Mielőtt a könyv ismertetését – vagy inkább, hogy óvatosabban mondjam, a téma megközelítését – elkezdeném/próbálnám, előbb a könyv bevezetőjéből és elejéből is idézek szavakat, melyek különösen fontosak, mert erőt adnak/adtak a nekem oly ismeretlen kvantumfizika naiv elemzéséhez.

Patkós András türelmesen, szinte gyengéden magyarázó fejezeteinek a rám gyakorolt hatása felért egy nehézlovassági rohammal. Gyakran megtorpantam, pedig negyvenhét éve fizikát és matematikát oktattam egy iskolában a 12-14 éves kamaszoknak. Rettenetesen sok idő elszállt azóta, és ma már esetleg önmagamnál is bukásra állnék… Mert az akkori kedvenceimhez, például Övegesprofesszorhoz vagy Beke Manó kopott, örökölt matematika tankönyvéhez több évtizednyi férfikorom alatt nem fordultam többé, sem a gyakorlatban, sem áttételesen.

A természettudományos gondolkodásomat valahogyan ki tudtam elégíteni a könnyebb tudományos ismeretterjesztő írásokkal, folyóiratokkal, a tévé, rádió néhány perces műsoraival. Közben a humán olvasmányaiban, beszélgetéseimben szívesen támaszkodtam (volna) a természettudományos emlékeimre, műszaki középiskolám racionális tudásmaradékaira. A hatás inkább csak látszólagos volt. Mégsem volt határozott hiányérzetem, amikor etikai vitáinkban csillagász barátom, a néhai Bödők Zsigmond a Heisenberg-féle határozatlansági relációra hivatkozván rálegyintett egy-két hipotézisemre. Akkoriban valahogy sok szempont hirtelen mellékesnek tűnt, és különösen az 1968-as álforradalmi hevület felületes sodrásában félrecsúszott a természettudományos gondolkodás a társadalmi szellem mozgásának fősodrából. Mert előítéleteinkben a természettudományok olykor „embertelennek” minősültek. (Lásd errőlHankiss Elemér Kötéltánc című tanulmányát.)

Patkós András is Madáchot hozza fel ellenpélda gyanánt. Vajon a falanszter rémülete, a repülés az űrben vagy az eszkimó panasza megíródhatott volna, ha Madách könyvtárában nincsenek természettudományos könyvek is? (Többek között: A római társadalom hanyatlása és bukása – Gibbontól, Alexander von Humboldt Kozmosza, Tomcsányi Ádám latin nyelvű fizikája, Dugonics András munkái, folyóiratok, görög klasszikusok stb.) Madách, az irodalmár, az isten háta mögötti világában tehát konok elhatározással mindig azon volt, hogy a műveltsége, a tudása és a világképe lehetőleg ne maradjon részleges, féloldalas.

• Olvass bele!

„Madách mindnyájunk kötelező olvasmánya. Az Embertörténet nála az eszkimó színnel zárul, a kihűlő Napból elmaradó hőáram a jegesnél is hidegebb űrbe, az űrhalál felé taszítja a Földet és az Embert. Ádám nem kaphat kibúvót a Teremtő által mozgásba lendített természettörvény alól, az csak bizakodásra és szüntelen küzdelemre szólítja fel, s talán maga is érdeklődéssel várja, hogy megváltoztatható-e ezáltal a kezdeti feltételekkel (az eredendő bűnnel) determinált végzet. Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Madách ismerte volna Lord Kelvin 1850-es felvetését a világegyetem »hőhalálba« torkolló végállapotára vonatkozóan. Mégis, néhai Toró Tibor temesvári fizikus kollégánk – némely korabeli hőtani könyveknek az író könyvtárában való fellelhetősége alapján – joggal feltételezte, hogy Madách annak legalább népszerű megfogalmazását ismerhette.”

Vagyis a nagy író jártassága jóval megalapozottabb volt a korabeli fizikában, mint például a mai irodalmároké a ma már nagyon is aktuális kvantumfizikában. Magyarán: egyre tágul a szakadék a természettudományok és a humán tudományok között a mai irodalmi gyakorlatban, ami bizony nem lehet ígéretes jelenség az emberi műveltség távlatait illetően. Vészterhes elszakadást jelent a tudományos valóság és a művészi képzelet között, ez viszont az irodalmi szövegek valódi időszerűségét kérdőjelezi meg. Egyáltalán: ez a jelenség kétségbevonhatatlanul példázza a természettudományos műveltség hiányosságát. Az értelmiségnek mindenképpen újra kell gondolnia az általánosan elvárható tudás szerkezetét és elvárható követelményeit. Oktatási rendszerünk (sok egyéb baja mellett) paradigmaváltás után kiált. Újra kell gombolnunk általános műveltségünk mellényét.(…)

Patkós András végtelen türelemmel keresi szövegeiben a világunktól oly eltávolodottnak vélt kvantumfizika közértésre/közös értelmezésre predesztinált összefüggéseit. Majd a Nobel-díjas és a díjat megérdemlő korszakalkotó nagy tudósok vitáin át eljut e tudományág korabeli világirodalmi tükröződéseinek szférájába is (Tom Stoppard, Daniel Kehlmann, Jean-Philippe Toussaint, Michel Houellebecq, José Saramago), mintegy bizonyítván, hogy nem lehetnek és nincsenek külön útjai a természettudományos és humán ismereteinknek. (…)

Ha Teller Ede lefekvéskor Adyt olvasott, akkor ma a „humán beállítottságú értelmiségiek”, különösen az alkotók sem engedhetik meg maguknak a természettudományos (vagy legalább ismeretterjesztő) könyvek hiányát könyvespolcaikon. Éppen az ő praktikus e-könyveiknek memóriájában kellene helyet találni az ilyen jellegű olvasmányoknak is. Emlékezünk, ugye, hogy a huszadik század legendás marslakói a tudományos kalandjaiknak zömmel a fasori gimnáziumból indultak neki, ahol bizony alaposan feltarisznyázták őket a humán és természettudományok alapjaival. És ez a kettősség (?) sosem volt kárukra, sőt! Megismételhető-e ma nálunk a fasori csoda? Meg bizony. Más kiutunk nincs az egyre kaotikusabb világunkból, melyet a profitőrület mételyez, és riasztó rémként az ismeretlen, változó jövő. Mert reánk szabadult a klímakatasztrófa, a félig eltitkolt háborúk kora, a terror újabb fellángolásai. És a népességfogyás, amin nem fog segíteni az Európán átsöprő migráns cunami sem.

„Szüntelenül törekednünk kell mindazok megnyerésére, akiken múlik, hogy a magyarság ne veszítse el a természetről szóló alaptudományok művelése iránti, mindnyájunk számára mindmostanáig világszerte megbecsülést hozó, szép képességét” – írja Patkós.

E nekünk kies, szép hazában – állapítottuk már meg nagyon sokszor – nem rejtőzködnek ásványi kincsek a föld alatt. Csak a szellemi tőkénkkel gazdálkodhatunk. Azzal viszont nagyon felelősen kell. Módszert sem kell kitalálnunk hozzá, hiszen a „fasori módszer” létrehozta a maga idejében a világ legjobb gimnáziumát. Vagyis jövőnket illetően a közoktatás fejlesztésében, a pedagógusok pozitív (!) kiválasztódásában rejtőzik az egyetlen, de mindennél hatalmasabb lehetőségünk. Amennyiben sikerülne oktatásügyünket „fasori” színvonalra emelni, akkor a megoldódás felé fejlődhetne a sok problémánk, sérült tudatunk, identitáskeresésünk. Fokozatosan, persze, hiszen a szellem működése sosem önműködő rendszer. Az emberi gondolkodás két irányzata nem csupán feltételezi egymást, hanem egymásra is épül. A konzumszédület fertőzöttségéből, szabad piaci ökológiánk romjainak jövőtlen árnyékából ezen az úton tudnánk kilábolni. Vagy: ezen az úton is.

A Bolyai című monodrámában (Kocsis István) a tudós rögeszmésen ismételgeti mottóját, amely számára az egyetlen tisztességes út. „Én mindig a nehezebbik utat választottam!” Ilyen egyszerű volna? Nem egyszerű talán, de mégis járható ez az út. A jövőnket illetően talán nincs is más választásunk.