0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Horváth Csaba
Grafikus: Vidák Zsolt
Megjelenés: 2016
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2799-55-1
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Sötét erdő - Vidák Zsolt grafikáival
A Pokol regénye

Sötét erdő

www.olvasoterem.com
2017-7-27

Fioretti már egy Caravaggióról írt regénnyel megízlelte a populáris irodalmat, és úgy döntött, az Isteni színjáték is megérdemel egy kortárs interpretációt.

Paradox módon Dante életműve az olasz olvasók számára a legelérhetetlenebb: minden más nyelven a fordítók értelmezésében, a jól ismert nyelvezettel szólal meg Vergilius tanítványa, egyedül az olasz olvasó számára tűnt el a nyelv zamata valahol a múlt egyik kanyarjában, hogy végül csak az irodalomtudósok élvezhessék azt. Ezért aktuális Francesco Fioretti vállalkozása. Az olasz irodalomtörténész és Dante-kutató korábban már egy Caravaggióról írt regénnyel megízlelte a populáris irodalmat, és úgy döntött, az Isteni színjáték is megérdemel egy kortárs interpretációt.

A szöveg nyilván Dante korába vezet vissza, az akkor uralkodó társadalmi és politikai viszonyok közé, korabeliek a közéleti szereplők és „celebek” is. Ennek ellenére a mű minden, csak nem elavult. Az ábrázolt konkrét világ valósága talán nem bilincseli le a mai olvasót, de nem is ez a regény fő mondanivalója. Hogy a pénzembereket, politikusokat, egyházi és szellemi vezetőket hogy hívják, vagy milyen érdekek vezetik őket, az kevéssé érdekes. Érdekes viszont az, hogy kínál-e, és ha igen, milyen értékeket kínál ez a világ; ha pedig nem, akkor hogyan, milyen módszerekkel lehetne élhetőbb, jobb hellyé tenni. Gondolom, nem kell különösebben győzködni az olvasót, hogy mindez nemcsak Dante korában, napjainkban is aktuális kérdés. A díszlet, mint tán a Színjátékból (és a történelemből) tudjuk, a fehér és a fekete guelfek háborúskodása által szabdalt Olaszország, melyben három vadállat uralkodik: az oroszlán, a párduc és a farkas. A három vadállat azokat a kísértéseket testesíti meg, amik a tisztaság, engedelmesség és a szegénység erényeit veszélyeztetik. A párduc a bujaság szimbóluma, az oroszlán a kevélységé, a farkas pedig a pénzsóvárságé. A három vadállat a templomok freskóin jelenik meg, hogy emlékeztesse a szerzeteseket, az arra járókat, de a világ vezető (nemcsak egyházi) hatalmasságait is az isteni erényekre.

Az ábrázolt világban viszont nyoma sem nagyon látszik erényeknek és nemes eszméknek. A szerző Dante elmélkedéseként gyors freskót fest a korról: VIII. Bonifác pápa pénzéhes, és magánérdekből cselekszik, a firenzei bankárok pénzük ellenében vígan halásznak a zavarosban, és zsebrevágnak mindenkit. Hazaárulás, pálfordulás, hűtlenség mindenütt, az egyéni életben csakúgy, mint a politikai szférákban. „A romlott korszellem a hibás? Vagy mindig is így volt és így is lesz? A föld és a pénz uralkodott az emberen, és nem fordítva.” – tépelődik Dante a prológusban, és további pár száz év tapasztalatával nyugodt szívvel megválaszolhatjuk a kérdését: sajnos nem a korszellem volt a hibás. Azon is eltöpreng, a világ hatalmasai vajon miért töltik be a funkciójukat. A pápa feladata vajon saját hatalmának megszilárdítása, a császáré pedig a birodalom érdekszférájának növelése? És vajon miért viselkedik mindenki úgy, „mintha csak a Habsburgok, a Capetingek és a Caetanik számítanának, Európa, Itália és Firenze pedig csupán lényegtelen pótlékok lennének?”

