0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: György Norbert
Megjelenés: 2016
Oldalszám: 500 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-71-4
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 1400 Ft

KOSÁRBA
Gabonakörök
A death metal rövid története

Interjú a fordítóval - György Norbert: Natúr csemege lecsó

www.litera.hu
2015-10-13

A 2016-os Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia, ezért jövőre a szokásosnál több kortárs kötet jelenik meg magyarul. A kiválasztott művek közül kettőt György Norbert fordít, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum Visegrádi Irodalmi Rezidensprogramjának ösztöndíjasaként Pesten dolgozik. - György Norberttel Proics Lilla beszélgetett.

Azt olvastam, az íráshoz a film felől érkeztél.

György Norbert: Igen, hiszen a tízezres porfészekben, pláne a faluban, ahol felnőttem, nem volt más, mint a tévé, a film, és a foci. Ha van egy kis belső világa az embernek, akkor valahol ebben talál utat a kultúra felé.

Mondd, milyen ez a porfészek?

Fülek város, de olyan, mint egy nagy falu – az emberek ide többségében tényleg vidékről költöztek, mert volt itt egy zománcozó gyár, ami aztán természetesen szét lett lopva. De a vár most is ott van, azt lehet nézegetni.

Akinek regénye jelenik meg, az író és megy a nagyvárosba.

Néha megy. Mint most. Füleken olcsóbb az élet, és abból az egy szobás lukból, ahol élek, tíz perc alatt ki lehet menni az erdőbe, és kész. Tudom, hogy ez nem elég az élethez, de nekem jó.

Vannak olyan írásaid, amelyek könnyen olvashatók, és olyanok is, amelyek konstruáltabbnak tetszenek.

A regényem (Klára, Nap Kiadó, 2004) szövegelős volt – nem létező kvázifelvidéki, rontott szlovmagy nyelven. A novellás kötetemmel (Átmeneti állapot, Kalligram, 2011) pedig éppen ennek az ellenkezőjét akartam, pontosan és világosan megfogni valamit. De másmilyen szövegeket is írtam közben. Szeretem, ha szól a szöveg, ha van zeneisége, azt pedig sokféleképpen meg lehet csinálni.

Hogy van ez gyakorlatiasabban?

Mindenhez meg kell találni a formát. Hiába van egy jó ötletem, ha nem találok hozzá nyelvet, nem tudom megírni. Van, hogy három hétig keresem, és utána három nap alatt megvan. Vacakolni kell, hogy rátaláljon az ember a megoldásra. Időnként bele lehet ebbe zsibbadni, és olyankor kifejezetten jó mást csinálni. Ezért is örülök most ezeknek a fordításoknak, mert pötyögöm, ami szinte magától jön, aztán persze visszatérek, formázom, de ennek a munkának van lendülete, könnyedsége, hiszen ott az anyag, amivel dolgozom.

Ezek szerint fordításkor könnyen rátalálsz a szövegnek nyelvezetére.

A jó szöveg hamar megtalálja a formáját más nyelven is, amit a magaménak érzek a végén, amikor letisztázom. Akkor már olyan, mintha az enyém lenne. Nyilván nem hamisítom meg az eredeti szöveget, de ahhoz, hogy szépen szóljon, hozzá kell magam tenni, ami lehet, hogy merészség, és nem tudom, szabad-e ezt így gondolni, de én így szoktam. Most két kortárs prózát fordítok: Jaroslav Rumpli regényét, a Gabonaköröket (Kruhy v obilí, a Typotex kiadóban jelenik meg hamarosan), és Viťo Staviarsky Fekete csukák (Kale topánky, a L’Harmattan kiadó készíti a magyar kiadást ) című könyvét. Illetve fordítok a Lettre-be is pár novellát.

Milyennek találod a kortárs szlovák prózát?

Inkább csak hozzávetőleg ismerem, mert nem foglalkozom vele szakmaszerűen, de úgy látom, megerősödött a szlovák kortárs irodalom, megszabadult a korábbi ballasztoktól, elvárásoktól: az írók merik vállalni a maguk érdeklődését, talán ezért lettek jelentősebbek.

Tudsz valami jellegzetes különbséget mondani a magyar és szlovák irodalmi közélet között? Nem mérhető dolgot kérdezek, hanem inkább érzést.

Nem ismerem behatóan egyik közeget sem, de mondok általánosabbat, ami nemcsak az irodalmi közéletre vonatkozik: a szlovákok jellemzően kevesebbet beszélnek. Itt, ha nem beszélhetnétek annyit, amennyit beszéltek, kihalnátok. Már a feliratokban is minden agyon van magyarázva: natúr csemege lecsó, például. Élvezem egyébként ezt a másféleséget: a szlovák melankóliát és a magyar vehemenciát. Persze lehet, hogy nincs is semmiféle különbség, csak én látom így valamiért.

