0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 414 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-23-4
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2340 Ft

KOSÁRBA
Az internet természete

Ropolyi László: Az internet természete

BUKSZ 19 (2.) 161-165. old
2007, nyár

Ropolyi László: Az internet természete

 

Typotex, Budapest, 2006. 413 old.,

 

Ropolyi László könyve nagy ívű párhuzamot von a XV-XVI. századi reformáció és napjainknak az internet elterjedésével kiteljesedő kommunikációs forradalma között. A bevezetés Luther tézisei módjára szedi pontokba

a korunk gondolkodásformáit érintő válságtüneteket. Ropolyi narratívája szerint ahogyan a reformációban a vallásos hit válsága átvezetett a modern korra jellemző, racionális tudáson alapuló gondolkodási formák uralmához, úgy posztmodern napjainkban épp ez utóbbiak válságát éljük, ami idővel valamiféle új elveken szerveződő gondolkodásformához kell hogy vezessen. A fő tézis szerint a modernitásra jellemző, egyetlen, privilegizált verziójú tudás az internet korában azért kerül válságba, mert a hálózatba kapcsolt társadalmi létezésben („hálólét") a tudásváltozatok és alternatív valóságszférák korábban elképzelhetetlen erjedésnek indulnak. Ahogyan a reformáció során létrejöttek az Istenhez különféle személyes módokon viszonyuló individuumok, a posztmodern individualizáció során az emberek a tudományos és technikai tudáshoz kezdenek személyes módokon viszonyulni. Ez a nagy erudícióval megírt - a klasszikus görög filozófiától Lukács esztétikáján és McLuhan kommunikációelméletén, Tomasello gyermeknyelv- fejlődési kognitív modelljén keresztül napjaink hálózatelméleteiig a legkülönfélébb intellektuális tradíciók perspektíváit egymás mellé helyező - könyv nem kizárólag az internetről és a számítógépekről szól, hanem egyben egy Parmenidészre, Platónra, Arisztotelészre, Baconre, Descartes-ra, Marxra, Heideggerre és Marcuséra visszanyúló, de őket a kortárs interpretációk fényében aktualizáló filozófiai elméletalkotási kísérlet is, amelyet főként ismeretelméleti és kritikai filozófiai problémák ösztönöztek. Filozófiai tárgyalásmódját - a jelenségek leírásának a szempontjait, a klasszikusokra való utalásokat - tekintve a szerző a kontinentális filozófiai tradíció talaján áll. Tézisét nem precíz definíciókból kiinduló, részletes fogalmi analízissel vagy a „Science and Technology Studies" társadalomtudományi eljárásokat alkalmazó módszerével támasztja alá, hanem egyfajta metaelemzést nyújt a tématerületet a lehető legszélesebb értelemben érintő elméletekről. A könyv stílusához illeszkedve, törekvését talán úgy lehetne jellemezni, mint a késő modern gondolkodásformák jelenségterének teljességre törekvő bejárását a különféle gondolati tradíciók perspektívájába való beléhelyezkedés útján. Ennek során olyan átfogó - kortárs fogalmaink szerint leginkább szociálkonstruktivistának nevezhető - fogalmi rendszert próbál meg kiépíteni, amelyen belül ezek az amúgy páronként összemérhetetlen elgondolások egymáshoz viszonyítottan, összefüggéseikben és különbségeikben érthetők meg, és az összehasonlítások

eredményeképpen jól áttekinthető fogalmi mátrixokba rendezhetők. Az első fejezet az arisztoteliánus oksági elméletre hasonlító filozófiai módszer alkalmazhatósága mellett érvel, majd a négy arisztotelészi okot mozgósító lényegmeghatározásokkal definiálja a „technikát", a „virtualitást", a „kultúrát" és a többi alapfogalmat. A könyv négy része ennek megfelelően az internetet anyaga szerint mint technikát, mozgása szerint mint kommunikációt, formája szerint mint kultúrát, és céloka szerint mint organizmust veszi szemügyre. A technikai szituáció központi jelentőségű fogalma viszonylag közérthető módon egyesíti magában a heideggeri fenomenális világ fogalmát a „gyakorlati fordulata" (Latour, Pickering, Collins) óta egyre inkább a tudósitechnikusi praxist vizsgáló tudományfilozófiával. A világot nem dolgok vagy jelenségek, hanem véges horizontú szituációk összességeként határozza meg, ami a technikák és tudásformák alkalmazásának eltérő mértékű kontextualizáltsága, uniformitása, konkrétsága, eredményessége stb. függvényében különféle elhatárolásokat tesz lehetővé. A technikai tudást ennek alapján szituációhoz kötött, a tudományos (és a filozófiai) tudást pedig a konkrét szituációtól eloldott ismeretformaként azonosítja: „Ha a modernista világkép tudományosnak, akkor a posztmodern technikainak nevezhető." (73. old.) A technikai eszköz jelentősége, hogy segítségével az ember egyes szituációkat egy adott szempontból uralni képes, ugyanakkor más eszközök azt biztosítják, hogy eleve mások akarata érvényesüljön élethelyzetében: „a technika az ember saját természetét előállító öntevékenysége" (45. old.). A technológus és a tudós az uralom perspektívájából „az ember szituációk feletti hatalmának letéteményese" (55. old.). Az internet mint technika elemzése aszerint osztályozza a filozófiai megközelítéseket, hogy a technikákat a társadalmi rendszereknek alávetett, emberileg kontrollálható jelenségnek, avagy a társadalmi rendszerek által működtetett, de hozzájuk képes autonóm, önfejlődő dinamikával rendelkező

létezőnek tekintik-e, illetve, hogy a technikákat önmagukban társadalmi értékek megtestesítőinek (értékterheltnek), avagy használati kontextusukon kívül értéksemlegesnek tartják-e. Az előbbi kérdést Ropolyi Feenberg nyomán a technikafilozófia alapkérdésének nevezi (63. old.). A technika autonóm-értéksemleges felfogását deterministának, autonóm-értékterhelt felfogását (Ellul, Heidegger) szubsztantivistának, kontrollálható- értéksemleges felfogását instrumentalistának nevezi, a technikát

kontrollálható-értékterhelt jelenségnek tekintő nézetet (Marcuse, Foucault) pedig kritikai elméletnek. A szerző megállapítja, hogy a jelenleg divatos filozófiai irányzatok között többé-kevésbé konszenzus van a technikai eszközök értékterheltségét, szükségszerű társadalmi beágyazottságát illetően, de a kontrollálhatóságot illetően továbbra is vitatott, hogy a technikai szituációban mennyiben különíthető el egymástól a cselekvés szubjektumának „emberi" és „nem-emberi" komponense, azaz beszélhetünk-e egyáltalán különálló „technikai" és „társadalmi" szféráról (Latour). Ropolyi az információ természetét elemezve rámutat, hogy az információ vizsgálatába be kell vonni azt a folyamatot, amelyben a fizikai jelenségek jelként vannak értelmezve. „Az információ előállításának a technológiája az értelmezés, vagy általánosságban szólva: a hermeneutika" (76. old.), és az alternatív értelmezések lehetősége miatt az információ lénye-géhez tartozik az alternatív virtuális világok megalkotásának a lehetősége. A gondolatmenet a virtualitás természetének további elemzésén keresztül vezet át ahhoz a meglátáshoz, hogy az internet azáltal, hogy használati szituációiban sokféle alternatív értelmezésnek és virtuális világnak szolgáltathatja az alapját, voltaképpen meghaladja az inherens kontrollálhatóságra és értékterheltségre vonatkozó kérdések relevanciáját. A hálózatba kapcsolt posztmodern szubjektumok a technikát működtetve aktív résztvevői a technikát hatalmi viszonyok és értékek megtestesítőjeként konstruáló értelmezési folyamatnak, amely egyidejűleg visszahat a szubjektum önkonstrukciójára, személyiségének megalkotására

is, s ezáltal különféle technikákat eredményezhet. A második rész a kommunikációt a biológiai-pragmatista felfogásból kiindulva olyan cselekvésként írja le, amelynek során a cselekvő azáltal, hogy megváltoztatja a másik élőlény cselekvésének mintázatát, valamilyen adaptív előnyre tesz szert (119. old.).