Az önmagával számot vető Dante rájön, hogy kezdetben úgy gondolta: a józan ész egyet jelent a kormányzással, és hogy ez fordítva is igaz. Mikor pedig befeketítve, sőt, életveszélyben „az emberélet útjának felénél” szembesül saját naivságával és annak következményeivel, még inkább az őt körülvevő világ valódi természetével, igencsak elborzad. „Valami őrült, súlyos betegség szállta meg a kortársait” – állapítja meg, és a sűrű, ellenséges erdőben, ahol hirtelen találja magát, megérzi a legnagyobb ellenséget: a pénzsóvárság éhes farkasát. Ha nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek – dönti el Dante, és célt tűz maga elé. Nem azt, hogy elmeséli a történteket, hiszen arra holnapután már senki nem emlékezne, hanem, hogy „beszámol erről a világról, Isten üzeneteként, az örökkévalóság szemszögéből.”

Nem fogom elmesélni a Színjáték alapján részletesen rekonstruált Pokol szerkezetét, bugyrait, és az ott embertelen és istentelen kínokat kiálló kárhozottak szenvedéseit. Inkább arról beszélnék, miért örültem a regénynek. Elsősorban, mert műfajánál, terjedelménél és nyelvezeténél fogva sokkal könnyebb olvasmány Dante művénél. Annak mondanivalóját a mai olvasó számára könnyen érthetővé és értelmezhetővé teszi, így elképzelhetőnek tartom, hogy a fiam mégiscsak megismerkedik az európai irodalom egyik legnagyobb remekművével (amire egyébként kevés esélyt láttam). Másodsorban, mert, bár manapság kevesen hisznek a pokolbeli büntetésben, még mindig sokan vannak, akik hisznek az etikai értékekben, és a szerző arra is figyelmeztet, hogyan kezdődik az élet elsekélyesedése. Önmagáról beszélve állapítja meg egy helyen, hogy leghőbb vágya az volt, hogy értelmet adjon az életének, de „hagyta magát sodortatni ide-oda az eseményekkel, pontos irány nélkül, mintha súlytalan, szélfújta tollpihe lenne.” Beismeri, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy az ember elvétse a helyes utat. Amit csak addig sikerült tartani, amíg megvolt az „iránytű” – amíg élt a szerelme, Beatrice.

A legnagyobb érték tehát, ami erőt és tartást ad az embernek, a szeretet. Nem a szerelem, hiszen Beatricét nem vehette feleségül, kapcsolatuk mindig plátói maradt. Hanem a szeretet, ami nem függ a társadalmi konvencióktól, szokásoktól. Ha nincs szeretet, óhatatlanul előkerülnek a fenevadak – talán csak egyik, de az is lehet, hogy mindhárom. Az ember középszerűvé és gonosszá válik. A tettek pedig elnyerik méltó jutalmukat. Vagyis következményeik vannak, amik megjelennek néha a látható világban is, de a láthatatlan világban biztosan. A pokol rémei talán nem léteznek a maguk fizikai valóságában, és nem fogunk például felmetszett hassal fetrengeni saját vérünkben és piszkunkban az idők végeztéig. De a nem látható valóság mindenképpen utolér minket lelkifurdalás, vagy – akinek az jobban tetszik – rossz reinkarnáció képében. Biztosan van más „lehetőség” is, de most Dante alapján Fioretti írja a lehetséges forgatókönyveket, nem én. Ráadásul – bár az egész regény valóban különbnél különb kínzásformákat sorol el, a hangsúly mégsem az elkárhozás különböző formáin van, hanem azon, hogy a rosszon végigmenve az ember végül eljuthat a jóhoz, és hogy a legfontosabb dolog nem az, hogy a kísértő vagy marcangoló vadállatokat elkergessük magunktól, hanem az, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Ha ez megtörténik, „a többi majd mind elrendeződik” – állítja Vergilius, aki, Isten küldöttjeként, alvilági útján Dante vezetője és segítője.

Maga a pokolbéli zarándoklat Fioretti értelmezésében arra világít rá, hogy a rossznak mindig rossz a fizetsége, de ezzel nincs bezárulva a kör: a szenvedő szenvedést okoz, a részvétlenül bűnhődő maga is részvétlen, a kegyetlenség áldozata maga is kegyetlen. A világot tehát a szeretet és az ebből fakadó jóság tudja csak jobbá tenni, nem a rossz megbüntetése. Ilyenformán, bár válogatott és iszonyú kínzási módok egész csokrát vonultatja fel a szerző, a Sötét erdő mégiscsak optimista és igazi értékeket bemutató regény. A szerző, akárcsak Dante, „isten üzeneteként, az örökkévalóság szemszögéből” értelmezi újra a világot, és döbbenti rá olvasóját, hogy legfőbb dolga „visszatalálni önmagához.”

Nemere

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK