadhat, hogy a kissé szokatlan kategória-rendszert evidenssé tegye, de például a könyvben kezdettől evidenciaként gyakorta használt, és Szabó Lajos értelmében bevezetett „logosz" szó e könyvbeli helyes megfejtése csupán a 170. oldalon található. Jó famulusként Surányi a mesterei gondolatmeneteit kísérli meg kifejteni és lezárni, amiből az is következik, hogy a szöveg folytonosan előreengedi ezeket a - a szerző számára - abszolút tekintélyeket. Tábor és Szabó neve vagy valamely művének címe, vagy egy idézet tőlük a könyv szinte minden egyes oldalán felbukkan, egyszerre feltételezve az olvasó műveltségét és műveletlenségét (például ez az idézet: „ugyanabban az aktusban jelenik meg és tűnik el a megszólított", Tábor Bélától, legalább tizennyolcszor szerepel a könyvben, már inkább mantraként, mint gondolatként) - és a szerző csak azután szólal meg saját, egyébként vonzóan személyes hangján. A gondolatmenet felépítésekor Nietzsche és Pindarosz mellé Ady Endre és Füst Milán kerül, a gondolatmenet látszólag szeszélyesen szökell az egyik névtől, fogalomtól, meghatározástól a másikig, és amikorra a sorozatos ismétlések során mintegy a szemünk láttára kiforr a könyv kategória-rendszere, az ilyen szavak, mint amilyen „határkérdés", „közelség", „érzékenység", „Nagy Igen", „ébresztő szó", bár megállják a helyüket az adott ponton, az érzetben mégis inkább a hétköznapi nyelv, a személyes élmények közlésére használt szavainak tűnnek, mint egy filozófiai, esztétikai, zenetörténeti mű részének, mintha egy még nem teljesen kikristályosodott rendszer szavai volnának. Amivel nem akarom azt mondani, hogy szívesebben látnék helyettük mesterkélt szóalkotásokat, mint amilyen például a „kozmizálás".

 Írásom címe Surányi Alvin Lucier I am sitting in a room című darabjának ragyogó elemzéséhez fűzött egyik lábjegyzetében bukkan elő, a gondolatmenetben a szerző bámulatos érzékenységgel helyezi be Lucier művét - mely látszólag kívül esik minden addigi zenei konvención - a zenetörténetbe (maga a lábjegyzet arról szól, hogy a magányról szóló mű miképpen feltételez befogadókat). Könyve az ilyen váratlan képektől és a végiggondolás mániákus szenvedélyétől lesz - a stílus olykori nehézkessége ellenére is - igazi élménnyé.