0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Domsa Zsófia
Megjelenés: 2016
Oldalszám: 542 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-77-6
Témakör: Társadalomtudomány

Eredeti ár: 4900 Ft
Webshop ár: 3675 Ft

KOSÁRBA
A futás világraszóló története

Thor Gotaas: A futás világraszóló története

http://www.futas.net
2016-5-20

Miért futott az ókor és a középkor embere, és miért futunk manapság? Ugyanaz az erő hajtja előre a nagyvárosban kikapcsolódásként kocogót vagy az ultramaratoni távokat megtevő tarahumara indiánt?

Thor Gotaas a futás történetének bemutatásával keresi a válaszokat. Az ókortól a modern korig számos izgalmas háttér-információval szolgál. Csak két példát emelve ki: a norvég vikingek lovakkal versenyeztek, hogy ezzel tartsák sakkban az öregedést; Hitler Németországában pedig az 1936-ban rendezett nyári olimpián egy színes bőrű futó győzött.

A legizgalmasabb fejezetek azonban a jelenről szólnak. Az afrikai futók előretöréséről, az amatőr futás felvirágzásáról, és természetesen a szupersztárként ismert sportolókról, akiknek fordulatos, gyakran tragikus életútja úgy tárul fel előttünk, akár egy lebilincselő regény.

Kiadó: TYPOTEX , 2016.

Olvass bele a könyvbe:

 

 

ENDORFINOK

A „runners’ high”, azaz a „futók gyönyöre” elterjedt kifejezés volt az 1970-es években. Annak az emelkedett állapotnak a jelzőjeként használták, melyet a futó futás közben vagy utána érez. Maga az érzés nem volt újdonság, ám eddig nem találtak rá tartható tudományos magyarázatot.

1975-ben a futók által tapasztalt jó érzés biokémiai bizonyítást nyert, melyet két kutatócsoport egymástól függetlenül fedezett fel. John Huges és Hans Kosterlitz Skóciában egy disznó agyában mutatta ki az általuk enkefalinnak nevezett anyagot. Velük szinte egy időben fedezte fel ugyanezt az anyagot az amerikai Rabi Simantov és Solomone H. Snyder, azzal a különbséggel, hogy ők egy borjú agyán végeztek kísérletet. Tőlük megint csak függetlenül fedezte fel Eric Simon az endorfint, a „test által természetes úton termelt morfiumot”.

Az endorfinok hormonok, melyek a fájdalomérzetet enyhítik, és a táplálkozás, ivás és alvás iránti vágyat befolyásolják. Az anyag akkor választódik ki a szervezetben, mikor az ember fut vagy edz, szerelmes lesz, vagy éppen megsérül. Az endorfin még órákig a vérben marad, és nagyobb dózisokban eksztatikus élményt eredményez.

Lehet, hogy a feldobott hangulatban lévő futók az endorfinok hatását érzik. Tudományos tény, hogy az emberi szervezet már 15–20 perc után endorfinokat kezd termelni. A kutatók azt firtatták, hogy az endorfinok vagy valami más anyag okozza-e a futók mámoros állapotát. Vagy lehet, hogy a friss levegő, az izmok intenzív munkája – ugyanis a test hatszázhatvan izmának hatvan százaléka mozog futás közben – vagy egész egyszerűen a kisebb formájú hőstett véghezvitele tölti el gyönyörrel a sportolókat? A csodálatos táj, a gyönyörű természet, a puha ösvények, a jó társaság vagy a napsütés az oka a sajátos örömérzetnek?

Az 1980-as években végzett kutatások vizsgálták az endorfintermelés és a „futók gyönyöre”-effektus összefüggéseit, ám azt tapasztalták, hogy még az a futó is, aki korábban endorfinblokkoló szert kapott, átélte a futás mámorát. Kínos volt, hogy a tudósok mindezt nem voltak képesek laboratóriumi keretek közt modellezni. Ez megnehezítette az endorfinok tanulmányozását és az okozat bizonyítását. Amikor a kutatók tudományos alapon akarják meghatározni a futók gyönyörét, egy egyszerre konkrét és mégis meghatározhatatlan jelenséggel állnak szemben, amely egyénenként eltérő lehet. Az edzett emberek endorfinszintje ugyanis magasabb.

Ha a tudósok futópadon edző emberek örömszintjét akarnák vizsgálni, jobban tennék, ha a futópadot kivinnék a szabadba, mivel a friss levegő az endorfinokkal együtt erősebb hatást képes kifejteni.

Különösen a női futók hasonlították a futók gyönyörének érzését az orgazmushoz. A bodybuilder Arnold Schwarzenegger is a szexhez hasonlította a konditeremben töltött kemény órákat. A szex és a futás közös tulajdonsága, hogy mindkét tevékenység intenzív jelenléttel, nagy erőbefektetéssel és a test bizonyos tájainak nagy vérbőségével jár. A kemény edzés utólag jó érzéssel tölti el az embert, és vannak, akik úgy vélik, hogy a jó érzet arányos a befektetett erővel. A stressz és a fájdalom következtében indul meg a futás során az endorfin termelése. Ez az anyag enyhíti a fájdalomérzetet, így feltehetőleg egy ősi túlélési mechanizmus maradványa abból az időből, mikor a futás még a vadászatban volt fontos. Elképzelhető, hogy az ősember nagyobb erőkifejtésre volt képes, mert a szervezetében termelődő kémiai anyagok enyhítették a fáradtságból származó fájdalomérzetet. Az evolúció mindenesetre igen hasznos adottsággal ruházta fel az embert.

LYDIARD MÓDSZERE ÁTRAGAD MÁSOKRA

Az 1960-as olimpia után, miután az új-zélandi Peter Snell és Murray Halberg szenzációs módon nyerték a 800, illetve 5000 méteres síkfutást, edzőjük, Lydiard számos kérdést kapott arról, hogy mi a siker receptje. Az aucklandi Tamaki Lions egyesület is kíváncsi volt arra, hogy mi az oka annak, hogy Új-Zélandról hirtelen ilyen sok jó futó kerül elő, ezért meghívta egy előadásra a feltűnően jól szereplő sportolók edzőjét. Annak ellenére, hogy hosszan és sokat futnak, mesélte Lydiard, gyorsabban fejezik be a versenyeket. Elsősorban Peter Snellre célzott, akinek a hajrában nyújtott teljesítménye már akkor legendássá vált. A siker titka a futó szívének és kondíciójának szisztematikus, észszerűen felépített erősítése, melyet hosszú szakaszon végzett egyenletes futással, majd időszakos formajavító edzéssel lehet elérni.

A Lions klubjában tartott könnyed hangvételű előadás után három nyugdíjas üzletember lépett oda Lydiardhoz, és beszámoltak neki szívproblémáikról. Az egyiknek az jutott eszébe, hogy még egy szívbeteg is képes magát futással jobb formába hozni. Ám Új-Zélandon a 60-as években az orvosok valósággal megtiltották szívbeteg pacienseiknek a mozgást. Az infarktus miatt kezelt betegeknek hetekig kellett az ágyat nyomni. Ha nem is haltak bele a testmozgás hiányába, a szívizomzatuk mindenképp elgyengült.

Lydiard ugyan nem értett az orvostudományhoz, de azzal tisztában volt, hogy az emberi test sokáig nem használt tájai automatikusan elgyengülnek. A szívbeteg nyugdíjasok végül orvosi engedélyt kaptak, hogy fussanak. Az aucklandi kikötőbe futottak, és az itt álló távíróoszlopok közt az egyik szakaszon gyalogoltak, majd a következő szakaszt kocogva tették meg. Egészen addig folytatták, míg ezzel a módszerrel egy egész mérföldet megtettek. Apránként növelték a tempót, míg végül a teljes távot futva tudták megtenni. Nemsokára már 13 kilométert futottak egy óra alatt. Rendkívüli eredmény volt ez az idős emberek pár hónappal korábbi fizikai állapotához képest.

Az aucklandi úttörő futók közül néhányan üzleti látogatásra mentek az új-zélandi Déli-sziget legnagyobb városába, Christchurchbe. Ismerőseik észrevették, mennyire lefogytak. Kizárólag a futásnak köszönhetik a fogyást, felelték erre az aucklandiek. Nem betegség okozta a testsúlyváltozást, sőt sokkal jobban érezték magukat, mint valaha. Lydiardot a Déli-szigetre is meghívták előadást tartani, melynek következtében az itteniek szintén futóedzéseket kezdtek szervezni.

Egy-két évvel később Lydiard egy repülőút során Colin Kayjel futott össze. Kay korábban maga is sportoló volt, később sportegyesületi ügyintéző, majd Auckland polgármestere lett. Kay kiterjedt ismeretséggel és jó szervezési készséggel rendelkezett. Ő maga nem volt ekkor edzett állapotban, és kissé el is volt hízva. Lydiard egyetlen alkalmat sem halasztott el, hogy a futással kapcsolatos elméleteit elővezesse, így Kaynek is azt javasolta, hogy kezdjen el újra edzeni.

Kaynek számos, szívbetegséggel küzdő ismerőse volt. Egyszer összehívta őket, és a kardiológus dr. Noel Roydhouse-zal együtt Kay lakásán egy vasárnapi reggel találkozót tartottak. Lydiard elmagyarázta a könnyű, majd fokozatosan gyorsuló futás hatásait. Szavait a szívspecialista orvosi tényekkel egészítette ki. Még aznap reggel az egész társaság kocogni indult. Lydiard óva intette őket a versengéstől: nem voltak edzésben, a hirtelen erőkifejtés visszavonhatatlan károkat okozhatott volna náluk.

A vidám, kövérkés üzletemberek csapata így kocogott le egészen az aucklandi kikötőig, többen meg is fürödtek a tengerben, majd szép lassan hazatotyogtak. Ugyan csak néhány kilométert tettek meg, de egyikük sem futott felnőttkorában ilyen sokat. Egy másik kardiológus, dr. Jack Sinclaire, korábbi új-zélandi középtávfutó bajnok is szakértelmével támogatta a kísérletet. Így alakult ki a vasárnaponként rendszeresen találkozó társaság, az Aucklandi Kocogók Egyesülete, melynek idővel széles követői tábora lett.

A nyugodt tempójú futást ösztönösen a „jogging”, kocogás névvel határozták meg, ami nem új keletű kifejezés. Már az 1600-as évek Angliájában is használták a futás könnyebb formájára, állatokkal vagy emberekkel kapcsolatban egyaránt. Angliában gyakran az ügetőlovakra mondták, hogy így futnak. Az ausztrál Rolf Boldrewood 1884-ben írt My Run Home (Hazáig futva) című regényében említette a „morning jog”-ot, a reggeli kocogást. …

 

 

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK