Karácsony után nem csak a heves csereberék, blokkvadászatok ideje kezdődik el, hanem az utólagos töprengéseké, csalódásoké is: vajon jót adtam, jót kaptam? Mindez nem saját családi ajándék-kalamajkáinkról jutott az eszembe; hála Istennek, ez idén sem rontotta ilyesfajta töprengés kiterjedt, többlépcsős ünnepléseinket. Hanem egy közvetlenül karácsony előtt megjelent, varázslatos norvég regény, Cecilie Enger „Anyám ajándékai” című könyve nyomán kezdtem el gondolkodni, amely ugyan világi kiadónál, a Typotexnél jelent meg, de kimondottan keresztyéni szemléletű. A történet lényege: egy Alzheimer-kórban szenvedő, idős édesanya rég felnőtt gyermekei, anyjuk háztartásának felszámolása közben, hatalmas papírköteget találnak: több évtized karácsonyi ajándékainak „adok-kapok listáit”. E feljegyzések nyomán rekonstruálódik a szűkebb, háromgyerekes család és kiterjedt rokonságuk története. Nem anyagi természetű, nem „monetáris” krónika ez, bár az ajándékok természete jelzi a komoly különbséget a hatvanas és a kilencvenes évek Norvégiájának életszínvonala között.

Ilyen listáim egyébként nekem is vannak, anyám 1951-től 1956-ig rovogatott naplói őrzik őket; fontos dokumentumok arról, hogy nekem, a történelemi félárvának, egy „államfogoly” kislányának hogyan próbáltak a szűkölködésben, az állandó megfélemlítettség légkörében is a Születés ünnepéhez méltó légkört biztosítani. Sikerült. Kint az ÁVO fekete autói cirkáltak ugyan éjjelente, de a karácsonyfa alatt – ahogyan nagyon sok család – mi is rendületlenül, katakomba-bátorsággal imádkoztunk és énekeltünk.

Visszatérve a norvég regényre: ha teljes szívvel elfogadjuk, hogy a karácsony legfőbb ajándéka maga Jézus születése, s minden egyéb sürgölődésünk legfeljebb csak szép, emberi mértékű ráadás lehet, akkor már nagyon könnyű és örömteli feladat adni éppen úgy, mint elfogadni. A könyv egyik legemlékezetesebb részletében, amely 1967-ben játszódik, az „amerikás” nagybácsi, a negyven év után hazatért Johannes, egy kis üveg pálinkát kap az írónő éppen házvásárlási kölcsönt nyögő szüleitől. De az akkoriban harmadik, még csak babakorú gyermekét dajkáló fiatal anya további, a kortynyi itókánál sokkal méltóbb meglepetést talál ki a bácsi számára. Egy, még a nyáron, kifejezetten neki gyűjtött, gondosan kiszárított zabkalász-csokrot fúj le ezüst festékkel, majd száradás után csokorba köti, s egy dobozkában csatolja a szerény ital-ajándék mellé, a szülőföld visszafogadó gesztusaként. Norvég földből sarjadt, kenyeret adó, hazai növény, karácsonyi ezüst köntösbe öltöztetve – arról küld üzenetet ez a regény-epizód, amiről az ötvenes-hatvanas években mindnyájan sokat tudtunk. Az ajándékok személyre szabottságáról, s hogy tekintetbe kell vennünk a megajándékozott pillanatnyi divatoktól független egyéniségét és egyéni történetét. Ez talán több odafigyelést és munkát követel, mint körberohanni egy plázát, vagy az egyszerű online megrendelést választani, de sokkal méltóbb a Legfőbb Ajándékozóhoz, aki egyben az Ajándékok Ajándéka számunkra. Cecilie Egner könyve, azon túl, hogy méltán világsiker, ezért is fontos olvasmány mostanság, amikor karácsony múltával számvetést készítünk.