Keretregény. Valóság játszik benne képzelt valósággal és fikcióval. Az egyetlen, ami a könyv érdeméül hozható fel, hogy sohasem tudhatjuk, az utolsó pillanatig sem, hogy most azért történik a valóság, mert egyszer volt a fikció, vagy azért van a kvázifikció, mert egyszer volt a valóság – mindezt úgy, hogy az időrendi sorrend egyértelműnek tűnik, de nem az. Ebből kifolyólag viszont a könyv meglehetősen zavaros. Tulajdonképpen kétszer kell elolvasnia az embernek ahhoz, hogy zavartalanul tudjon figyelni a történésekre is. Az első alkalom minden bizonnyal a küzdelemé, amit azért folytatunk, hogy el tudjunk igazodni a valóság-fikció váltakozásában, ami a könyv első harmadában igen gyengén különül el egymástól. A második pedig az, amikor az ember leül, elővesz egy könyvet, amit szépirodalomként aposztrofálunk és olvas. Élvezi, mert már valamennyire érti. Ennek a könyvnek az élvezhetetlensége nem a magvas gondolataiból fakad. Vannak benne jó megállapítások, igen sikerült mondatok, ami sajnos nem elég egy jó regényhez, viszont sok benne a homályos gondolat, a követhetetlen cselekmény, az érthetetlen ok-okozati összefüggés. A vége pedig vagy allegória akart lenni, csak értelmezhetetlenre sikeredett, vagy pedig egy igen homályos, elvont lezárási kísérlet az író részéről. Nincsenek benne erős, emlékezetes karakterek, csupán emlékezetesnek ábrázoltak. A kettő között elég nagy a különbség.

A regény egy film és három generáció életét követi nagy vonalakban. A film a keret és a lenyomozhatatlan, az örök kérdést felvető: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A film támaszkodik a valóságra (vannak rá utalások) vagy a valóság alapszik a filmre (vannak rá utalások)? Úgy a cselekmény, mint a film jobbára a II. világháborúban, az ötvenes évekbeli, majd a prágai tavasz utáni egy évben és valamikor a kilencvenes évek legelején játszódik Csehszlovákiában. Van köztes svédországi fejezet is. A regény lineáris cselekményű, folyamatos visszautalásokkal. A könyv tulajdonképpen valóságos elemekre támaszkodik, azaz olyanokra, amik megtörténhettek volna és olyanokra, amik meg is történtek. Jan Palach például létezett, tényleg felgyújtotta magát a Vencel téren, 1969 januárjában, tiltakozásul a prágai tavasz eltiprásáért. Menekülés álnéven a második világháborúban? Millióan csinálták. Zsidók is. Esetleg koncentrációs táborból szököttek is. Kihallgatások az ötvenes években? Ez is milliókkal történt meg. Emigráció? Újrakezdés valahol máshol? Még most is történik. Folyamatos. Úgy találni meg magunkat, hogy közben valaki másnak a bőrébe bújunk? Biztosan ez is sokakkal megesik.

A regény valódi témája, amit újra meg újra körbejár, az a kapcsolatok. Nem csak a klasszikus értelemben vett párkapcsolatok. Ebben a könyvben millió kapcsolódási pont van. Film és szereplői. Film és rendezője. Menekülők kapcsolata álneveikkel és alteregóikkal. Kapcsolatuk a vendéglátójukkal. A menekülők kapcsolata filmbéli önmagukkal – vagy, hűen a regényhez, mindez megfordítva: szerepek kapcsolata a valósággal. Itt jön megint a fenti kérdés: a szereplők voltak előbb, vagy a menekülők, akikről a szereplőket mintázták? Megfilmesített nő kapcsolata a filmmel. És mind, a többi: anya-fia, ország-emigráns, feelingvadászó és a feeling, egy féllábú férfi és a felesége, apa-lánya, lány-Olmütz. Az egész regény egyetlen hatalmas kapcsolati háló, már csak azt kell kideríteni, ki kivel és miért, vagy éppen miért nem. Annak ellenére, hogy a könyv jól megírt, nem egy jó könyv. Hiányzik belőle az az apróság, ami miatt nem tudod letenni, aminek köszönhetően minimum egy év múlva is fogsz emlékezni rá. Tulajdonképpen egyetlen olyan fejezete van, ami valamilyen szinten érzelmeket ébreszt, ez a II. A többi rideg, érzelemmentes. Beszámoló. Pedig lehetett volna egészen jó írás is. Sajnos nem lett az, inkább semmilyen.