Harmadik részéhez ért tudományos ismeretterjesztő könyveket bemutató sorozatunk, pukkanjanak a pezsgők, buzogjanak a buzgárok!

Leon Ledermanról valószínűleg nem sokan hallottak, akik nem érdeklődnek a fizika iránt, ami nagy baj, mert ugyanúgy Nobel-díjas, mint Orhan Pamuk, csak vele szemben nagyon jól ír. Flame-muníció megvolt, lássuk a könyvet. Az isteni a-tom nem kisebb feladatot tűz ki maga elé, mint az atomfizika (kultúr)történetének elmesélését Démokritosztól napjainkig. Tudjátok, Démokritosz volt az arc, aki a képzeletbeli szolgálóját megbízta, hogy a képzeletbeli sajtot folyton kettévágja, és így jutott el az atom gondolatáig. A kötőjeles a-tom szó használata nem véletlen, ugyanis nem a mai értelemben vett (kémiai) atom, hanem a valóban legkisebb elemi részecskék nyomába ered Lederman. Kvarkok, leptonok és furcsa rokonaik a főszereplői a kötet második felének, de ne szaladjunk előre.

Az író/fizikus a Fizika kultúrtörténete c. klasszikusból is okulhatott, mivel Ádámtól-Évától kezdi a részecskefizika ismertetését. Démokritosztól Bohrig, a görög tengerpartoktól a több kilométeres atomrombolókig nagyjából mindennel és mindenkivel megismerkedhetünk, aki és ami fontos volt ahhoz, hogy eljussunk az anyag legvégső építőkockáihoz. Szerintem hihetetlenül izgalmas az utazás Galilein át Newtonig, majd jön Boyle, Lavoisier, Faraday, Oersted...a klasszikus fizika után pedig ránk zúdul a kvantummechanika, jön Schrödinger, Heisenberg, Bohr, Einstein és az összes többi géniusz, hogy túlterheljék az idegrendszerünket határozatlansági relációval, fotoelektromos hatással, és az összes többi, elég riasztó nevű izével.

Itt azért érdemes megjegyezni, hogy azok is bátran kézbevehetik a könyvet, akik eddig nem, vagy alig érdeklődtek a fizika iránt. Lederman nagyon olvasmányosan, nagyon jó (bár helyenként már kissé idegesítő) humorral ír mindenről attól elkezdve, hogy miről bveszélgetne Démokritosszal, odáig, hogy miért tartja idiotizmusnak azt az elképzelést, hogy egy Nobel-díjas mindenkről mindent tud. (Még jobb, hogy ő is elismeri, hogy igen fárasztó viccei vannak, ettől magától értetődően még szerethetőbb.) A stílusnál pedig talán még fontosabb, hogy - a lehetőségekhez mérten - igyekszik képletek nélkül, szemléletesen elmagyarázni, mifene a lepton. Már ha a "szemléletes" szó adekvát olyan dolgok esetében, amelyeket optikai úton megfigyelni lehetetlen.

A könyv felétől egyre elborultabb a téma, simán előfordulhat, hogy valakinek már sok lesz az atomrombolásból, virtuális részecskékből és hasonlókból, nem szégyen az. A tizenkilencedik századig is sok minden történt a fizikában. Ugyanakkor - ha kissé nehéz is -, érdemes átrágni magunkat egész könyv a végéig. Fantasztkius élmény arról olvasni, hogy a világ legnagyobb koponyái épp miről törik a fejüket - úgy, hogy tényleg értjük is a kérdéseket. Bár - ahogy Stephen Hawking mondta -, nem biztos, hogy az intelligencia hosszú távon előnyös a túlélés szempontjából, érdemes néha megerőltetni az agyunkat.

Hátha mégis.