Az Éjszaka Európában a Párizs-Amszterdam útvonalon haladó vonatra hív meg bennünket egy a szokásosnál is fülledtebb nyári estén. A kötet öt novellája a vonat öt kabinjába enged bepillantást, a különálló történeteket csupán a tér és idősíkok egybeesése köti össze – no meg persze a ritka átkacsintások egyikből a másikba. Az egyik novellából a kabinajtón kirohanó Adrienne a másik novella folyósóján szalad végig. Az ugyanazon a folyósón, csomagjai alatt fújtató lány az egyik novellában csak háttérzaj, de a következőben már a történet fókuszába kerül. A második történet Ninája és az utolsó novella Marijkéje egyaránt ismeri Pietert, aki, bár egyszer sem jelenik meg a vonatút terében és idejében, mindkettejük történetében fontos szerepet játszik.

Látszólag tehát a Párizs-Amszterdam éjszakai vonat egyetlen történetet hordoz, mely bármily szerteágazó is, valahogyan mégis egybeolvasztható a vonat konkrét fizikai valóságában. A helyzet azonban ennél kicsit bonyolultabb. A kabinokban utazók magukkal hozzák a saját történetüket, amit csak részben – vagy egyáltalán nem – mesélnek el útitársaiknak, így újabb történet-variánsokat hozva létre. Az utazás jelene az egyik sík, az emlékekből konstruálódó képek egy egészen más sík részei.

Az egyes szövegek is több történetet foglalnak magukba. Az utazás történetébe beékelődik a szereplők múltja. Minden szereplő már elmúlt utazásait éli újra, melyeket a vonat zakatolása, az elsuhanó táj vagy egy másik utas cigarettájának füstje idéz fel. A két történet egymásra tevődik, ahogy az emlékezők megpróbálják rekonstruálni a történteket. Rebbeca hisztérikus nevetésben tör ki, mikor egy baráti beszélgetés emléke eszébe ötlik, Marijke és Aidan kapcsolatuk kezdetét élik újra. Nina majdnem végig korábbi döntéseit mérlegeli, Gio pedig egy álomszerű szerelmi viszony emlékeiben őrlődik, a körülöttük zajló események alig jutnak el hozzájuk.

Az együtt utazók párizsi élményeiket mesélik újra és értelmezik: a három amerikai fiú újraírja utolsó Franciaországban töltött estéjük történetét, ugyanígy az első történet norvég párja az azelőtti napok kocsmázásait újramesélve bonyolódik féltékenységi vitába. Tehát itt is újabb történetek születnek, hiszen az ugyanonnan jövők is többféleképpen élik meg a körülöttük zajló eseményeket.

Lehetne tehát úgy olvasni a novelláskötetet, mint a szétszóródó történetek regényét, melynek gerince egy egyszerű, a szereplőktől független körülmény: ugyanazon a téren is időn osztoznak. Vannak olyan külső körülmények, amelyek mindegyik történetben teret kapnak – hiszen magának a vonatútnak kikerülhetetlen részei – ilyen például a dohányzó kabinok füstje, a meleg, a por és az izzadtságszag, a nagy hátizsákok, a tornyosuló csomagok és a tornacipő-szagú kabinlevegő. A tikkasztó meleg, a szomjúság és a nyári petyhüdt fáradtság minden történetet beleng, még a vasalt öltönyben utazó Michel és a magas sarkú szandálos párizsi lány is részeseivé válnak.

Mindenki egy kicsit magányos, még az együtt utazók is. A legtöbbjük Európát körbejáró fiatal, hátukon nagy hátizsákkal, teli kalandvággyal, de gyűrötten, fáradtan és egy kicsit csalódottan. A vonaton ülők nem ismerősei ugyan egymásnak, de pillanatnyi helyzetük folytán életterük és idejük megosztására kényszerülnek. Csevegnek, beszélgetnek, de minden párbeszéd üres, klisés, a megszokott közhelyekből építkezik, amelyek két egymás mellett utazó közt elhangozhatnak: nemzeti sztereotípiák, panaszkodások, turistalátványosságok, utazási tippek. Esetleg elbeszélgetnek egy megosztott csomag cigaretta vagy egy üveg körbeadott víz felett, de minden igyekezet ellenére ezek a párbeszédek üresek, és arra emlékeztetnek, hogy a beszélgetőtársak az út végeztével ugyanúgy ismeretlenekként távoznak, mintha soha nem is találkoztak volna.

Ami magát a szöveget illeti, elég nehézkes. Döcög és siet egyszerre, a párbeszédek akadoznak, zavartak és zavarosak, mégis mintha mindvégig hadarást mímelne a narráció. Hosszú körmondatok fonódnak egymásba, sokszor követhetetlen asszociációkkal, zavaros képi világgal, ellentmondásos történésekkel. Sokszor a narráció nem a történésekre, inkább a látványokra próbál fókuszálni, de a leírások gyakran egészen komikusan patetikusak. Mintha a történet mesélője maga is törné a nyelvet, nem csak a tört franciát, angolt használó utasok.

Sokszor nem lehet megállapítani, hogy a fordítás hibája, vagy az eredeti szöveg is nyakatekert kifejezésekkel és összeegyeztethetetlen képekkel dolgozik. Vannak azonban szöveghelyek, ahol egyértelműen látszik: a fordítás az, ami magyartalanná, vagyis érthetetlenné teszi a szöveget. Megint máshol olyan alapvető logikai vagy stiláris hibákkal szembesültem, hogy nevetőgörcs fogott el a legmeghatóbb vallomás, vagy leglíraibb leírás közepén. Kicsit olyan néha a könyv, mint valami szándékos nyelvi hibákkal zsonglőrködő posztmodern szöveg, aminek éppen az a célja, hogy állandóan megállítsa az olvasás folyamatát és az orrom alá dörgölje a nyelvi bűvészmutatványait. Nem csak logikai bukfencekről, mondatszerkesztési újításokról van szó, de a nyelvi regiszterek is úgy keverednek, mintha szándékos megütközést akarnának kiváltani. Az amerikai huszonéves turisták egymás közt olyan szavakat használnak, mint alkalmasint, bizonyára és tulajdonképpen. Értem és elfogadom a formális-informális nyelv közti csiki-csukit az összeverődő idegenek közt, vagy az ausztrál lány és belga fiú közt, de egy ugyanazon a nyelven beszélő fiatal csoportnál zavarja a fülem.

Persze lehet, hogy mindez csak olvasói sznobizmus. Ha lehámozzuk a nyelvi maszlagot, maga az ötlet egy nagyon kellemes olvasmányélményt ígér. Jarmusch Éjszaka a Földönjét a kötet fülszövege is említi, mint lehetséges párhuzamot, de számomra – már maga az alapszituáció is – felidézte Linklater trilógiáját, a Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap és Mielőtt éjfélt üt az óra filmeket. A nyelvezet viszont annyira durván előtérbe tolódik, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Nagyon sok jóindulattal és sokadik nekifutásra dekódolható, mit is akarnak a „Tudat alatt végiggondolt mindent.” és az „A vonat áthaladt az állomáson, lassan, alig észrevehetően, de egyre gyorsabban.” típusú mondatok, de a nyelvi megformáltság csak ott van, mint áthágandó akadály az olvasó és a történet között.

Sokkal szívesebben gondolok tehát Polona Glavanra utazó tudósítóként, mint írónőként. Mint aki a vonaton ülve azt játssza, hogy a körülötte ülők helyébe képzelve magát megírja minden utazótársa történetét, a kabintársak beszélgetéséből életutakat kerekít ki, és az idegen nyelven hangzó beszélgetéseket a saját nyelve és tudása logikájára fordítja.

Ha az olvasó képes elvonatkoztatni a nyelvi ragacstól, ami a történetekre tapad, nagyon ötletes elbeszélés-témákkal találkozhat, izgalmas szerkesztésű novellaciklusba szervezve. Ha egy – még Parti Nagy Test angyalát is fölülmúló – szövegi pocsékságában nagyszerű olvasmányélményt akar, tényleg csak ajánlani tudom. De ha esetleg a Jarmusch/Linklater hangulatú találkozás-történetekre számítunk, elég nagy csalódás ér. Ennek a szövegnek az esetén látszik igazán, mennyire számít a nyelv, mennyire nem eszköze csupán egy történet elmondásának.