0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: György Norbert
Megjelenés: 2016
Oldalszám: 500 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-71-4
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 1400 Ft

KOSÁRBA
Gabonakörök
A death metal rövid története

Gabonakörök

http://kultnaplo.blogspot.hu
2016-6-3

Gabonakörök, death metal, zsonglőrködés, veszteség, nihilizmus és filozófia – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Jaroslav Rumpli egyedi stílusban íródott művének lényegét. Nem egy könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot, főleg ha az ember szereti a rejtett összefüggéseket kutatni. 
Gabonakörök annyira elrugaszkodik a megszokott történetfelépítéstől és szerkezettől, hogy nehéz lenne pontosan megmondani, hogy műfajilag hová tartozik: családregény-e, krimi vagy esetleg (konyha-) filozófiai gyűjtemény, ami görbe tükröt kíván tartani a Coelhon és Oravecz Nórán nevelkedett társadalom elé. Egyik sem, és mindegyik egyszerre, úgyhogy talán nem is érdemes azzal fájdítani a fejünket, hogy ezen gondolkodjunk.
„Az igazság pont olyan, mint a gabonakörök. Ha az ember benne van a közepében, akkor nem látja, ha felülről nézi, akkor meg nem érti.” Na, hát ez a könyv is hasonló módon működik, csak kicsit fordítva. Amíg benne voltam és olvastam, addig ugye láttam, hogy mi van oda írva, viszont sokszor nem értettem. Az utolsó két oldal után egy csomó minden a helyére került, viszont már sok mindenre nem emlékeztem belőle. Szóval lehet, hogy ez a megvilágosodás is csak illúzió, mint ahogy az igazság sem létezik (erre a szerző igen sokszor rámutat az ötszáz oldal során), de én boldog vagyok vele.

Jaroslav Rumpli nem finomkodik, hanem egyből mély vízbe veti az olvasót. Az első pár oldal olvasása közben az ember nem győzi kapkodni a fejét: halál, megnyomorodás, veszteség, és megint halál. És körülbelül ez megy ötszáz oldalon keresztül, de furcsamód egy idő után teljesen súlytalanná válik az egész – mint ahogy a valóságban sem áll meg az élet, és a sok veszteség után az ember néha érzéketlenné válik az újabba sokkoló eseményekre. Eleinte ösztönösen kapaszkodtam a cselekménybe (hogy halad a tárgyalás? ki a gyilkos? mi történt valójában?), és végtelenül bosszantottak az újabb és újabb kitérők a múltba, illetve az igazság keresésének irányába. Aztán egyszer átkattant valami, és megértettem, hogy ez a történet nem a megoldásokról szól. Még csak nem is az igazságról, a veszteségről vagy az összefüggésekről. Hanem arról (legalábbis nekem), hogy az élet mindig meg tovább. 
A főszereplőnk egyben az egyetlen nézőpont karakterként is funkcionál. Abszurd módon első emléke egy másik ember halálához kötődik. Igaz ugyan, hogy ez a halál egész későbbi életét meghatározta és megváltoztatta, de akkor sem túl vidám útravaló egy ötéves gyerek számára. Ezután pedig már nem kell várni a további tragédiákra: sziámi ikrek, akik közül az egyik angyali szépségű, másikuk arcára viszont szinte rá se lehet nézni; egy rosszul sikerült veseátültetés; egy death metal banda énekesének arcát letépő medve; gyilkosság (?) egy játékboltban; fröcskölő belsőségek egy kölcsönkért motor és egy busz találkozásakor, és senki nem tudja biztosan, hogy öngyilkosság történt-e vagy csak szerencsétlen véletlen… és ez még nem minden. Narrátorunk egy idő után már csak lemondó távolságtartással vesz tudomást az egymást követő tragédiákról, és legszívesebben bezárkózna a szobájába, hogy egész nap csak zsonglőrködjön.

Olvasás közben nehéz volt átlátni a könyv szerkezetét, de az utolsó fejezettel hirtelen minden a helyére került. A végére már amúgy is súlytalanná válik az egész: egy halál, két halál, sok halál, gyilkosság vagy nem gyilkosság, igazság, Isten… mind egyre megy. A kezdeti depresszív hatás fokozatosan átadja a helyét a távolságtartásnak, egyfajta „minden mindegy” hangulatnak. Ez talán nem hangzik túl biztatóan, de közben feloldódnak a konfliktusok, a gátlások, elúsznak a negatív érzések, és nem egy betöltetlen űr marad a helyükön, hanem a nyugalom. Igen, bármennyire is furcsán hangzik, végső soron ez a könyv, a death metalos halálsikolyokkal, a véres kéznyomokkal, és a folyamatosan bővülő hulla-körrel együtt, engem megnyugtatott.
Hogy kinek ajánlanám? Azoknak, akik nem félnek a kihívásoktól (és nem mennek fejjel a falnak, ha egy könyv csak nyomokban tartalmaz cselekményt), szeretnek belemerülni egy lassan csordogáló (és nem mellesleg gyönyörűen megírt) történetfolyamba, és akkor se csapják be riadtan a könyvet, ha fröcsköl a vér. Ja, és azoknak is, akik még keresik a legstílusosabb Coelho-paródiát.

Bori

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK