Kérek egy sört, meg egy Fernetet. Nos, ha egy regény első oldalain feltűnik ez a mondat, a recenzens felsóhajt, megáll, elábrándozik. Teúristen, hol járunk? Egy biztos, nem Magyarországon és nem Budapesten. Mert az említett két helyen efféle itallal sehol nem szolgálhatnak, ezt tanúsíthatom. Eddig azt hittem, Bécsig kell iramodjak legalább, íme, olvasom az Ujjatlan várost, kiderül, hogy Pozsony a legközelebbi állomás. A Fernet Branca igazi nagyvárosi ital, a gyomorkeserűk patinás családjába tartozik, ekképp valamely vérrokonság a mi Unicumunkhoz fűzi, ám tartása, karaktere, jelleme messze elüt attól. Szikár ital a Fernet, milánói fészekalj. Sárgulón fáradt lombok árnyalatait hintáztatja a pohárban a késő őszi napfény egy immáron vastag, tweedzakós teraszon. A Fernet lehet rövid, nota bene (blaszfémia) egykortyos lendület, de, ha kell, lovagiasan felkarol egy tétova feketét (Cafeé-Fernet), sőt long drinknek sem utolsó; jéggel éles, mint a tavaszi reggel. Ondrej Štefánik könyvében megbízható társ, bármi van, szerelmi zűrzavar, baráti bánat, másnapos aggodalom, készségesen nyújt bátorító kezet. Akkor sem hagy cserben, ha épp egy kilátástalan és abszurd nyomozás közepette találjuk magunkat, ha a városban furcsa, azonosíthatatlan kéjtől tüzelt gyilkos garázdálkodik. Az Ujjatlan városban Edo, a főalak, a fenti kereszteződésekben próbál kiigazodni. Harmincas, bohém magánzóval van dolgunk, afféle Baudelaire-i nézelődővel, Flaubert-i fölösleges emberrel, a hangulatok, a csábítás lovagjával. Lezser zakó és katicás pizsama; az utcán és a bárokban a flâneur nagyvonalúsága, otthon a kuckózó kispolgár vacakolása. A modern Európa ellentmondásos metaforája, az inkognitós létezés alakváltozata.

Az Ujjatlan város már az első taktusaival dinamizálja, magával ragadja az olvasót, aki átveszi Edo tempóját, azon veszi észre magát, hogy elindul a lábában a boogie. Štefánik eleinte elsöprő, de nem tékozló lendülettel, üde nyelvi erővel sodor magával (a fordítót, Mészáros Tündét nem lehet kellőképpen méltatni); a nagyváros minden jellegzetes küllemformája kirajzolódik. És akárha egy igazi krimiben, felbukkannak, jó arányérzékkel lépnek színre a lényeges szereplők; Edo ridegtartás alatt nyögdécselő csaja, a kopasz és együgyű, félvilági, kocsmatulajdonos barát, a társasági körök, az elhagyott és az olajra lépett szeretők, a meghasonlott haverok, egy reményeket lebegtető Lolita. A helyi lakosok, mondhatnánk Bereményi Gézával, és persze a díszletek, amelyekre árnyékuk vetődik.

Ennek az epikus, leginkább a Salinger-i, közelebbi tájainkról hozva példát, Garaczi-i vonalvezetésre emlékeztető forgatagnak a hétköznapjait forgatják fel a különös (sic!) kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok, amelyeket egy bizonyos (A) cédulás követ el. Az apokalipszis parodisztikus prófétája szórja dörgedelmeit a városra, jóslatait röplapokon teszi közzé. Az üzenetek a nietzschei hangütés pallosaként csapnak le; Ninivének pusztulnia kell. Ám a végítéletet nem csupán megelőlegezik a néhány soros átokáriák; a tényleges áldozatok száma egyre nő. Edo, itt most nem részletezhető érintettsége okán, szintén nyomába ered az eseményeknek, társakat is talál a fent emlegetett kompániából, ám hiába minden, a nyomok sehova nem vezetnek. Mert a levágott ujjú halottak mellett ugyan erős jelek maradnak, egy bűvös kocka például, de megfejtésük, utalásrendszerük kódolhatatlan. Ilyeténképpen az üldözők és az üldözött párhuzamos ámokfutásának válunk szemtanúivá; a párhuzamosok még a végtelenben sem találkoznak. Az Ujjatlan város realista paravánjait megbillentő, felborogató bűnténysorozat elkövetőjére fény nem derül.

A regény ugyanakkor felemás poétikai történet. A különböző szereplők a szöveg váratlan és indokolatlan helyein közbeékelt bemutatása, hovatovább jellemzése, megtöri a kötet áramlását. A ("fél") cédulák visszatérő passzusai túlságos gyakoriságukkal inkább kizökkentenek, mint groteszk és morbid stílustónusokként, dramatikus súlypontokként árnyalnák az elbeszélést. A beláthatatlan, egyre inkább pótcselekvésbe torkolló hajsza léptéke arányt veszt; a könyv medertelen, ártéri területekre téved. Az olvasó egy ponton túl nyugtalanul tapasztalja, hogy őt magát is hajszolják, a mondatok és a párbeszédek kimerítik, elcsigázzák.

Erőteljesebb szerkesztői munka alatt Štefánik könyve átütőbb regény lehetett volna. Az Ujjatlan város mindezzel együtt remek, kis- és nagytotálokban érlelt, nagyvárosi panoráma, így, a huszonegyedik század elején, Európa egyik fővárosában, az elsikkadó idő és a felcserélhető terek világában. Nem feledve, hogy különbségek, jóllehet nem épp szerencsések, még vannak, ha más nem: a Fernet Branca; ezúttal a társas társtalanság kvintesszenciája.