Mennyire jelenik meg a szlovák irodalom a magyar közegben, illetve a magyar a szlovákban?

A magyar szerzőket olvassák Szlovákiában, ehhez képest a szlovák irodalom itt egyelőre nem létezik. A magyar irodalom hagyományosan inkább a német felé nyitott, de azt hiszem, lehet ezen változtatni, mert tényleg izgalmasabb lett az utóbbi időben a szlovák irodalom, és ha sorra jelennek meg magyarul is jó könyvek, akkor erre minden esély megvan. De nem vagyok túlságosan jártas ebben a kérdésben, csak annyira, hogy a Szlovák Intézet Műfordító Szalonjában szoktam havonta megfordulni, ahol kifejezetten szakmai problémákról, konkrét kérdésekről beszélgetünk.

Te is benne vagy a tudjuk, milyen magyar közéletben, amelyben időnként meg-megszólalnak tudósok, művészek, így írók is. És aligha lehet megmondani, mikor, de van, hogy a hallgatás is jelentéses lesz. Foglalkoztat ez téged?

Egyrészt nyilván követem valamelyest, mi történik, bár kicsit sem inspirál, hogy egy nyilvános megszólaláshoz kellő alapossággal elmerüljek benne. Másrészt nem vagyok olyan súlycsoportban, hogy a hallgatásomnak jelentéses lenne. Ha írok, akkor író vagyok, ha fordítok, akkor fordító, ha pedig éppen nincs semmi, akkor munkanélküli. Volt nálunk pár éve a Gorilla–sztori: a legfelső politikai köröket hallgatták le, és egy itt élő kanadai újságíró megírta az egészet. Megjelent, eljutott sok emberhez, tüntetést szerveztek. Kétszer. Harmadszorra már pár maroknyi ember ment ki, mert november végén marha hideg volt. Ennyi volt az egész. Egy jó novellának nagyobb tétje van: hogy valaki elolvassa és valamit megpendít benne.

Mondod, hogy jó novella, jó szöveg – mennyire tudod, hogy milyen, amit megírtál?

Tudom, ha jó. És azt is, ha nem.

Ki lehet javítani, ha nem jó?

A szöveg olyan, mint a gipsz: egy ideig lehet rajta igazítani, aztán már nem. Akkor le kell verni az egészet, és újrakezdeni.

Milyennek találod a szlovákiai magyar irodalmat? Egyáltalán hol követheti nyomon, akit ez érdekel? Mennyire vagytok elzárva a magyar szakmától? (A színházi világban még mindig nehézkes az átjárás.)

A legkönnyebben folyóiratokban lehet követni: a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, vagy a Palócföldben. Nálunk Schengen van, nem érzékelek semmiféle átjárhatatlanságot. Az nem érdekes, ki hol él. Egy szövegnél semmi más nem számít, csak hogy elég jó-e.

Ez azt is jelenti, hogy nem feltétlenül derül ki, férfi vagy nő írta az adott szöveget?

Igen. Sok szöveget fordítottam már, amit nők írtak, még szabadverset is – ezért mondom. Nyilván vannak maszkulinabb szerzők, és olyanok is, akik nagyon ráismerhetően nők, de soha nem láttam szövegben olyan jellegzetességet, amelyek csak nőiek lehetnek. Ahogy szokás például a hisztériát nőkhöz társítani, miközben ez aligha női tulajdonság, pont elég férfinél lehet tetten érni –, ugyanígy egy szövegnek sincs olyan kizárólagos nemi sajátossága, amit a másik fél képtelen érteni vagy ismerni, így fordítani például. Én csak örülök a változatosságnak.

Egyébként nem szoktál a fordítás során a szerzővel a szövegről beszélgetni?

A szöveg az érdekes. Persze, ha olyasmi adódik, amit meg kell beszélni, akkor azt megbeszélem.

És szokott adódni olyasmi?

Nem. Eddig még nem adódott. Ettől függetlenül persze szoktunk egymással beszélni.

A kortárs irodalomban dilettáns olvasóként divatokat szoktam észrevenni. Ha tényleg van ilyen, akkor el lehet-e, el kell-e ezt kerülni, vagy ez nem érdekes?

Én a magam szempontjai szerint dolgozom. Egyébként valószínű, hogy még ugyanazt az élményt is különbözően írnánk le, ha egyszer ilyen helyzet állna elő, úgyhogy nem szoktam azon gondolkodni, különbözöm-e többiekről. Ha valami van, akkor azt megírom.

Proics Lilla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK