0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Béres András, Fokasz Mária
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 182 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2790-06-0
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Minek filozofálni?

Interjú Xavier Rubert de Ventósszal

Litera
2009-05-20
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idején a Typotex Kiadó és a Cervantes Intézet meghívására Budapesten járt a katalán filozófus, Xavier Rubert de Ventós. Magyarul megjelent könyve (Minek filozofálni?, Typotex, 2008) kapcsán Seláf Levente beszélgetett vele.

Magyarul nemrég megjelent könyve, a Minek filozofálni? nagy siker, ha azt nézzük, hogy megjelent német és angol fordításban is. De inkább egyfajta zsebkönyvről, rövid bevezetésről van szó, nem egy fajsúlyos, újító filozófiai munkáról. Ön hová helyezi a könyvei sorában? Felkészülés valamire, egy korszak kezdetét vagy végét jelenti? Hogyan viszonyul az igazán jelentős alkotásaihoz?

Nehéz kérdés. Nyilvánvaló, hogy ez egy szándékosan „light”, könnyű olvasmány. A katalán televízió felkérésére mint előadássorozat készült a könyv. Valahogyan azt akartam megértetni a hallgatókkal, hogy miért fontos, és mire jó a filozófia. Olyan témákról írok, amik mindenkit érintenek. Megpróbáltam rádöbbenteni az olvasókat, hogy a megszokás teszi érzéketlenné őket a filozófiai problémák iránt. Hadd meséljek el egy példát! A fiam nyolcéves volt, amikor Mexikóban utaztunk a buszon, és megéhezett. Nem tudtunk megállni és ennivalót venni, és nem volt nálunk más, csak egy banán. Odaadtam neki, hogy egye meg. Mielőtt nekilátott volna, ezt kérdezte: - És Apu, hogyan egyem, mint első fogást vagy mint másodikat? Ebből látszik, hogy milyen neurotikusak vagyunk. Nem az érdekelte, hogy végre ehet, hanem tudni akarta, hogy mit is eszik valójában a megtanult viselkedési normák, életvitel szerint. Az ehhez hasonló példák célja a könyvben is az volt, hogy kapcsolatot teremtsenek a filozófia és az olvasók között, és kizökkentsenek a hétköznapi gondolkodás formulái közül. Valóban nem ezt tekintem a főművemnek, de az is tény, hogy ez a legnépszerűbb munkám. Tizenöt spanyol és nyolc katalán kiadás jelent meg belőle.

A kritikai recepció a filozófiai munkásságából a modernitásról írt könyvét [De la Modernidad, 1980] tekinti a legfontosabbnak. Ez a nyolcvanas évek elején jelent meg, azóta sok minden változott a világban és talán a modernitásról alkotott felfogásban is. Az Ön filozófiája hogyan alakult át, fejlődött azóta?

Úgy fogalmaznék, hogy én változtam. Minden könyv megírása megváltoztat, átalakít. Arról írok, ami megérint, meghódít, izgat. Az írás számomra reakció arra, ami történik velem. A gondolkodásnál például szívesebben focizok a gyerekeimmel, de szükségem van a meditációra és az írásra, egyfajta öngyógyításként. A szorongásomat, a nyugtalanságomat az írás segít feloldani. A modern vagy posztmodern világgal olyan bajaim vannak, amikre a Minek filozofálni? is ad példákat. Ilyen, amikor a repülőn a kávéval együtt felszolgált kis dobozon nem a „tej” felirat szerepel, hanem az, hogy „Az Ön kávéjához”. A pringoso (zsíros, nyúlós, ragacsos) mintájára kreáltam erre egy szót, a significamentosót (jelentésességes). Ilyen ma a világ. Mindenhez jelentés társul egy jelrendszerben. Nem azt mondják meg, hogy mi egy dolog, hanem hogy mire való. Voltaképpen az érdekelt, hogyan lehet a tiszta tapasztalat alapján beszélni. Amikor emberekkel beszélgetek, nem az érdekel, hogy miben hisznek, mi a filozófiájuk, mert az általában valami baromság, hanem hogy mi történik velük. Egy orvos, szobafestő tapasztalatai, a munkájuk végtelenül izgalmas, a filozófiai meggyőződésük már jóval kevésbé. Ugyanilyen probléma például az, amikor elvárják, hogy valaki az ízlését koncepcionálisan határozza és indokolja meg. Az egyetemen, ahol építészetet tanítok, a nonfiguratív művészetet illik szeretni, például Tàpies-t, de mit csináljak, én a figuratívitást szeretem. Micsoda szégyen! Az embert az ítéletei alapján ítélik meg. Ezért szorong, ha nem a többség értékítéletével ért egyet. A franciák gondolkodnak gyakran így, nekik szükségük van az ítéletalkotáshoz arra, hogy tudják, vajon hogyan viszonyul egy mű a korstílushoz. Az olaszokat ez jóval kevésbé érdekli, szabadabban merik vállalni az ízlésüket. Ezért is nehéz beszélni arról, ami történik velünk, a történések visszhangjáról. Pedig egy dolog biztos, az, ami velem történik. Amit erről hiszünk, a teoretizáló, szociológiai, lélektani magyarázatok semmire sem jók. A modernitásról szóló könyvemben is ezzel foglalkozom. Arról beszélek, hogy mit éltem meg a divattal, a korszerűvel kapcsolatban. Olyan szerzőket vettem elő, mint Platón, akinek nem tetszett a modernség, amit mi a görög művészet klasszikus korszakaként tartunk számon, és Max Scheler. Ez utóbbi négy könyvet írt a 20-as években, egyet-egyet Marx, Freud és Nietzsche ellen. Kiváló koponya volt, aki megérezte már akkor, hogy mik lesznek a jobb- és baloldali rezsimek ideológiai alapjai. Idegesítette az embereket, mert nem illett bele a rendszerbe. A könyvem a modernitást általában korszerűségként értelmezi. Nem a modernitás válságának kritikáját akarta adni, hanem elmesélni, szinte fizikai értelemben interpretálni, ahogyan a kottát interpretálják a zenészek. Olyan témákkal foglalkozott, mint a „reakciós körültekintése”, vagy egy másik fejezet a francia filozófia akkori nagy korszakáról, a vágy filozófiájáról szólt.

Barthes-ról, például?

Igen. Máskülönben Barthes-tal öt hónapot együtt töltöttem New Yorkban egy filozófiai szemináriumon az Institute for the Humanities-ben. Olyanok vettek rajta részt, mint Thomas Kuhn vagy Paul Ricoeur. Ha megengedi, elmesélek egy anekdotát. Barthes beleszeretett az egyik barátomba, és elég sokszor vacsoráztunk vele együtt. Akkortájt írta a Beszédtöredék a szerelemrőlt, és főképp a vágy problematikája foglalkoztatta. Ami engem illet, a vágyat sokkal konzervatívabb fogalomnak tartom, mint a szerelmet, ami viszont veszélyesebb. A vágy körülfon, így hat ránk. Erről is írtam vagy húsz oldalt a könyvben. Nos, miután elég közvetlen kapcsolat alakult ki köztem és Barthes között, amennyire azt a nagy korkülönbség megengedte, én harminchárom éves voltam, ő hetvenvalahány, egy este, néhány pohár bor után, vettem magamnak a bátorságot, hogy elmondjam, mit gondolok a legújabb könyvéről. „Végtelenül tisztellek, és kiválónak tartom a könyved, de, ha nem haragszol, úgy érzem, egy kicsit gyáva vagy. Kiváló orrod van, hogy megérezd, mik az aktuális problémák. Észreveszed, hogy a „vágy filozófiája”, az Anti-Oedipe [Gilles Deleuze és Félix Guattari könyve a kapitalizmusról és a skizofréniáról] már elhasznált, kimerített témák. De nem mertél szembenézni a vágyról szóló beszéd kulcsszavaival. A vágy azt állítja, hogy ő a legperverzebb, a legforradalmibb. Hogy nincs más, csak az állam és a vágy. Sade, Bataille az ezt hirdetők referenciái, és szerintük a vágy a leghaladóbb. És ugyan te a szerelmet védelmezed vele szemben, de arra nem jössz rá, hogy ugyanazokkal az elavult, idejétmúlt avantgárd jelzőkkel dicséred, mint mások a vágyat: ez a legforradalmibb, leghaladóbb, legfontosabb. A jelzőket a már elfogadott, konvencionális kulturális értéküknek megfelelően használod.” Holtsápadt lett. Ekkor döbbentem rá arra, hogy én nem akarok „öreg értelmiségi” lenni. Az ember epidermisze annyira érzékeny, minden fel tudja sérteni, pláne ahogyan öregszik, és én nem akartam, hogy majd hatvan-hetven éves koromban jöjjön egy fiatal, aki figyelmeztet rá, hogy már nem működöm tökéletesen intellektuálisan. Akkor majd inkább nem leszek értelmiségi, helyette kertészkedek, vagy elmegyek buszsofőrnek, akárminek.

És mi a véleménye a ma élő, divatos filozófusokról? Például Giorgio Agambenről, Jean-Claude Milnerről, Michel Onfray-ről, Marc Richirről?

Agambent nagyon tisztelem, és nagyon érdekel, amit ír. Ami az említett franciákat illeti, nem nagyon olvastam őket. Onfray-t igen, egy könyvét nemsoká nekem kell bemutatnom Barcelonában. Olyan témákról ír, amik engem is érdekelnek, de amit ír, az viszont borzalmasan lapos, közhelyes. Elviselhetetlen az euforikus teizmusa. Egyébként is bajok vannak a francia nyelvvel. Az Európai Parlamentben döbbentem rá, hogy míg korábban ha valaki franciául beszélt, szólalt föl, az többletet jelentett, de ez valahogyan megszűnt. A retorika teljesen ellaposodott, és a francia nyelv rengeteget veszített a meggyőző és csáberejéből.

Munkái a spanyol vagy általában hispániai filozófiai hagyományhoz hogyan kapcsolódnak? A könyvében sokat reflektál saját katalán nyelvhasználatára, s általában arra, hogyan határozza meg a fogalmi gondolkodásunkat a nyelvünk. Van saját filozófiájának olyan jellemzője, ami levezethető a kulturális, nyelvi, nemzeti identitásából?

Nagyon bonyolult ez a kérdés, nem tudom, lehet-e rá igazán válaszolni. Van egy világhírű amerikai teológus, Harvey Cox, ő írja egy helyütt, hogy amikor Spanyolországról hall, automatikusan eszébe jut az anarchia, a kegyetlenség, a bikák. Ezt olvasva döbbentem rá, hogy ha hispániai vagy, akkor nem azt várják, hogy okos legyél, hanem azt, hogy érdekes, egzotikus. Persze ez csak a kérdés egyik oldala. Tényleg igaz, hogy ilyen-olyan módokon kapcsolódom a spanyolországi filozófiai hagyományhoz. Schopenhauer, akit imádok, nagyra tartotta Baltazár Graciánt, akármilyen átkozott jezsuita is volt. És fiatalkoromban erősen hatott rám Ortega y Gasset és Unamuno. De van egy katalán filozófus, aki még náluk is fontosabb volt a számomra, Eugenio D'Ors [1882-1954]. Egy nagyon furcsa figuráról van szó, aki egyrészt katalán volt, és főleg katalánul írt, a Noucentisme megteremtője, élete második részében pedig a konzervatív francói diktatúra szolgálatába állt. Ha már a kezdetektől nem katalánul ír, hanem spanyolul, és ha a politikai nézetei nem ennyire vállalhatatlanok, akkor igazán világhírű lehetne. Egyébként ami engem illet, a katalán függetlenség híve vagyok, nem látok semmi észérvet amellett, hogy Katalónia továbbra is Spanyolország része legyen. Egyfajta munkamegosztás alakult ki az Újkorban Katalónia és a madridi kormányzat között, ahogy Unamuno fogalmazott, „a katalánok eladták a lelküket a védővámokért”. A politikát Madridra hagyták, ők pedig kereskedtek és ipart űztek. De a madridi centralizáció mára kontraproduktívvá vált. Hiába van egymáshoz közel két nagy iparváros, Barcelona és Valencia, máig sincs köztük vasúti összeköttetés. Minden Madridhoz kapcsolódik. És ahogy mondani szokás, ez nem egyszerűen bűn, ez már hiba. A katalánok körülbelül annyian vannak, mint a magyarok, de nekik nincs államuk. Igaz, hogy Magyarország veszített a területéből, de mégis autonóm. Katalónia előnye Magyarországgal szemben a földrajzi elhelyezkedésévől következik, hiszen számára történelmileg adott volt a tenger, az expanzió lehetősége a tenger felé.

A Minek filozofálni? ha röviden is, de felvázol egy olyan filozófiai utat, amely kapcsolatot keres a keleti filozófiákkal, a zen-buddhizmussal. Azt a filozófiai alapállást, amit javasol, a dolgok átélése, megérzése a külső, fogalmi értékeléssel szemben, mintha rokonnak tekintené ezekkel a keleti hagyományokkal.

Ambivalens viszony fűz a keleti filozófiákhoz. Egyrészt nagyon rossz emlékem van arról az időszakról, amikor a hetvenes években ösztöndíjas voltam a Berkeley Egyetemen, és rengeteg híve volt egyfajta antikultúrát éltető orientalizmusnak. Ez nagyon idegesített. Másrészt megtapasztaltam, hogy milyen valójában a keleti, történetesen a japán kultúra, a teaivás ceremóniájától a haikukig, ez pedig lenyűgözött. Egy másik könyvemben írtam is erről, a filozófiai problémákra adott „keleti válaszról”. De én nyugati lévén máshogy gondolkodom. A nyugati civilizációhoz tartozó, judeo-keresztény, satöbbi emberek, mint mi, olyan állatok, akik a Rossz ellen harcolnak. A keletiek viszont a Fájdalom ellen küzdenek. Nem az ok megszüntetése érdekli őket. Ha a fakír nem érzi a fájdalmat, akkor mit számítanak neki a szögek? Én ellenben jó találmánynak tartom a penicillint, és a valódi gyógyszereket. Van egy másik, inkább filozofikus válaszom is. A keletiek éles különbséget tesznek az abszolútum, az elvont Ember vagy Isten, másrészt a felsorolások között. Maga is ismeri Borges paródiáját, híres kínai állatosztályozási rendszerét, a császár állatairól. Ilyen az általam olvasott legszörnyűbb könyv is, a Káma-szútra: ha ide teszed a lábad, annak a póznak ez a neve, ha oda, akkor az. Ez egy rémálom. Tehát Keleten van az abszolútum és a kényszeres osztályozás, a túlzásba vitt taxonómia: én a kettő között állok, mint nyugati ember, engem a fogalmak és meghatározásuk érdekel.

Seláf Levente

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK