Igen ritka az irodalomban, hogy egy könyvbeli motívum – jelen esetben a főszereplőnk kedvenc időtöltése: a zsonglőrködés – ennyire meghatározza az adott könyv szerkezetét, felépítését, cselekménybonyolítását, illetve ennyire pontosan fejezze ki az elbeszélő istenképét. Ugyanis a nem annyira komplikált cselekményt egy-két oldalas fejezetekbe tördelve kapjuk, és amint végigértünk egy-egy rövid szakaszon, azonnal egy homlokegyenest ellentétessel, vagy totálisan különbözővel folytatjuk, hogy csak akkor vegyük fel újra a cselekményszálat, mikor az ördögi kézügyességgel megáldott bűvészünk úgy dönt, hogy éppen azt hajítja fel a nagyközönség elé (közben persze figyeljétek a kezét, mert csal). Ezzel két dolog van egyszerre garantálva: a folyamatos pörgés, illetve az ebből a technikából adódó enyhe monotónia. Bennem ez a két érzés harcolt végig egymással.

Mint említettem, ugyanez a technika fejezi ki leginkább a könyv istenképét is. A Mindenható az elbeszélőnkhöz hasonló távolságtartással, és hasonlóan ördögi kézügyességgel „uralkodik” a világon: egyeseket felemel, másokat sárba taszít, vagy éppen leejt, hogy mondjuk, egy udvar kövezetén kenődjön szét több kilométernyi zuhanás után, mint például az egyik bizarr halált halt szereplőnket. Bizarr halál. Na, ebből aztán van rengeteg, hisz ebben a történetben szinte mindenki távozott már így vagy úgy az élők sorából, van, ki baleset következtében, van ki, önszántából, és van, ki más keze által…

Jaroslav Rumpli kötete, a Gabonakörök, még ezen kívül is különös könyv, hisz alig akad olyan oldal, ahol ne futnánk bele valamilyen bölcseletbe, mégpedig olyan, a végletekig leegyszerűsített, vagy sokszor inkább lebutított bölcseletbe, ami sajnos korunk sajátja, ami néhány (a legegyszerűbb gondolkodású ember számára is érthető) szóban kívánja megmagyarázni a világot, elfeledve annak minden bonyolultságát, és megmondani az olvasónak, hogyan is kellene gondolkodnia, élnie. Ezt eleinte értetlenül szemléltem, azonban az oldalak fogyásával, és az „okosságok” számának gyarapodásával minden világosabbá vált. Rumpli ezeket egyfajta fricskának szánta, hisz annyi van belőlük, és annyira ellent is mondanak egymásnak, annyira lehetetlen őket komolyan venni, hogy megértjük: a világ maga annyira bonyolult és az ember számára felfoghatatlan, hogy ellenáll, és mindig is ellen fog állni az effajta primitív leegyszerűsítéseknek.

Hogy a cselekményről is ejtsek néhány szót: talán a leglényegesebb szál egy gyilkosságé („Hiszen ma kit érdekel egy történet gyilkosság nélkül?” – önironikus idézet a könyvből), amely során egy szétválasztott sziámi ikerpár egyik angyali szépségű tagját gyilkolják meg, a tettes személye nem is kérdéses, de az indítékok a homályban maradnak. Kapunk ezen kívül még némi betekintést a tárgyalásba is, valamint részleteket az elbeszélő gyermekkoráról, az ikrekhez, valamint a bátyjuk által képviselt death metallal való kapcsolatáról, a szüleivel való viszonyáról, Medve nevű barátjának egy medve által letépett arcáról (nem vicc!), és még sok más hasonlóról…

A Typotex Kiadó már sokadjára mutatott be egy olyan szerzőt, aki hazánkban teljesen, és méltatlanul ismeretlen, és bár nem lett igazi kedvencem a kötet, de mégis van annyira különleges, hogy merjem ajánlani a szélesebb olvasóközönség számára is. Vegyétek kézbe, mert ilyenbe csak ritkán futhattok bele!