Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Panka Zsóka
Borítótervező: Nagy Norbert
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 296 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-48-6
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
A fagylaltos
Fordította: Panka Zsóka
Borítótervező: Nagy Norbert

Több tiszteltetet az önégetőknek!

2016-3-2

Az egyszerűen nem kérdés, megérdemelte-e az 1965-ben, Helsinkiben született, a svédországi Uppsala városának rangos egyetemén orvosi diplomát szerzett, majd Afrikától Skandináviáig orvosként dolgozó Katri Lipson az Európai Únió Irodalmi Díját, amelyet 2013-ban nyert el. Már az is jelzés értékű lehet, hogy a skandináv és az angol nyelvű országok mellett az egykori „szocialista tábor” tagjai szinte egy emberként vették meg második regénye, A fagylaltos kiadási jogait. Albánia, Bulgária, Észtország, Magyarország és – már egy évvel a finn nyelvű eredeti szöveg megjelenése után – elsősorban az igazi érintettek, a csehek is fontosnak érezték ennek a több mint szokatlan családregénynek, többgenerációs regénynek a befogadását. Igaz, Lipson első regénye, a Kozmonauta is rangos műnek számít, finnországi kitüntetéssel és Finlandia-díjra jelöléssel. A heves kelet-európai érdeklődés azonban mégsem ennek köszönhető. De még csak annak sem, hogy a 40-es és 50-es évek , majd a későbbi időszakok Csehszlovákiáját (Olmützöt és Prágát!) idéző cselekményfolyam hol egy készülő film forgatására, hol a valóságba vezet el bennünket, a főhősök hol Hitler, hol a kommunizmus áldozatai. Méghozzá olyan viharos áttűnésekkel, képváltásokkal és rögtönzésekkel, hogy az olvasó hol az ős-filmek, a szüntelen gag-ek világában érzi magát, hol pedig az olyan, azokat parodizáló alkotásokéban, mint Ken Annakin és Sam Itzkowitch világsikert aratott, 1969-es filmje, az Azok a csodálatos férfiak.

