Schopenhauer, Nietzsche, Ortega y Gasset, Oswald Spengler, Huizinga: ők voltak a művelt polgár könyvtárának büszkeségei (Magyarországon is: németül vagy magyarul) a két háború között. A hollandus Johan Huizinga (1872–1945) híres könyve A középkor alkonya volt (1919), az I. világháború nagy, tektonikus rengéseinek tanúja és dokumentuma, amely megváltoztatta a történelemszemléletet. Vége az egyvonalú haladás-gondolatnak, s a késő középkor sem arra szolgál immár, hogy kibetűzzük belőle a reneszánsz és a humanizmus előjeleit. Sokkal inkább kaotikus hanyatlástörténetet és kiüresedést fest a szerző, rendkívül képszerűen és irodalmilag becsesen. A könyvespolcokon ott állt aHomo ludens, az Erasmus, és esetleg tanulmánykötetei, vagy A holnap árnyékában. Magyarra Szerb Antal és Radnóti Miklós is fordította. Tapasztalatból beszélek: Apám könyvtárában is megvoltak.

A rendszerváltás utáni nosztalgia- és reprint-boom után most itt van egy tanulmánykötet modern fordításban, az elkötelezett néderlandista Balogh Tamás munkája, mint ahogy a válogatás és a kritikai bevezetők is. A címek ígéretesek (Történelmi életideálok, Természetkép és történelemkép a 18. században, Hollandia szellemi ismérve, Történelmi nagyság, a kötet címadó tanulmánya és hasonlók). Mindazonáltal elolvasván eszembe jutott Goethe mondása egy, az ő kora előtt járó híres tudósról: „Tanulni nem tanulunk semmit őt olvasva, de válunk valamivé.”

Ez persze így nem egészen igazságos. A művelt esszékből tanulni is lehet, főképp műveltséget. Ki tudta, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején a lovagias hadviselés és a tudós köztársaság iránti tisztelet maradványeszménye még volt olyan erős, hogy az amerikai függetlenségi háborúba az angolokkal szemben beavatkozó francia flotta (1778) külön utasítást kapott: semmiképpen ne zargassák Cook kapitányt, ha találkoznának vele; vagy hogy a napóleoni háború kellős közepén Sir Humphry Davy, a jelentős kémikus, s még nagyobbnak ígérkező tanítványa, Michael Faraday háborítatlanul tarthatott előadókörutat Franciaországban? Avagy érdekes fejtegetéseket olvashatunk a pásztori művészet reneszánszairól, mondván, hogy „[e]gyetlen fantázia sem tartotta annyira sokáig igézetében mindenkor egyformán hamvas üdeségével az emberiséget, mint a sóvárgó pásztorsíp és a mormoló patakokban és susogó lombok alatt meglepett nimfák ábrándja”.

Azt az erős szellemi izgalmat viszont, amelyet elődeink érezhettek, már nem érezzük az írások nyomán. A nem szakértő is érzi, hogy ma másképpen nyúlunk a históriához – a nemzetkarakterológiát például átengedjük a demagóg politikusnak. Balogh Tamás pedig kommentárjaiban végtelenül becsületesen nem rest kimutatni ellentmondásokat, gyönge argumentumokat, hasonlókat. Más az, ami érdeklődésünket leköti. Ez a szerző aztán igazán nem fekszik az önimádat büszke heverőjén. Hihetetlenül szerény, minden álszerénység, öntetszelgés nélkül. Majdhogynem szárazak az önreflexiói, ellentétben esszéizmusának képes beszédével. Jószerivel még a történész meghatározást is megtagadja magától, mert nem végzett sok levéltári kutatást. A holland nemzeti karaktert jellemezve nagy rokonszenvvel emeli ki annak antiheroizmusát.

1942-ben a német megszálló hatóságoknak az egyetemi autonómiát lábbal tipró rendelkezései elleni tiltakozásul Huizinga benyújtja felmondását. A leideni professzori kar kilencvenhárom tagjából nyolcvannégyen tartanak vele. Ez nem volt kockázatmentes gesztus, a tanárok koncentrációs – ha nem is megsemmisítő – táborba kerültek, az egyetemet pedig bezárták. Huizinga liberális konzervativizmusa mindenkor ellenállt a radikalizmusoknak, s ennek jegyében radikális lépésektől sem riadt vissza. De nem volt egyedül, működött a szolidaritás. Boldog Hollandia.