Mint a román nyelv meglehetősen jó ismerője, ismételten megállapítom, milyen nehéz jól fordítani magyarra. Koszta Gabriella pontos és igényes munkát végzett, az egésznek mégis van valami vontatott, idegen mellékzöngéje, valami nem magyaros íze – ami viszont ugyanakkor rendkívül határozottan hoz elénk egy teljesen idegen ízű világot is, amiben sajátos törvények uralkodnak.

Ioana Pârvulescu asszony tanárom volt a Bukaresti Egyetemen, tudtam róla, hogy a századforduló Bukarestjének szerelmese, így aztán könyvét érthető izgalommal vettem a kezembe. Kíváncsi voltam, mennyire sikerült a korhoz fűződő személyes érzéseit továbbítania, illetve, hogy sikerül-e ennek a csodálatos, de sajátos törvények szerint működő világnak a bemutatásával elbűvölnie olvasóit. Ráadásul a szerzőnek ez az első szépirodalmi munkája – szóval azt hiszem ennyi elég miértekből…

Ami pedig az azérteket illeti… Nos, igen, sikerült. Egy sor apróságból igazi asszonyi csalafintasággal kanyarít egy egész világot: ismert közéleti szereplők és hírességek, pár újsághír, korabeli fontoseseményekre való reflektálás ilyen vagy olyan szemszögből. Komoly háttérismeretek vannak mögötte, de a regény nincs megrakva könyvízű, vagy tudálékoskodó, értekező jellegű adatokkal, értelmezésekkel. Tulajdonképpen az olvasóra van bízva, hogyan viszonyul a regény főszereplőjéhez, „aki” nem is egy személy, hanem maga Bukarest.

1897 – 1997. A két dátum között Dan Crețu, illetve Dan Cretzu az összekötő kapocs, az újságíró, aki rejtelmes körülmények között kerül vissza a múltba, hogy megélje ugyanazon a helyszínen az 1897-es év utolsó tizenkét napját. S hogy vele együtt fedezhessük fel a korabeli román főváros épületeit és utcáit, szokásait, babonáit, belső tereit és hangulatait, mindkét nemből különböző korú és foglalkozású szereplőket sorakoztat fel az álmodozó ifjú hölgytől az orvoson, politikuson és mélyen hívő vénlányon át a nehezen boldoguló gyerekig, a nagylelkűen adakozó bojárasszonyokig és az újságírókig. A kevés párbeszéd erősen jellemzi a szereplőket, csakúgy, mint a monológok és levelek. Az ismeretek utólagos birtokában néhol-néhol megmosolyogtat a mód, ahogy bizonyos kérdésekhez viszonyulnak a szereplők, mint például, hogy egészségtelen-e a fűzőviselés, vagy elitélendő-e a párbajozás?

Csipetnyi fűszerként az írónő felvillantja a hirtelen felbukkanó Dan Crețu történetét. Sorsának megfejtése a főváros összes találékony emberének „munkát ad”, hiszen szinte a semmiből jelenik meg, titokzatosan és érthetetlenül. Ő a kapocs a múltbeli város, és a szinte alig felvillantott jelen között, amiben – mint Dan Cretzu újságíró – valóságként szemléli azt, amit száz évvel korábban leírhatatlan, kiadhatatlan, elképzelhetetlen butaságnak tart az egyik legnagyobb könyvkiadó.

Egy másik esemény, ami szintén apropóként szolgál a korabeli gondolkodás bemutatására, egy ifjú arisztokrata párbajban való megggyilkolása – ürügy egy hires liberális politikus, Lahovary hasonló körülmények között való meggyilkolásának felemlegetésére, az orvostudomány, a törvények és a jog korabeli állapotának felvillantására.

A sok apró, szinte körbe-körbe futó, önmagába visszaforduló szál végül egy olyan világ szövevényévé áll össze, ami egyszeri és megismételhetetlen sajátosságaival, egy csipetnyi balkán és egy csipetnyi nyugat keveredéséből létrehozza a román főváros, a „kis Párizs” összetéveszthetetlen miliőjét.