A fagylaltos szokatlanul heves és lelkes befogadásának két alapvető, részben könnyen, részben hosszabb töprengés után megfejthető oka van. Az első: Katri Lipson, bár nem a mi régiónkban járt egyetemre, a szokottnál jobban ismeri a cseh kultúrát. Olyannyira, hogy könyve első idősíkjának bujdosóit, Estert és Tomást (vagy az őket alakító szereplőket!) nem akárhová telepíti,hanem egy morvaországi erdei parasztházba, Nemcová asszony elhagyatott rezidenciájára. Akinek családnevét ki mástól is kölcsönözhette volna a távoli Északon született szerző, mint magától Bozena Nemcovától, a cseh irodalom klasszikusától. Csak találgathatunk, honnan ismeri az ötvenegyedik évében járó svéd írónő „Bohémia” irodalmának nagyasszonyát, s különösen fő művét, a Nagyanyó-t? Talán az angol fordításból, talán az önéletrajzi hátterű regény egyik filmváltozatából. Mindenesetre, ismeri, s így mi, Kelet-Európa gyakran elhanyagolt, a „nyugatiak” és az „északiak” gondolkodásának peremén tanyázó lakói (bár legyünk igazságosak: éppen a finnek Európa-tudatában rég ott vagyunk már!) átmelegedő szívvel és hálásan olvassuk ezeket a sorokat: „ : Igaza van, valójában sokkal jobban járna, ha inkább rögtön egy rendes szerepet adna nekem. Úgy sokkal könnyebben megúszná a dolgot. Például, ha mondjuk megfilmesítené Bozena Nemcová Nagyanyó című művét…- A Nagyanyót? – neveti el magát a rendező. - Az biztos, hogy azt valaki más fogja megcsinálni, nem én. …Rendben, de ha mondjuk mégis meg kellene csinálnia a Nagyanyót, milyen szerepet kapnék én abban? – Azt mondja meg maga. Magának bizonyára van valami komoly ötlete. – Egyetlenegy szerep illene hozzám. De én most magától kérdezem, illene-e hozzám egyáltalán. – Végül is, miért is ne? Az ön testbeszédében van valami furcsa riadtság, már-már megszállottság…pont, mint Viktorkában…” (Viktorka egy, a Nagyanyó egyik epizódjában felbukkanó, szép és szelíd Nemcová-hősnő, akit a titokzatos fekete katona elcsábít és öngyilkosságba taszít!) A tizenkilencedik századi cseh írónő népmesei elemekkel átszőtt világa azonban távol van tőlünk. Lipsont akkor kezdjük igazán komolyan venni, magunkhoz közel állónak érezni, amikor eljutunk a Svédországba sodródott Jan Vorszda történetéig. Jan egy a Csehszlovákiából „kitántorgott” cseh fiatalok közül, aki megérte a prágai tavaszt, megérte 1968 augusztusának tankjait, s 1969 januárját is, amikor „a másik Jan”, az önmaga testéből égő áldozatot bemutató Jan Palach kortársa és távoli, bár őt személyesen nem ismerő diáktársa lehetett. A mi nem-mártír Janunk sokat köszönhet ennek a névazonosságnak: jó néhány svéd kortársa érdeklődését, szeretetét, s egy brutális becenevet, amellyel későbbi felesége, a „keleti blokkból” jötteket mélységesen lenéző Kerstin ajándékozza meg: „Jan a Nulladik Számú Fáklya.” A göteborgi elit egyetem hol gúnyolódó, hol történelmi „trendiségekért” (legyen az Vietnam, vagy éppen Prága, neki édes mindegy!) lelkesedő , felületes üdvöskéje. Aki, néhány szadisztikus próbatétel után – macskakaját etet a svédül még nem tudó, szerencsétlen fiúval, az arcát meg tiritarka, lemoshatatlan autófestékkel mázolja ki – mégiscsak Prága antihősének felesége lesz, s születik egy közös kislányuk, Gunilla. Szerelmi regényük statisztái, Kerstin népes baráti köre emberségesebben bánik ugyan a jövevénnyel, de a nagyszerű Katri Lipson az ő gyámkodó kedvességüknek is kíméletlen tükröt tart: „ Svédország örömmel összeházasodik Jannal. Amikor a papírjai már rendben vannak, és még Kerstin sem unt rá teljesen, beíratjuk egy svéd nyelvtanfolyamra, és bár lassan beköszönt a tavasz, a levegő felmelegszik, a fű is kizöldül, ő viszont még mindig ugyanolyan szomorú képet vág. Lassan mi is kifogyunk az eszközökből. Mi a francért északra jött? Miért nem ment délnek, a Földközi-tenger partjára? Próbálunk mindenféle klassz dolgot kieszelni, finomakat főzünk és még azt is a fejünkbe vesszük, hogy lefestjük a kocsiját, amely úgy néz ki, mintha kék tojáshéjból lenne kivágva és összetákolva. Talán az autója teszi ilyen szomorúvá, az emlékezteti rá, hogy milyen hosszú utat tett meg idáig. Megpróbáljuk eltüntetni a kocsiról a kelete blokk stílusát, (bizonyára egy babakék Skoda lehetett a lesajnált járgány! P.É.) telefestjük virágokkal, szívecskékkel, felhőkkel és madárkákkal…” Ez a kortársi kényeztetés sem jobb, mint Kerstin folyamatos gonoszkodásai: mindkettő azt érzékelteti: a távoli cseh föld szülötte, különösen a politikai szenzációk múltával, Svédországban csak másodrendű állampolgár, körbesajnálgatott, körbeszurkált emberke lehet, tehetetlen báb a befogadók kezében, de teljes jogú férfi- semmiképpen.

Az írónő empátiáját, nem-vásári és nem-pillanatnyi, de tartós és mélyen átérzett-megértett Kelet-Európa rokonszenvét olvashatjuk ki a befejezésből. A rég elvált Jan-Kerstin pár lánya, Gunilla , felkeresi apja távoli szülőföldjét, s ott, keleten ugyanúgy botladozik az ismeretlen szavak és bekapcsolhatatlan gáztűzhelyek világában, egyszóval : idegenben, ahogyan valaha apja tette – Göteborgban.

Igazságos, szép, elégtételt szolgáltató regény ez, gyógyír a régi politikai és a mai gazdasági elvándorlók egykori és mai sebeire. Vigasz az időseknek, bölcs és hasznos útravaló a most elvándorolni készülőknek. Panka Zsóka magyar szövege pedig olyan tökéletes, mintha a könyvet nem finnül, hanem a mi nyelvünkön írták volna!

Petrőczi Éva

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK