A fülszöveg szerint a könyv „könnyed […] stílusával szinte észrevétlenül gondolkodtatja el olvasóit alapvető kérdéseken, mint például jelen esetben természetesség és szabályozottság viszonya.”Ebből két dolog igaz: a könnyed stílus és az említett ellentét viszonyának többszöri felhozatala. Hogy elgondolkodtatna? Nem igazán. A természetesség és szabályozottság viszonyát többször felveti a regény folyamán, de ez sosem kerül kifejtésre, inkább csak egy vissza-visszatérő motívum, ami valamiféle kontinuitás-féleség szerepét tölti be az alaptörténet, Bach ifjúságának szakaszai között.

A regény valóság és fikció keveréke. A fikció természetes bármilyen életrajzi regény esetében, hiszen a párbeszédekről és hasonlókról általában nincs pontos, egykorú feljegyzés, így ezt az írónak kell kitalálnia. Jens Johler azonban ennél sokkal többet tett: beleszőtt a könyvbe egy múlhatatlan szerelmi szálat, egy sohanemvolt operát és mindezek következményeit. A szerelem alanya, a hamburgi operaénekesnő, Sophie Agneta Petersen soha nem létezett. A hozzá írt opera, Odüsszeusz és Kirké (Kirké szoprán, Sophie-nak kellett volna elénekelnie), szintén soha nem létezett. A ma ismert Bach-művek között egyértelműen nem szerepel opera. Az opera librettóját egy valóságos személy írta, aki tényleg Bach barátja volt, Georg Erdmann, levelezésük fennmaradt darabja, valamint mindaz, ami Erdmannról tudható, elolvasható itt. A nemlétező opera és a nemlétező szerelem nagyszerű alkalom arra, hogy Bach vágyait, esetleges elszalasztott esélyeiből származó feszültségét kanalizálja, alkalom az elmélkedésre, arra a visszatérő motívumra, hogy az engedelmes, agyonszabályozott élete helyett, ahol dilettánsok mondhatják meg egy zenésznek, hogy mit és hogyan játsszon, esetleg választhatta volna a szabadságot, Hamburgot, az operát, a szerelmet, a kissé irigyelt Händel életvitelét, sikereit, pénzét.

A fikció mellett természetesen Bach valódi életrajzi elemei szerepelnek a regényben: tanárai, Georg Böhm, Buxtehude, az államocskák, ahol alkalmazásban volt, mint udvari musicus, feleségei és gyermekei mind-mind valósak.

A könyv legfontosabb elemének a püthagoraszi komma problematikáját, azaz a tökéletes hangolás nagyon alapos kifejtését, és annak Bach életében játszott szerepét tartom. A jóltemperált hangolás a fiatal Bach életébe az Andreas Wreckmeister által kidolgozott Wreckmeister-féle hangolás képében lép be. Mint minden újítót, őt is bolondnak nézik, nem kevésbé a jóltemperált hangolás elvét magáévá tevő és azt az első időkben népszerűsíteni is igyekvő Bachot – aki hamar megtanulja, hogy jobb, ha hallgat. Viszont megszületik a gondolat a jóltemperált zongora minden egyes hangnemére írt prelúdiumról és fúgáról, ami tulajdonképpen egy leckefüzet és aminek az a szerepe, hogy bemutassa a hangnemek eltérő karakterét, egyúttal kiállva a jóltemperált hangolás mellett, ami – ellentétben az akkoriban használatos középhangú temperálással szemben – alkalmas a sok előjegyzéses hangnemek megszólaltatására is. A Das Wohltemperierte Klavier két részletben készült el, az első rész Köthenben, a második mintegy húsz évvel később, Lipcsében.

Annak ellenére, hogy alapos, valóban egészen jól megírt, nem hiányzik belőle a manapság nélkülözhetetlen szerelmi szál sem, a könyv mégsem tökéletes. Ahogy annak idején, játékát hallgatva, a fiatal Bachnak mondta mestere, Böhm, minden nagyon szép, nagyon jó, de valami hiányzik. Nos, ebből a könyvből is hibádzik valami. Talán az a fokú szenvedély, ami az itt felvázolt Bachban megvolt, meg kellett lennie. Vagy Bach csupán egy kivételesen jó mesterember lett volna, a könyv pedig erre felel? Lehet. Bach rájön az évek folyamán, hogy mi az, ami a játékából, kompozícióiból hiányzik. Talán ennek a könyvnek az olvasója is hasonló revelációban részesül majd. A világ nem tökéletes, ez a regény sem az.