0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 496 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2798-64-6
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Eredeti ár: 4800 Ft
Webshop ár: 3600 Ft

KOSÁRBA
A tanulás és gondolkodás keretei
A népi pszichológiától a gépi pszichológiáig

A művészetek lelkéhez közel

Mozgó Világ
2016-1-18

Pléh Csaba könyve három nagy fejezetre tagolódik: az első a gondolkodás kereteivel, a második a tudásátadással (mondjuk: a pedagógia és pszichológia kapcsolataival) foglalkozik, a harmadik a gondolkodáskutatás történetén fut át. Szeretem a dolgozatait, mert, mint a kilátótornyok, távlatokat nyitnak, és kézen fogva vezetnek végig a pszichológia tudományának legújabb eredményein. Most viszont önző leszek, és e tanulmánykötetből csak azokra az írásokra figyelek, amelyeket a szakmámban –művészetfilozófia – használni tudok: vagyis azokra az elemzésekre, melyek az elbeszéléssel, a tágabb értelemben vett narratológia pszichológiai megközelítésével foglalkoznak. Még pontosabban: mit gondolnak minderről a legfrissebb pszichológiai kutatások? Mert a színház, ill. a drámák világa volt életem nagy szerelme, más szóval: az irodalmi „mesélés” titkai érdekeltek, Pléh Csaba pedig legalább harminc éve már e problémák körül is vizsgálódik. Az elbeszélés (mesélés) az emberi megismerés, valamint a világ felfogásának, kezelésének legfontosabb eszköze – tán így foglalhatnám össze legegyszerűbben e kutatások lényegét. Én mint filozófus (esztéta) mindig is arra voltam kíváncsi, hogy a történet – ami a színpadon, regényben, zeneműben kibomlik – mit igényel a befogadótól. Mi van a leírt (kimondott) szavakon túl, mi van a szöveg mögött, vajon az olvasó/néző felkészül arra, hogy ne csak azt olvassa, ami le van írva? Egyáltalán: a befogadó hogyan érti meg a mesét? Az elbeszélést. Jó, a narratológiában erre akadnak esztétikai válaszok, miszerint a szövegben patronok vannak elrejtve, elő van készítve a rávezetés technikája – hogy a befogadó kénytelen legyen a hőst és cselekedetei rejtett világát (motivációit, titkos szándékát stb.) átélni. Pléh dolgozatában számomra az a nagyszerű, hogy most egy másik irányból, a nyers antropológia, pszichológia, sőt a nyelvelmélet oldaláról közelít e rejtvényhez: miért van a mesének olyan fontos szerepe az ember életében, miért lett az elbeszélés a megismerés legfontosabb „módszere”. Írása a probléma számos elágazását összefogja, és közben szinte teljes kitekintést kínál az utóbbi évtizedek ilyen irányú pszichológiai elméleteire. Mondom: önző leszek, és azt keresem új könyvében, ami engem mint esztétikával foglalkozó filozófust érdekel. Itt van mindjárt az elbeszélés és az Én viszonya. A mi szakmánkban erről (Paul Ricoeur óta) az a tézis járja, hogy az egyén identitását a személyiségét építő történetek sora alkotja. („narratív identitás”): az vagyok, ami élettörténeteim algoritmusában rejlik. Pléh beidézi ezeket a kutatásokat, de a kognitív pszichológia dimenziójával együtt. Így például bevezeti az elbeszélés „énkreáló” fogalmát. Amit én mesélek, az nemcsak kifejezi saját Énemet, de a „mese” konstituálja is – netán újraformálja – tudatos és tudattalan önmagam. Ráadásul ez az „építés” társadalmasodásommal egyetemben történik: az „elbeszélések” révén szocializálódom – akár úgy is, hogy ezekkel a színpadon vagy a lírában találkozom. Észrevétlenül – illetve a műélvezetbe csomagolva – elsajátítom társas világom normáit, azokhoz való viszonyulásom lehetséges módjait. (Melyeket – ha van hozzá „érzékem”, fülem – vagy használok, vagy továbbépítek, netán tagadok.) A művészet (esztétika) horizontja máris bővült – nem is szociológiai dimenzióval (by the way: azzal is), hanem antropológiaival. Pléh innen lép tovább a művészetértelmezés ma legizgalmasabb problémaköréhez, a megértés, a műértelmezés gubancához. A kognitív pszichológia megközelítésével. A kiindulópont még a saját szakmámból is ismerős: a megértés mindig több (vagy kevesebb) mint a mondat, amit olvasunk vagy hallunk. Akkor is így van, ha az elbeszélő éppen a partnerünk, mert amíg „mesél”, mi „mögé” is látunk. Azaz: megértjük az általa mesélt sztorit – de közben a fejünkben játszik a szándékmegértés, a karakterfelismerés és mégsok minden más, ami nem is hangzik el sem a beszédében, se metakommunikatív viselkedésében: mi generáljuk magunkban. Vagyis a megértés egyszerre tudatos ÉS zsigeri munkánk eredménye, jóval több, mint amit szavakban, mondatokban kapunk. Ugyanez a kettősség a műalkotások befogadásában is döntő szerepet játszik, csak éppen a megértési folyamatnak jóval bonyolultabb struktúrával kell megbirkóznia. Bárki ismeri azt a szitut, amikor csak második olvasásra érti meg a „mesét”, mert el hallgatott vagy mellékesnek tűnő részletei nem jutnak el hozzá, csak a második nekifutásra.  És ekkor jön egy gondolatsor, ami igencsak megkapott: itt nemcsak a megértésről van szó, hanem az elbeszélés felidézéséről is. A felidézésben bizonyos sémák vezérlik az emlékezetet. Hoppá, mondom én, aki megállt F. C. Bartlett emlékezetelméleténél, illetve a mesesémákat felfedező Vlagyimir Propp találmányánál. A mai kísérleti pszichológiai továbblépett, és elkezdte kutatni, hogy egy elbeszélésben rögzített eseményre egy év után miért és mire emlékezünk, mi marad meg belőle. Kiderült, hogy azok a bizonyos társadalmilag közös emlékezeti sémák segítenek a„fővonal” felidézésében, a mellékes elágazások pedig azért homályosulnak el, mert felidézésüket nem segítik ezek a sémák. Pléh saját és mások kutatásai alapján e sémákat igen leegyszerűsítve a következőképp írja le: az elbeszélésben a „ki, mit, miért csinál”. A megoldás csak látszólag egyszerű, hiszen itt a szándékfelismerés, az Én-kép és annak kivetítése, valamint lehetséges következményelemzések is szerepelnek. Pléh e kutatásokat összefoglalva így ír: a legújabb vizsgálatok szerint „a narratív élménymód a világ megismerésének és kezelésének egyik redukálhatatlan, alapvetően antropomorf cselekvés- és hősközpontú modelljeként tételeződik”. Számomra már a „narratív élménymód” fogalma is felfedezés, de a vizsgálat tovább megy, és egy jóval bonyodalmasabb problémába torkollik: „honnan ered az egész irodalmiság és a történetmondási igény, és [ennek az igénynek] mi a kulturális és evolúciós háttere?”. Egyáltalán – folytatja – pszichológiai szempontból mire való a művészet?  Itt aztán sok mulatságban lehet részünk. Pléh ugyanis – nem szándékolt, ám alapos iróniával – ismerteti-e kérdésre adott legfrissebb kutatási eredményeket. Az első (Steven Pinker elmélete) a műalkotásokba objektivált „sztorizást” csupán örömszerzésnek tartja, és ezért (mellékesen) a huszadik századtól induló modern művészetet is lesöpri az asztalról, mivel az ekkor születő művek nem tudnak örömet okozni. E művekkel találkozva csak ideges leszel, mert nem érted mi van a képen, mi játszódik a színpadon. (Hm...) A második idézett elmélet még érdekesebb (mondom némi eufemizmussal): „a művészet a művész férfiúi sikereinek kulcsa, arra jó, hogy a szerző imponáljon a hölgyeknek.” Na jó, gondolom, ez a tézis elmegy a primitív népek esetében, vagyis igaz lehet például a testfestésben jeleskedő kultúrákra. De nem, a szerzőnél ez a gondolat általános, a művészet létét magyarázó elvvé vált. Zárójelben arra gondolok, hogy mit szólhat egy ilyen pszichológiai magyarázathoz, mondjuk, a feminista irodalomelmélet? Vagy mit gondol erről a mai kontinentális művészetfilozófia? (Pléh Csaba stílusára jellemző, hogy ő sem kezeli ezeket az elméleteket minden irónia nélkül...) A harmadik (Sebők Tamás nevéhez kapcsolódó) elmélet a játékosságtól indít, és arra fut ki, hogy a művészetekben az ember a „lehetséges világok” kis kockázatú kipróbálásával játszik. Ez már számomra is jelentős támpont: a „lehetséges világok elmélete” korábban is érdekelt, de ebben a szövegben, azaz e teória esztétikai felhasználásában Kant és a posztmodern fog kezet. A „lehetséges világok” elmélete az esztétikai kultúrában a groteszktől a fantasztikumon át a „kafkastrophic” irodalomig mára kulcsfogalom lett. Itt persze már alaposan benne járunk a „mire jó a művészet” kérdéskörében, mikor is Pléh Csaba – az elbeszélés primátusának elméletével – csöndes győzelmet arat a leegyszerűsítő, bár kísérletekkel alátámasztott teóriák felett. A mai esztétika is kiemelt helyen szálazza szét az „elbeszélés”, a mese viszonyait – annyira, hogy nemcsak az irodalom (és színház) vezető kategóriájaként kezeli a fogalmat, ami ősi patent, hanem pl. a festészet ben vagy a zeneelméletben is használja.  Most ugrom egyet, mert mint mondtam, önző módon olvasom Pléh könyvét, az érdekel, amit a művészetelmélet szempontjából izgalmasnak érzek. Ilyen dolgozat A magyarázat és a megértés a szellemtudományos pszichológiában egy évszázad múlva című szöveg. Mit mondjak, e kettő viszonya ma a művészetelmélet egyik legforróbb kérdése lett, hiszen a hermeneutika, ill. a műértelmezés az esztétika legtöbbet vitatott területe lett. Pléh Csaba Wilhelm Dilthey „feltámasztásában” látja a mai pszichológiai gondolkozás egyik fontos ágának jövőjét. Dilthey vezette be a szellemtudományos és a természettudományos pszichológia megkülönböztetését. Később a hermeneutika fogalmának leporolása is a nevéhez fűződött. Szerinte a szellemtudomány értelmez („értelmet ad”), de használja az intuíciót is, egyáltalán: holisztikusan szemléli tárgyát, nem boncolja a részleteket; ezzel szemben a természettudományos megközelítés oksági viszonyokat kutat, indukcióval és levezetésekkel dolgozik, széttrancsíroz/összerak. Aztán sokáig két tábor volt: az egyik a „megértés” (holisztikus, intuíciót, zsigeri ráérzést is használó) fogalmára és módszerére esküdött, vele szemben pedig a„magyarázat” királyi útja állt – kísérlet, bizonyítás, általános törvények alkalmazása. Pléh dolgozatának fontosságát abban látom, hogy ráérzett a megértés általános kulturális (szociológiai, pszichológiai) jelentőségére, és ezzel kapcsolatban tárja elénk e kérdés érzékelhető fontosságát a jelenkori pszichológiában. A filozófiában a „megértés” vagy „magyarázat” vita Gadamerrel eldőlt: a kettő csak együtt képes művészeti jelenséget interpretálni. Pléh szerint viszont a pszichológiában e kettősség vitája kiéleződött, megjelent ugyanis egy radikális irányzat, ami „a pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, és így a megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává, egyben szociálissá téve azt”. Pléh Csaba viszont rendet vág e vitában: „magam a hozzáállások többféleségében hiszek. Felfogásomban a radikális megértő nézet a népi pszichológia egyik túláltalánosítása. Valójában mi mint emberek egyszerre vagyunk oksági értelmező és hermeneutikus lények. Egyszerre élünk okok és indokok világában... Az ember teljességét viszszaadó pszichológiának az ember természetéhez tartozóként kell láttatnia ezt a kettősséget.” Ennyiben a modern/posztmodern alkotások műértelmezése támogatást nyer, amennyiben a pszichológia is „engedélyezi” a „zsigeri” motívumokkal dolgozó műelemzések módszertanát. Legalábbis én így fordítom le Pléh Csaba elemzését. Itt megjelenik két érdekes fogalom, a „népi pszichológia”, illetve egy másik dolgozatában a „naiv emberismeret” jelensége. Szívesen olvastam volna e két jelenségkörről többet is: az irodalomelmélet, a színházkritika e területről veszi sejtelmeit, Pléh kötetében e fogalmak mint pedagógiai hiánycikkek szerepelnek, illetve egérútként a pszichológia lehetséges visszacsempészésére a közoktatásba. Lehet, hogy több van e két fogalomban. Végül hadd említsem meg a kötet számomra legizgalmasabb tanulmányát (A webvilág kognitív következményei, avagy fényesít vagy butít az internet). A téma köznapi viták tárgya, de a „hálózati ember” fogalmának megjelenését egy új tudományág jelezte. Ez utóbbihoz hadd idézem Pléh Csaba diagnózisát: „Az utóbbi 15 év hálózati rendszerei sok szempontból tovább alakították a saját magunkról kialakított elképzeléseinket. Magunkat is elkezdtük pontokként tekinteni egy hálóban. Kapcsolataink elemzésében a klasszikus pszichológia csoportfogalma mellett sokkal erőteljesebb lesz a hálózati emberről való beszédmód.” Az új technológiai eszközökről van szó, az ún. IKT mai világáról. (IKT: információs és kommunikációs technológia.) Vagyis arról, hogy e technológiai forradalom segíti vagy korlátozza a személyiségfejlődést. Pléh elemzése végén arra a következtetésre jut, hogy az új technológiai eszközök felszíni kapcsolati köreinket tágítja, vagyis nem lépjük át eddigi határainkat. A magam részére úgy fordítom le eme tanulságot, hogy alapvető kötődéseink – szülő, barát – megmaradnak nélkülözhetetlen támpontokként, és bár a kütyük bővülő világa inkább a felszínes kapcsolatok felé tolja el érdeklődésünket, stabil kötődéseinket alig változtatja meg. Ez utóbbit ugyan némi kétséggel fogadom, de örülnék, ha így lenne. Mert a jónép attól fél – ill. félti gyerekeit –, hogy a közösségi médiába (Facebook, Twitter) való belesüppedés rongálja a gondolkozást, az„internetfüggőség”, a Facebook által kínált „lájkolás”, illetve ennek időigénye csökkenti a kitartó, elmélyült munka lehetőségét. Felszínességre nevel. („Hány követőd van? Nekem ezerkétszáz... És hány barátod van? Hááát – az nincs” – mondja a városi legenda, ill. a csetelő, közösségi médiába süppedt gyerekeit figyelő szülők kara.) De azért is vagyok szkeptikus, mert érzem, hogy már engem is fenyeget az internetfüggőség, csökken a kreatív szabadságom, lopják az időmet. Pléh írásai azt sugallják, hogy bízni kell az IKT által kínált és rohamosan táguló horizontban: a tanulásnak soha ilyen bővülő lehetősége nem volt még. Szakmai önzéssel csak néhány izgalmas gondolattömböt emeltem ki Pléh Csaba könyvéből. Nem szóltam a kognitív pszichológia kutatási eredményeit bemutató tanulmányairól, a gondolkodáskutatás történetébe bevezető dolgozatairól és referátumairól. Nem szóltam róluk, pedig tanultam belőlük, mert ami szaktudományosan nehezebb falatnak tűnt, ott a szerző szellemes táblázatokkal, grafikonokkal sietett a segítségemre.  

Almási Miklós

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK