A fáraók földjének Nobel-díjasa maga e könyv szerzője, Ahmed Zewail. Ö az első arab származású tudós, aki a természettudományok területén kapott Nobel-díjat. Ebben az önéletrajzi művében az eddigi életét és tudományos pályafutását tárja elénk minden fellengzősség nélkül, nagyon őszintén és kellemes, olvasmányos stílusban.

Zewail felvilágosultan nyitott a világra, ugyanakkor nagy tiszteletben tartja a muszlim értékrendet és kultúrát. Könyvének különleges értéke, hogy közvetlen, elfogulatlan, minden pro és kontra szélsőségtől mentes betekintést nyújt abba a muszlim környezetbe és gondolkodásba, amelyben felnőtt, s amelynek hagyományai sokban rányomják a bélyegüket az ő gondolkodásmódjára is - emberi közelségbe hozza azt az olvasónak. Nagyon izgalmas megismernünk, milyen is a legmodernebb tudománynak az az ága, amelynek ő az eddigi legkiemelkedőbb úttörője, ám nem kevésbé jó az ő higgadt elbeszélései, belülről hozott ismeretei, megélt tapasztalatai révén megbízható képet kapnunk arról, valójában milyen az iszlám világa, amely körül annyi kérdő- és felkiáltójel zavarja manapság a tisztánlátásunkat, s amellyel mindinkább létfontosságú lenne a kölcsönös megértés talajára kerülnünk. Az „iszlám világa" persze olyan általánosítás, mint „európai kultúráról" beszélni. Az ő gyermek- és ifjúkorának leírásából annak egyiptomi szeletét ismerhetjük meg. Amint olvassuk, úgy döbbenünk rá, hogy voltaképpen semmit sem tudunk erről, s hogy abban sok olyan vonást, elemet találunk, amelyek megfelelnek a legjobb európai klasszikus polgári hagyományoknak. Zewail például beszél arról, milyen társadalmi megbecsülés övezte a jeles tudósokat és írókat, s milyen, a tanulásban elért teljesítményen alapuló meritokrácia érvényesült az Alexandriai Egyetemen. Alapelvként idézi honi mondásukat: „Szolgáld azt, akitől akár csak egy betűt is tanulhatsz."

Az 1999. évi kémiai Nobel-díjat a Kaliforniai Műszaki Egyetem (a hírneves „Caltech") kutató-professzoraként kapta. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia - e kötetben is olvasható - hivatalos indoklása szerint az elismerést „azért az úttörő munkáért kapta, amelyet alapvető kémiai reakciók vizsgálata terén végzett ultragyors lézerimpulzusok segítségével, megfigyelve az átalakulásokat azon az időskálán, amelyek azok lejátszódnak. (Hogy értsük: ennek az időskálának a mértékegysége a másodperc milliárdod részének milliomod része, azaz 10^-15 másodperc, vagyis a femtoszekundum. Egy femtoszekundum úgy viszonyul a másodperchez, mint a milliméter a Nap-Föld távolság kb. hétszereséhez. OP) Zewail professzor eredményei forradalmasították a kémiát és az ahhoz kapcsolódó tudományokat, mivel a vizsgálati módszerei lehetővé teszik a reakciók molekuláris szintű megértését, és tervezhetővé tesznek fontos reakciókat."

A tudomány számára ez azt jelenti, hogy a kísérleteivel bebizonyította: a rendkívül rövid impulzusokat rendkívül nagy gyakorisággal kibocsátó lézerek segítségével lehetséges megfigyelni a kémiai folyamatokban résztvevő atomokat, amint azok a reagáló molekulákban átrendeződnek. Ehhez kifejlesztette a mindezt lehetővé tevő vizsgálati módszert, a femtoszekundum időfelbontású spektroszkópiát. Erről kapta nevét az így született új tudományág, a femtokémia, ami - a Svéd Királyi Tudományos Akadémia sajtóközleményéből idézve - a kémiai reakciók átmeneti állapotainak femtoszekundum időfelbontású spektroszkópiával történő tanulmányozása. Köznapi nyelvre lefordítva, Zewail hozzáférhetővé tette a kutatás számára a természet világának egy olyan széles és alapvető jelentőségű területét, amelyet eddig a vizsgálati módszerek tökéletlensége elzárt előlünk. Amint idézi, egy amerikai professzortársa így írt róla: „A módszerek kifejlesztése terén Zewail volt a femtovilág (azaz a rendkívüli sebességű molekuláris történések világa. OP) Kolumbusz Kristófja, aki először pillanthatta meg, mi történik a kémiai reakciók lejátszódása során az első kvadrilliomod másodpercben." (A kvadrillió itt amerikai értelemben szerepel, azaz ez a femtoszekundumot jelenti. OP.)

A kémia és a méréstechnika kutatóitól és elkötelezett híveitől eltekintve, a legtöbbünk számára a könyvében nem az az igazán érdekes, hogy technikailag mindezt hogyan érte el - sokat elmond erről is -, hanem hogy hogyan lett egy, a Nílus deltavidékén egy kétszázezer lelket számláló városban született arab fiúból Nobel-díjas (és „persze, hogy" az USA-ban dolgozó) tudós, hogyan járta meg ezért a modern tudományos hadak útját, és a szakmai előmenetelével párhuzamosan hogyan formálódott a személyisége, lett kutatóként világpolgár, s maradt e közben modern gondolkodású, az identitását soha fel nem adó, a népének, vallásának hagyományait tisztelő és a maga módján megtartó muszlim arab.

Könyvének tartalmát ő maga így összegzi: „E könyv alapvetően három nagy témára koncentrál: az életre, a tudományra, és a jövőnkre. Tíz fejezete elbeszéli, hogy hogyan jutottam el Egyiptomból Amerikába - utazásomat az időben. Amikor az "életút", vagy az ehhez hasonló kifejezéseket használom, egyúttal szeretném hangsúlyozni a sorsnak, valamint azoknak az eseményeknek és váratlan fordulatoknak az esetlegességét, amelyek életünket alakították. A könyv életem hat főbb állomását foglalja össze: a gyermekkort, amely a Nílus partjain kezdődött, és amelyet szüleim szeretete és belém helyezett bizalma hatott át; az Alexandriai Egyetemen töltött éveimet, amelyek meghatározóak voltak tudományos pályafutásom és házasságom szempontjából; ösztöndíjas amerikai éveimet, amelyek egy új világ kapuit tárták fel előttem; a tudományos felfedezések caltechi éveit, amelyek megváltoztatták gondolkodásunkat az anyag és az idő tudományáról; a Nemzetközi Fejszál Király Díj elnyerését, amely csoportom számára az első jelentős elismerést jelentette, és amely révén új családot alapítottam (első feleségétől már korábban elvált), és végül a Nobel-díj elnyerését, amellyel bekerült a nevem a tudománytörténetbe. De a könyv nemcsak életemről szól, hanem az időről és az anyagról is. Bemutatja a femtovilágban tett felfedezéseinkhez vezető utat és tudományos fejlődést. Írásomat az új „világrendetlenséggel" kapcsolatos kétségeimmel zárom, és azokkal a gondolataimmal, amelyeket útravalónak szánok a jövőre vonatkozóan, különösen egyiptomi és amerikai szempontból."

A „világrendetlenség" itt azt jelenti, hogy Zewail igen erőteljes érdeklődést mutat a világ jelenlegi problémái iránt, elemzi és értékeli a jelenlegi világrendet. Odáig is elmegy, hogy egy meglehetősen konkrét feladatokat is tartalmazó, talán kissé naiv együttműködési javaslatot ad elő a fejlődő és a fejlett országok számára.

Szakmai hitvallását illetően kifejti, hogy szerinte a tudományos forradalomhoz egyaránt szükséges az új eszközök és módszerek kifejlesztése, valamint az újszerű gondolkodás és az új fogalmak megalkotása. Jóllehet a tudósok nagy részében inkább egyikre vagy másikra van meg a jó képesség, ezek együtt tudják előre vinni a tudományt. Szakmai ethoszát illetően is arab mondást idéz: „Jaj a tudósnak, aki elégedett", s ezt így kommentálja: szüntelenül keresnünk kell a tudást, és kötelesek vagyunk segíteni egymást ebben. (De szép is lenne, ha ez utóbbi legalább valamelyest érvényesülne! OP)

Végezetül még egy értékelés 1997-ből, addigi életművéről (akkor mindössze 51 éves volt), abból az alkalomból, hogy „az emberiség érdekében kifejtett nagyjelentőségű kémiai munkásságáért" neki ítélték a kémiai Robert A. Welch-díjat, amelynek rangját jelzi, hogy a díjkiosztó bizottsága Nobel-díjasokból és más kiemelkedő kutatókból áll. E szerint: „Munkásságának alapvető jelentőségét bizonyítja, hogy a biológusok és a fizikusok is alkalmazzák a femtokémia módszereit. Az a képességünk, hogy ténylegesen megfigyelhetjük az anyag újraszerveződését, számos tudományterület művelőinek tette lehetővé, hogy új elméleteket állítsanak fel, és gyarapítsák ismereteiket."