Ez a definíció egyrészt nagyon tág, mert voltaképpen majdnem minden állati viselkedés, még a genetikai információ átadása is beletartozik, másrészt viszont szűk, mert kizárja az emberi kultúrára jellemző, evolúciós értelemben „önzetlen" cselekvéseket, mint amilyen a szóban forgó könyv megírása vagy az internetes lánclevelek továbbküldése. Bár ettől a definíciótól nem határolódik el, a gondolatmenet fokozatosan átvezet Luhmann elgondolásához a kommunikáció „önteremtő" (autopoietikus) jelentőségéről a társadalmi rendszerekben. Eszerint az emberi kommunikáció alkotja meg a társadalmi rendszereket,

melyeket Ropolyi a közösségekkel azonosít. A közösségekről itt csak annyit tudhatunk meg, hogy egyfajta „közös valóság" jellemzi őket - ez azonban ellentmondásban áll Luhmann társadalmi rendszer-fogalmával, amelynek értelmében a társadalom nem emberekből, hanem funkcionálisan önmagára záruló kommunikációból áll. Luhmann továbbá tagadja, hogy a kommunikációnak volna bármiféle „konszenzusra irányuló inherens,

kvázi-teleologikus tendenciája" (Niklas Luhmann: Der Begriff der Gesellschaft. In: A. Boronoev (Hrsg.):

Probleme der theoretischen Soziologie. Univ. St.Petersburg, St. Petersburg, 1994. 25-42. old.). A klasszikus elméletek ebben a második részben is az autonómia/társadalmi kontroll és az értéksemlegesség/ terheltség dimenzióiban kerülnek összevetésre, s ugyanabba a négy kategóriába illeszkednek: determinista Carey és McLuhan, instrumentalista Shannon, szubsztantivista Baudrillard, a kritikai elmélet képviselője Habermas. Az első fejezettel való szoros analógia azon alapul, hogy Ropolyi a kommunikációt és a technikát egyaránt a „szituáció feletti uralmi eszközöknek" tekinti (136. old.), és így egységes fogalmi keretben kezeli az internet eme két aspektusát. A fejezet további részében a szóbeliség és írásbeliség kérdéseiről, a magánszféra és a nyilvánosság viszonyáról és a kommunikációs gépek közösségformáló szerepéről olvashatunk. A harmadik rész elején a kultúra funkcionalista értelmezést kap: a közösségek és a kultúra viszonya hasonlóképpen gondolható el, mint a számítógépes hardver és szoftver relációja. Ez még így önmagában túl homályos, de később kiderül, hogy a kultúra e meghatározás szerint lényegében Lotman és Csányi nyomán „valamennyi

nem örökletes információ, az információ szervezési és megőrzési módjainak", illetve a „másodlagos reprezentációknak" az összessége (244. old.). Ennek azonban a szerző egy sajátos heideggeriánus olvasatát nyújtja, hogy azután a kultúrát végül mint értékelések, megismerési stratégiák és viszonyulások ember alkotta, közös világát értelmezze, amelynek közege az emberi közösség. A kultúrát a társadalmi rendszerek folyamatosan újratermelik, miközben a kultúra meghatározza az ember viszonyát a környezetéhez és önmagához. A fenomenális világ (az „ember világa") a technikai szituációban a kultúra nyújtotta értékelések és reprezentációk által, ezeken keresztül tárul fel előttünk. Ez igen izgalmas és erős interpretáció volna, ha alaposan ki lenne dolgozva, de sajnos Heidegger csak utalások formájában („itt-lét") van jelen, ami nem ad módot arra például, hogy értékeljük az ő Jakob von Uexkülltől átvett, mai fogalmainkkal talán ökológiainak nevezhető elgondolását az állat „világáról". Nem világos továbbá, hogy ennek az interpretációnak mi a viszonya a korábban kifejtett hardverszoftver hasonlathoz. Ropolyi a lehetséges megismerési stratégiák két fő csoportját mutatja be, élesen megkülönböztetve egymástól a technikát mint szituációhoz kötött stratégiát, és a tudományt mint szabad stratégiát. Ez az első részben foglaltak fényében világos és használható megkülönböztetésnek tűnik, egészen addig a feltételes módban megfogalmazott óvatlan állításig, hogy a „szabad stratégiával elérhető tudás esetén a jel (reprezentáló) interpretációja alapvetően szabad [volna]" - ami ebben a formában legfeljebb valamiféle szélsőségesen relativista tudományelméletben volna igaz. A negyedik részben a szerző a késő modern társadalmat és az internetet mint organizmust vizsgálja. Definíciója szerint: „Organizmus a szemlélet, az elemző gondolkodás vagy az emberi gyakorlat révén bonyolultként (de)konstruált létező" (279. old.), amellyel kapcsolatban az identitás, a reprodukció és az integritás három kiemelkedően fontos kérdés: Hogyan különítjük el, illetve hogyan különíti el magát az organizmus létezésének kontextusától (identitás)? Hogyan tartja fenn az organizmus elkülönültségét (reprodukció)? Hogyan marad meg az organizmus a széles tartományban változó környezeti feltételek és külső ingerek közepette is önmagával azonosnak (integritás)? Ropolyi

bemutatja, milyen választ ad e kérdésekre két gondolati tradíció: míg az inkább „modernnek" tekinthető klasszikus rendszerelméletek globális rendben történő komplex működésről beszélnek, napjaink inkább „posztmodern" hálózatelméletei lokális szervező elvek alapján létre- jövő emergens struktúrákról. A szerző az organizmusok konstrukciójának személyes/személytelen, illetve erős/ gyenge dimenzióit tartja alapvetőnek,

