Giedra Radvilavičiūtė, az ötvenes éveiben járó litván írónő nevében három olyan ékezet is van, amilyennel még a magyarban sem találkozhatunk, mégis már az első sorokból megcsapja az embert valami jólesően ismerős hang, ahogy a féltve ápolt nyugati műveltségét európaiságába ágyazó közép-európai értelmiségi elmeséli (ironikusan keserűvé edzett stílusban) keleti túlélési stratégiáit, bensőséges lázálmait.

A kötet tizenkét esszébe oltott történetében látszólag ötletszerűen, valójában a balti helyet és időt pontosan meghatározó könnyed asszociációk mentén vegyülnek el a személyes, családi események és „sorsdöntő találkozások”, őrültek, különcök és az errefelé különösen viharos történelem kevés szavú áldozatai között. Betoppanó vendégek és vendégszövegek azonos jogon veszik birtokba az értelmiségi fejét, képzelete átalakítja és konkrétan átlépi a vilniusi leválasztott lakás falait, hogy a szövegekről szőtt elmélkedések megtestesüljenek és virtuális kávét igyon, hol Nabokov, hol Camus társaságában. Megértő anyai szeretettel próbál belelátni lánya testközeli, de valójában fényévekkel távolabbi lényébe és nemzedékébe. Beszámol az életén átvándorolt férfiakról, és leszámol velük. Radvilavičiūtė világa abban különbözik a miénktől, hogy a falvaktól a kisvárosokon át a fővárosig minden litván térrel szerves kapcsolatban áll még, ugyanakkor többéves amerikai tapasztalat után szervesen merül vissza Vilniusba, hogy megírja zegzugos, zavaros, otthonosan nyomasztó és ódon hangulatát. Az idősödést kislányos őszinteséggel szétmarcangoló szerző számára „a világ azért létezik, hogy az emlékezetben érje el a célját”.

„A szöveg vonzása” című konferencia helyett családja elmerült múltjának felfedezésére indul, ki a rétre és az erdőkbe, és amikor visszatérte után interjúra kérik, a vidéken ajándékba kapott mézet belekeni a kamerába.

„Előfordul, hogy az ember előbb fejezi be az életét, mint hogy meghalna” – írja a Cím nélkül című, vagyis címtelen esszé-novellájában, mert Radvilavičiūtė nem hajlandó sem műfajában, sem történeteiben a kijelölt csapáson, a tiszta kategóriákon belül maradni. Eközben nincs benne semmi posztmodern kivagyiság, sőt, egyenesen kicsire törő: miközben a tévében a Litván Nagyfejedelemség zászlóinak hazaérkezését nézi, a valódi esemény az, hogy szomszédja felújítás közben áttöri a vécé falát. A tévé kártékony társa a depressziósnak, és a valóságshow formájában olyan félelemmel tölti el, hogy rászokik a körömrágásra. Hajfestés és temetés, hányinger és kárpitos, cukrászda és egy lokalizálhatatlanul kísértő kutyaugatás, vécé és tévé adják a hétköznapok pátoszát és abszurditását, s a kettő ütközésében szépséget és komikumot kereső tudat ebből a felismerésből, saját nézőpontjából meríti az energiát. Radvilavičiūtė még abban az ántivilágban él, ahol „az írónak nem lehet se otthona, se munkája, se pénze, se lelki nyugalma”. Laczházi Aranka jegyzetekkel (!) és névmutatóval (!!) ellátott remek fordítása is hozzájárul ahhoz, hogy faljuk a hamar fogyó, kellemesen könnyű lapokra nyomtatott könyvet. Ez is újraolvasható, nem is egyszer, még bárhol felütve is.