Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kínálatából s északi szomszédunk díszvendégségének köszönhetően a számtalan szlovák kiadvány közül kiemelkedik Ondrej Štefánik Ujjatlan város című regénye. Nem feltétlenül a krimibe ágyazott szüzséje miatt – hisz ilyenre jó néhány példát hozhatunk a világirodalomból –, hanem egy, a krimi alapját (is) képező anekdota miatt, amely szinte észrevétlenül szervezi a harminc év körüli, céltalanul tengő-lengő, nem titkoltan a mai fiatal nemzedék egy bizonyos típusát képviselő hős, Edo, és a körülötte élők pozsonyi hétköznapjait.

Észrevétlenül, hiszen mire az anekdotáról a befogadó értesül, az elbeszélő már jócskán bevonta őt a szlovák nagyváros miliőjébe. Azokba a különböző – az egyik szereplő, Pauli szóhasználatával élve – „kontextusokba”, amelyek alapján a pozsonyiak élik az életüket. Vannak közöttük normális családi életre és gyerekre vágyó, talpraesett, önálló egzisztenciával rendelkező nők (Petra, Beáta), vannak közöttük önmaguktól elájuló művészek, mint amilyen Albert, akinek a művészete „vegytiszta perverzió” (401.). Vannak karrierépítő menedzserek (Kristián), vannak gyilkosok (a pozsonyi Hasfelmetsző), vannak bűnözőket segítő elmebeteg alakok (Pszichó). Akadnak mindenfélével bizniszelő kocsmatöltelékek (Pauli), akiknek a „kontextusa” a legközelebb áll a főhős, Edo kontextusnélküliségéhez, pontosabban ahhoz a magatartáshoz, amelynek során ő kívül marad mindenen, kívülről szemléli a történéseket. Munka nélkül tengeti az életét, amelyet mindenféle erőfeszítés nélkül szeretne leélni, pontosabban megúszni. Konkrét személyiségjegyekkel nem rendelkező, XXI. századi „tulajdonságok nélküli ember” ő, aki ilyen is maradna, ha a sorozatgyilkos, a Hasfelmetsző fel nem bukkanna. Ekkor ugyanis Edo hirtelen mindenkinek „kapóra jön”: amorf jellege miatt egyfelől lehet gyilkosnak nézni, másfelől lehet kiválasztottnak tekinteni, akitől azt várják, hogy akár Sherlock Holmesként, akár az új Batmanként találjon rá a gyilkosra, s ezzel mentse meg a várost egy újabb gyilkosság bekövetkeztétől. Mindenféle jelmezt rá lehet aggatni tehát erre a „a hétköznapi életben meztelenül járó” (306.) főhősre, akiről épp ezért az anekdota felbukkanásáig azt gondoljuk, hogy nem több egy, az ellentétes szereplehetőségek között őrlődő figuránál.

Ám az anekdota elmesélése az eddigi történéseknek mélyebb értelmet kölcsönöz. Az ujjatlan városról szóló betéttörténet egy gyilkosról szól, aki egy gyermek megölésére készülve azt követelné a város minden lakójától, hogy vágja le két ujját, s akkor nem taszítja a mélybe a gyermeket. A város lakói innentől két részre, nyolc- és tízujjúakra oszlanak, mert van, aki vállalja a gyerekért az áldozatot, és van, aki nem, aminek következtében a gyerek végül nem maradhat életben. S mivel a Hasfelmetsző is hasonló módon csonkítja az áldozatait, a gyilkosságsorozat innentől a még tíz ujjal rendelkező pozsonyi városlakók eddig felvázolt magatartását, életszemléletét is új megvilágításba helyezi. Az anekdota megismerése után a történet apokaliptikus látomássá változik: olyan krimi a krimiben történetté, amelyben a városból mintha épp azok a tízujjúak fogynának rohamosan, akikre a Hasfelmetsző azért vadászik, mert túlzott egoizmusuk miatt önmagukon kívül senkiért és semmiért nem vállalnak áldozatot vagy felelősséget, senkiért se nyújtanák ki még két ujjukat se. Edo pedig ilyen értelemben tökéletes célpontja a Hasfelmetszőnek: a nőkkel való kapcsolata épp a felelősségvállalás és a jövőkép teljes hiánya miatt fut zátonyra, s mindenkin csak élősködik. Sőt, a történet szatirikus korrajzjellegét és az apokalipszisérzetet is tovább fokozza azzal, hogy miközben detektívszerepbe bújva nabokovi módon ő maga veszi üldözőbe gyilkosát, a flegmaságával, a „minden mindegy” érzés közvetítésével mintegy tálcán kínálja magát a Hasfelmetszőnek, ideális feltételeket teremt ahhoz, hogy a titokzatos gyilkos végezzen vele.