s ennek fényében tekinti át a különféle (evolúciós, modernista, szociálkonstruktivista stb.) társadalomszemléleteket. A könyvet érdekes esettanulmány zárja a „2000. év probléma" társadalmi tematizálásáról, a létrejött tömeghisztériáról, és különösen arról, mi volt a szakértők és egyes társadalmi érdekcsoportok szerepe és jelentősége a történtekben. Az esettanulmány a hálózattársadalom kiépülésének sajátosságait és anomáliáit hivatott illusztrálni. Lehet-e a XXI. században effajta holisztikus, rendszerező metafilozófiát művelni? Egyaránt elkerülendő a terméketlen metaelméleti érvelést és a részproblémák unalmas boncolgatását, a könyv olvastán felmerülő kételyeimet két csoportba rendezve mutatom be: először a gyakorlati jellegű problémákat, utána pedig a vázolt rendszeren belül azonosítható elméleti problémákat tárgyalom. Pusztán a könyv alapján a legszembeötlőbb ellenvetés a holisztikus megközelítéssel szemben az, hogy egy olyan átfogó világmagyarázat, amely az internet minden aspektusához minden elméleti tradíció horizontja felől hozzá tud valamit tenni, egyszerűen túl sok részletkérdés kidolgozását igényli, amire egy emberélet kevés. A könyv 357 oldalon csak igen vázlatos áttekintését adhatja a kommunikáció, a nyelv, a kultúra, a technika és egyéb, hasonlóan komplex filozófiai témák roppant irodalmának, és az áttekintésre építő fogalmak még így is pontatlanok maradnak. Ha még az idézett források teljeskörűségére és reprezentativitására vonatkozó megfontolásokra, a belső inkonzisztenciáktól való mentesség demonstrálására is kitért volna a szerző, akkor a terjedelem gyaníthatóan messze meghaladná az emberi teljesítőképesség határait. Ilyen teljes körű rendszerek kiépítésére manapság olyanok törekszenek - bizonyos értelemben például az Actor- Network Theory követői, vagy akár Lawrence Lessig Code 2.0 c. könyve (http://codev2.cc) -, akik doktoriskolák és egyetemi képzések keretein belül szerveződő „modern", vagy esetleg az internetes kollaboratív szövegszerkesztő eszközök által életre hívott „posztmodern" szerzői közösségre támaszkodhatnak (mint például a Socialtext Wiki: http://www.eu. socialtext.net/codev2/index.cgi). A rendszer fogalmainak finomítása, interpretációjuk az egyes esettanulmányokban és a konzisztencia ellenőrzése így sok ember kollektív tevékenysége. Ezzel a decentralizált módszerrel jelen esetben is elkerülhető lett volna, hogy a rendszer következményei által érintett területekről a szerző olyan szakmai tradíciók horizontján belül kényszerüljön állást foglalni, amelyekről nem rendelkezik kifinomult szakértelemmel. Így kerülhettek a könyvbe naivnak tűnő, vagy legalábbis erősen megkérdőjelezhető állítások. Például: a bankok funkciója az, hogy „tárolják a gazdasági folyamatokban szerepet játszó javakat" (305. old.), „az al-Kaida egy, a mai nyugati kultúra kognitív eszközrendszerével viszonylag jól azonosítható szervezet" (278. old.). Az efféle kitételek önmagukban nem súlyosak, de többszöri felbukkanásuk aláássa a rendszer egészének a hitelét. Ahhoz, hogy hasonló hibák ne csússzanak be, legalábbis jóval gondosabb szerkesztői munkára lett volna szükség. Ez elejét vette volna az olyan bosszantó apróságoknak is, mint a jelen és múlt idő használata között ingadozó megfogalmazás (328-349. old.) vagy a fejezetek közötti kisebb redundanciák. Él bennem továbbá az a gyanú, hogy a modern kor instrumentalizmusán felnőtt generációk megismerési szükségletét nem elégíti ki a jelenségek pusztán arisztoteliánus megfigyelése és leírása az ehhez kidolgozott fogalmi eszközökkel. A 2000. év problémájának elemzett esete is arra int, hogy egyetlen „világvége-elmélet" potenciális hívei sem mennek sokra egy olyan metaelemzéssel, amely, azon túl, hogy rögzíti a lehetséges viszonyulások pluralitását, összevetésükhöz végső soron nem ad normatív ismérveket, támpontokat, s nagyfokú általánossága miatt konkrét predikciók és az értékítéleteket alátámasztó vagy cáfoló érvek sem vezethetők le belőle. Az esettanulmány kiegyensúlyozott leírásra törekvő narrátora sem tudja megállni, hogy értékelő jelzőivel állást ne foglaljon vagy az olyan mondatkezdésekkel, mint „Világos, hogy...", „Nyilvánvaló, hogy...", „Természetesen...", ne apelláljon egy - explicitté nem tett és érvekkel kellőképpen alá nem támasztott - szakértői konszenzusra, avagy a „józan észre". Ez persze egy átfogóbb probléma tünete, amire még visszatérek. Egy olyan metaszintű szemlélet, melyben Marcuse, Heidegger és a szociálkonstruktivisták békésen megférnek McLuhan és Castells mellett, már csak azért is nehezen képviselhető, mert manapság a nevükkel jelzett cégérek alatt szerveződő, specializálódott intellektuális körök igen keményen versengenek az olvasók, az egyetemisták és a tudománypolitikai döntéshozók - anyagi és szellemi erőforrásokban megtestesülő - igencsak korlátos figyelméért. Az ezekben a harcokban edződött szakértők számára ezernyi támadási felületet nyújt egy ilyen magas absztrakciós szintű, csak közvetve igazolható, átfogó világmagyarázat minden egyes hivatkozása. A finom interpretációs distinkciók és empirikus eltérések számonkérésétől elkezdve a lényegkiemelés során alkalmazott szempontok alkalmasságának kétségbevonásán keresztül egészen a tradíciók újabb fejleményeinek a hangoztatásáig rengeteg stratégia van kéznél, mellyel a mű megtámadható. Már pusztán az az egyszerű aktus is igen problematikus, hogy Ropolyi egyetlen táblázatban alternatív megközelítésmódokként ábrázol olyan tradíciókat, amelyek némelyike önmagát a jelenségek megértéséhez vezető egyetlen üdvözítő útnak tekinti, azaz sokak számára már a tradíciók „deskriptív" összevetése is politikai lépés. A könyvet ugyanakkor sajátos belső ellentmondás is feszíti. Nagyszabású, lineáris, modern narratívát nyújt a gondolkodásformák történetéről - amelynek szerinte, Arisztotelésszel szólva „van eleje, közepe és vége" (39. old.) - egy mind filozófiai módszereinek és fogalomhasználatának pluralizmusát, mind elemzéseinek többperspektívájúságát tekintve lényegében posztmodern munkában. Egyszerre igyekszik felvonultatni a le- hetséges megközelítésmódok sokféleségét, és mintegy „hátralépve", egyetlen táblázatban összefoglalni, egyetlen közös gondolati rendszerben elhelyezni mindegyiküket. Ez az ellentmondásosság a mű minden szintjén jelen van, és jól illusztrálható az alábbi példákkal. Arisztotelész fogalmi analízisének alkalmazása (a lehetőségek és a szükségszerűségek elemzése) vezet át az információ lényegének a „virtualitás hordozójaként" való megragadásához - egy olyan fejezet közepén, amelyik Lyotard álláspontjának ismertetésével kezdődik, majd rátér arra, hogyan szorul vissza a racionális tudás univerzalitásigénye a körülhatárolható, véges, átláthatónak tűnő szituációkba. Tehát fogalmi analízissel jut el egy univerzalitásigénnyel fellépő állításhoz - „az információ szükségképpen a virtualitás hordozója" - épp abban a fejezetben, amely kétségbe vonja az efféle állítások létjogosultságát! Tekintsünk egy másik példát! A posztmodern pluralizmust a könyv általában kedvező színben, különféle értékek megtestesítőjeként tünteti fel. A szakértői tudás privilegizált helyzetének elvesztését, a tudáshoz való „közvetlen" egyéni viszony kiépülését, a tudomány és a technika demokratizálódását (különösen Csernobilra és a hasonló balesetekre gondolva) a szerző ugyanolyan pozitívan értékeli, mint a hit individualizálódását a reformáció során: „A tudás reformátorai, a hálózat építői és fejlesztői megkísérlik kiépíteni az egyes egyén és az egész emberi tudás közötti közvetlen, személyes kapcsolatot. Ennek során korlátozzák vagy kiiktatják a tudományos intézményrendszer [...] befolyását, lehetőleg nem kérnek az absztrakt ész hivatalos szakértőinek hatalmából. [...] Egy új típusú személyiség születését élhetjük át. Ötszáz évvel a hit reformációja után elérkezett a tudás reformációjának a kora." (268. old.) Ez után a felvezetés után azonban a 2000. év problémája körüli tömeghisztériáról beszámoló narrátor szerepében észrevétlenül túlsúlyba kerülnek

a „józan elemző" vonásai: ő az, aki képes a „fanatikus", „szélsőséges", „félelemkereskedő" minősítések odaítélésére, a „propaganda" és az „irónia" megkülönböztetésére egymástól és az egyes érvek plauzibilitásának tévedhetetlen megállapítására.

Ugyanez a narrátor ad hangot a könyv utolsó soraiban is a „tudományos gondolkodás szerepének és jelentőségének" a visszaszorulása feletti aggodalmának: „nagyon fontos volna a tudományos és technikai ismereteket jobb pozícióhoz juttatni a kultúrában. [...] Az ilyen tudásszférákban képzetlen, tudatlan tömegek nagymértékben félrevezethetők és kihasználhatók, s mindeközben esetleg még halálos fenyegetettségben is érezhetik magukat." (349. old.) Ezekkel a modern szellemiségű sorokkal zárul az utolsó fejezet, ami nyilván feloldatlan ellentmondásban áll a kiinduló tézissel. Ez a belső feszültség véleményem szerint igen általános kérdésekre utal, amelyekkel bármilyen, ezzel a témával foglalkozó könyvnek szembe kell néznie. Ezek a megígért második kötetben további alapos vizsgálatot érdemelnének. Sajnos egy ilyen gyorsan változó jelenségtér esetében, mint az internet, az a néhány éves késlekedés, ami a könyv megírása és megjelenése között eltelik, anyagát bizonyos szempontból már idejétmúlttá teheti. Az irodalomjegyzék tételeinek döntő többsége 2003 előtti, és a vizsgált eseteknek - mint a 2000. év probléma társadalmi tematizálásával kapcsolatos reflexiók - már át kellene adniuk a helyüket a blogoszféra anomáliái vagy a P2P fájlmegosztás körüli vitáknak. Másrészről azonban a könyv lényegi részét alkotó általános technológiafilozófiai gondolatmenetek bizonyos értelemben még aktuálisabbak és relevánsabbak ma, mint amilyennek 2003-ban tűntek volna. Azóta ugyanis egyre több jel mutat arra, hogy az alternatív valóságszférák posztmodern elgondolása a hétköznapok tapasztalatává vált. Kiemelkedő példája ennek talán a Wikipedia online közösség, amely az enciklopédikus tudás összegyűjtésén munkálkodik, talán leginkább demokratikusnak tekinthető elvek alapján. Bárki részt vehet az enciklopédia szerkesztésében, és a szakértők szava elvben nem ér többet a laikusokénál: kiemelt jogosultságokat csak kitartó, jó minőségű munkával és a többi hozzájáruló támogatásával lehet elnyerni. A vitatott történelmi események, vallásos hitek (pl. az örmény holokauszt vagy a Szcientológia Egyház dogmái) esetében a cikkírók számára a „semleges nézőpont elve" a mérvadó, ami azt jelenti, hogy a különböző érintettek álláspontját a lehető legkevésbé elfogultan, egymás mellett, akár ugyanazon az oldalon mutassák be, így adva meg az olvasónak a lehetőséget, hogy kialakítsa az adott ügyben a maga álláspontját. Azaz a Ropolyi által üdvözölt posztmodern pluralitás és a tudáshoz való individuális hozzáállás paradox módon éppen egy olyan enciklopédikus vállalkozás keretein belül jelenik meg, melyet jellegzetesen a felvilágosodás „modernista" eszméi motiváltak! A Wikipedia a tudás demokratizálásának eszméjét egyidejűleg legalább három szinten: a tudásalkotásba való bekapcsolódás, a tudáshoz való hozzáférés és a tudásalkotás folyamatának a megszervezésébe való beleszólás (módszertani viták, szerkesztői bizottságok) szintjén képviseli. Ugyanakkor maga sem mentes a tudásalkotás modern intézményrendszereinek egyes sokat kritizált aspektusaitól. A „jó cikk" megírására vonatkozó explicit normatív szabályoknak az elburjánzása, a konfliktusfeloldás intézményeinek és eljárási szabályainak fokozódó komplexitása a Wikipedián belül arra enged következtetni, hogy noha kezdetben még a laikus is hozzászólhatott az enciklopédia- szerkesztéshez, idővel kénytelen vagy a kevésbé központi témákra szorítkozni, vagy pedig professzionalizálódni. Ezzel egyidejűleg alá kell vetnie magát egy komplex intézményrendszer működésének, és olyan, a tudományos világban bevált, többé-kevésbé konzervatív (és „modern") procedúráknak, mint például a peer review. Szükségszerű-e, hogy egy ennyire radikálisan „posztmodernként" induló közösség idővel már-már az állam szerveződésének fegyelmét öltse magára? Vagy csak arról van szó, hogy a Wikipedia lapjain az információ megjelenítésének privilégiumáért folyó verseny már csírájában magában hordozta a későbbi kifinomult szabályozás szükségességét? Ezek olyan kérdések, amelyeket a könyv fogalomrendszerével feltétlenül érdemes volna megvizsgálni.

(Köszönettel tartozom az MTABME Kognitív Tudományi Kutatócsoport és az NKTH KPI NKFP6- 00107/2005 számú Jedlik Ányos Pályázat támogatásáért.)

 BINZBERGER VIKTOR

 

 

Binzberger Viktor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK